2024. április 20., szombat

Hol volt, hol nem volt

Kovács Jolánka: Mosolyfalva meséi

Kovács Jolánka Mosolyfalva meséi című kötete mind tartalmában mind megjelenésében figyelemre méltó kiadvány. Recskó Diana illusztrátor csodaszép köntösbe öltöztette a meséket – tarkába, színesbe, hangulatosba. Elég belelapozni a könyvbe, s a játékos rajzok láttán az embernek mosolyogni támad kedve, hát még ha olvasáshoz is lát! Diana ráhangolódott Kovács Jolánka szövegvilágára, a mesebeli karakterek szinte megelevenednek a gyerekrajzok jó értelemben vett naivságát megidéző illusztrációkon. Emellett a meseíró humora is visszaköszön a képi megjelenésben, például az ijedős asszonyt és ijedős embert ábrázoló rajz merő fricska, a hepehupás úton ugrándozó állatok ábrázolása pedig vicces és játékos. E rajzok nemcsak illusztrálják a meséket, hanem kitérnek egy-egy részletre, elidőznek egynémely szereplő figuráján, sőt hozzá is tesznek a történetekhez a képek nyelvén. Stílusukból sejthető, hogy az ábrázolt történetek kötődnek a magyar népmesei gyökerekhez, ugyanakkor maiak, naprakészek. Fogódzót adnak népünk mesehagyományához és merítenek a mindennapjainkból is. Talán az efféle ötvözéssel lehet leginkább közel hozni az olvasókhoz a népmeséinkbe rejtett bölcsességet, élettapasztalatot, hiszen a mese a jelenből nyit a múlt felé, annak biztos alapjára építkezik, s nemcsak megőrzi, hanem meg is újítja azt.

Kovács Jolánka történetei Mosolyfalván játszódnak, olyan közegben, amely alternatívája lehet a népmesék üveghegyen túli fantáziavilágának. A stiglinc című mesében kapjuk erről a helyről a legteljesebb leírást. „Volt egyszer egy falu és abban a faluban egy ártézi kút. De milyen csodálatos víz folydogált abból a kútból! Aki abból a vízből ivott, elfelejtette minden búját-bánatát. Nem is csoda, hogy a falut Mosolyfalvának hívták. Hisz ha valamelyik falubelit bánat emésztette, elment a kúthoz, ivott a vizéből, és mire hazaért, máris visszatért a jókedve! Aztán olyan könnyen megoldotta a gondjait, hogy maga is csodálkozott. Nem volt hát abban a faluban egyetlen szomorú ember sem. Vagyis egy azért mégis akadt…” – kezdi a mesélő ekképpen a stiglinc és Púpos Pepi történetét, s már a felütés sejteti a népmesei hagyományunkhoz való kötődést.  Megjelenik egy különleges helyszín, ahol csodakút található, amely az örök élet illetve az örök ifjúság forrására emlékeztet. A két szereplő is különös páros: egy beszélő madár és egy púpos számkivetett – az egyedüli boldogtalan teremtmény ebben a földi paradicsomban. A továbbiakban bonyolódnak a szálak, s a népmesei jellegű lezáráshoz némi erkölcsi jótanács is párosul. A történetvezetés egyedi és szokatlan, s részben ezáltal válnak karakteressé Kovács Jolánka meséi, részben pedig a népmesei motívumok sajátos alkalmazásának köszönhetően, eladdig, hogy némely történet lényegében antimese, amely eltér a szokványos mesehőstípusok és motivációjuk tekintetében is. Az egyik, kérőkben válogatós királylány például menekülne a gazdagságtól, s egy drótostótot választ férjül, aki mellett igyekszik kitanulni a szakmát, hogy tisztes munkából élhessen, egy bárókisasszony pedig olyan férjre vágyik, aki nem tucatgavallér, hanem egyéniség – meg is találja egy kézen járó báró személyében. De nemcsak királylányok és bárókisasszonyok népesítik be e mesekönyvet, hanem tündérek, civakodó házaspárok, világlustája fiatalemberek, nagyszájú asszonyok, hepehupákon ugrándozó erdei állatok is. Megjelenik bennük egy szerencsehozó bárány, egy bölcs egér, egy filozofikus lelkületű tyúk, egy piros kendőt viselő rókalány, egy oktondi csacsi, egy varázsolni tudó ló, egy mézimádó káposzta, egy világjáró kopasz gombóc, egy mogorva hegy és egy csenevész fácska is. Mindegyikük története meghökkentő és számtalan poént, nyelvi leleményt rejt. A legeredetibb közülük a Kinek van a legnagyobb szája a világon? című mese, amelyben egy különös versenyről esik szó. Olyan versenyről, amelyen csak nagyszájúak vehetnek részt. A víziló és a krokodil mellett versenybe száll hát egy zsírosbödön, egy kemence, egy parasztszekér és egy barlang is, nem beszélve a nagyszájú asszonyról, aki mindenkit megtanít kesztyűbe dudálni. A csalimesékkel rokonságot mutató történet amellett, hogy remek humorforrás, kitűnő parabola, főhőse, a nagyszájú asszony pedig a zsémbes, akarnok asszonyságok megjelenítésének iskolapéldája.

A Mosolyfalva meséi a szórakoztatáson túlmenően olyan filozófiai alapkérdések megválaszolására is kísérletet tesz, miszerint melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, illetve hol lehet a világ közepe. Ez utóbbiról, kedvcsináló gyanánt, annyit elárulok, hogy köze lehet egy bizonyos völgy bizonyos egérlyukához, a részletekért azonban mindenképp megéri fellapozni e mesekönyvet. Mosolyfalva csodakútja vár minden mesekedvelőt.