2024. április 24., szerda
NYÁRHANGOLÓ – VISSZAPILLANTÁS

Szalad a Szekér

A palicsi Vigadó épületében beszélgettünk Póka Évával

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ Nyárhangoló fesztiválján színházi témájú beszélgetésekre is sor került. Az egyik ilyen beszélgetés vendége Póka Éva színművésznő volt.

Póka Éva Szabadkán született, egy kis ideig itt is dolgozott. Színészi tanulmányait Budapesten végezte el, a nyolcvanas évek közepétől pedig a Madách Színházban játszott. Csaknem húsz évvel ezelőtt megalapította a leányfalui Szekér Színházat. Időközben elkezdett tanítani is, de amikor csak lehetőség nyílik rá, visszatér Vajdaságba, eljönnek a Szekér Színházzal. Póka Éva elmondása szerint az utazó színházakból lehet a legtöbbet tanulni, mert ott a legnehezebbek és legkiszámíthatatlanabbak a körülmények.

Jövőre lesz húszéves a Szekér Színház. Hogyan gondol vissza a kezdetekre?

– A Szekér Színházat a nulláról indítottuk. Anyukám varrónő volt és én is megtanultam varrni. Minden kelléket otthonról hoztam. Ilyen körülmények közt alapítottuk meg néhai Vízi Györggyel, valamint állandó jelmez- és díszlettervezőnkkel, Pilinyi Mártával. Beleugrottunk a mélybe, azt mondtuk csinálunk egy színházat, mert a semmiből is lehet színházat csinálni. A Dunakanyart tűztük ki célul, mert oda költöztem, azután az ott dolgozó, a színház irányába kiváltképp elkötelezett színészekkel létrehoztuk a Szekér Színházat. Az ötlete azonban sokkal mélyebbről és régebbről gyökeredzik. A vásári színjátszás története és világa mindig is érdekelt. Azon gondolkodtam, hogy régen vajon mivel jártak a színészek, Dérynéék mivel mentek, a Liliomfiban mit láttunk. Sokat olvastam az 1790-es Kelemen-féle és a kolozsvári társulatról is, mit és hogyan játszottak. Egyre inkább az érlelődött bennem, hogy jó lenne valami mást nyújtani, mint amit a külföldi szerzőket ünneplő musicalek nyújtanak, és némiképp előtérbe helyezni nem eléggé ismert magyar darabokat is. Persze szkeptikusok is akadtak, akik azt mondták ez nem jó ötlet, mert az emberek nem értik ezt a világot. Én viszont úgy gondoltam, hogy a commedia dell’arte elemeivel, erős játékkal, jó artikulációval, kedves hozzáállással, talán mégis beválhat. És bevált! Évi negyvenszer-ötvenszer játszunk, ami nagyon jó.

Mit érez, amikor visszagondol a Szekér Színház elmúlt éveire?

– Meghatódást, mert visszük az emberek közé a kultúrát, a magyar értékeinket. Amikor tizenkilenc éve ezt az ötletet megfogalmaztuk, nekem már akkor szép és nemes célnak tűnt. A mai napig is mosok, vasalok a színészekre, tisztítjuk a cipőket, visszük a díszletet, a gyönyörűséges függönyt, amit szét- és összehúzzuk, ahogyan azt kell is egy színháznál. Amikor valaki megkérdezi, hogy mik az igényeink, elmesélem, hogy mi már játszottunk fűben, pléden ülő szoptatós anyák előtt, kis színpadon és nagy színpadon is. Számunkra a miliő a fontos, függetlenül attól, hogy húsz, ötven vagy százötven néző előtt szerepelünk, és tartjuk is a kapcsolatot a közönségünkkel. Az előadásaink ötven-hatvan percesek, ami, úgy gondolom, ideális a szabadtéri színházazáshoz. Egy ilyen előadás megnézhető akár virslievés vagy sörözés közben is. Szerintem semmi rossz nincs abban, ha néha a falatozás, a sörözés mellett nagyokat kacag a nép. Ez is egyfajta színház. Olyanok is vannak, akik még sose jártak színházban. Előfordulhat, hogy valaki pont a mi előadásunk miatt szereti meg, és azt mondja, veszi a fáradtságot, a megtakarított pénzét, és ha kell távolabbra is elutazik, elmegy egy nagy kőszínházba. Egyszer Vácon az utcán játszottunk és egy ittasnak tűnő bácsi hangosan ide-oda húzogatta a kukákat. A Lúdas Matyival léptünk fel és arra gondoltam, hogy majd megzavarja az előadást. Egyszer csak letette maga mellé a kukát, rákönyökölt, és az a fogatlan bácsi végignézte, jóízűen végignevette az előadást. Azután pedig odajött és megköszönte az élményt, azt mondta, kedvet kapott elmenni nagy színházba is. Ez megható volt a számomra. Azt gondolom, hogy lélekben már sok nézőt küldtünk el nagy színházakba.

Póka Éva a palicsi Vigadóban (Fotó: Lukács Melinda)

Póka Éva a palicsi Vigadóban (Fotó: Lukács Melinda)

Honnan ez az elkötelezettség, ez a szívósság?

– Ha belegondolunk honnan kezdtük, az 1790-es években a Kelemen-féle és a kolozsvári társulatoknak állandó riválisai voltak az akkori osztrák, német ajkú színházak, színészek, akik sok pénzből dolgozhattak és pazar jelmezekben szerepelhettek. Nekünk semmink sem volt, mert a magyar nyelvet és színészeket nyersnek, trágárnak és durvának tartották, a németet pedig előkelőnek. Gondoljunk csak bele, mivel kellett megküzdenie a magyar színésztársadalomnak. Ettől tartom szépnek azt, amit csaknem húsz éve csinálunk, ez motivál, ez adja az erőt.

A covidos időket hogyan sikerült átvészelni?

– Nehezen. Sajnos bekerültem a kórházba, még a legelején. Annyira rosszul voltam, hogy két hétig ápoltak. A nagy szerencse az volt, hogy nem kerültem gépre, de nagyon lefogytam. Azután a saját felelősségemre hazaengedtek és otthon szinte egyedül lábadoztam, mert a kutya sem mert a közelembe jönni. A tavalyi év végén ismét elkezdtem dolgozni, azt gondoltam, itt az idő folytatni. A színészet, a színház a legnagyobb függőség, egy idő után nagyon elkezd hiányozni. Az életemet már nem tudom elképzelni színház nélkül. Ez a lelki táplálék, az erő, az életcélom és az életem mozgatóereje. Nagyon büszke vagyok, hogy vajdaságiként így megálltam a helyem ebben a nagy világban. A budapesti színi akadémián, az utóbbi több mint 42 év alatt a különböző külföldi és magyar színpadokon. Vagy a Károli Gáspár Egyetem színháztörténeti mesterszakán. Köszönöm szüleimnek, köszönöm a szabadkai Népszínháznak, a munkatársaimnak, a barátaimnak és a családomnak, hogy ezt a hivatást mindig az értékmegőrzés céljából tehettem. A jövőben mi lesz? Folytatom, amit Déryné elkezdett.