„A siker titka? Nincs titok. Fel kell ismerni a képességeinket és ezeket teljes odaadással, erővel, és – ha szükséges – lemondásokkal fejleszteni kell. A jelszó pedig: soha ne add fel!” Dr. Nógrádi Gergely kántor, író, operaénekes szavai ezek. A világhírű magyarországi művész több mint 500 koncertet, 55 könyvet, 1000 író-olvasó találkozót jegyez. A budapesti Frankel Leó úti Zsinagóga főkántorát, Európa No.1 Kántorhangját, a Magyar Kultúra és Művészet Tiszteletbeli Nagykövetét, a washingtoni Flown Flag capitoliumi elismerés birtokosát, számtalan rangos, nemzetközi énekverseny díjazottját, akinek Vau! című művét az évtized 50 legjobb gyerekkönyve közé választották, doroszlói szentkúti koncertje alkalmával kérdeztük a siker útján járásról, avagy elhivatottságról, alkotói kalandozásról, „otthon-érzésről”, családról:
Sokadszor jár és lép fel vidékünkön. Milyennek érzékeli és értékeli koncertjei során a vajdasági, a nyugat-bácskai közönséget?
– Csodálatos a helyi közönség. Kivétel nélkül mindig szeretettel, szinte családtagokként fogadnak bennünket. Lassan tíz éve járok minden esztendőben Szabadkára, és a legkomolyabban gondolom, amikor így köszöntöm a nézőket a koncertek elején: „Újra itthon vagyunk!”Verebélyi Árpád címzetes préposthoz, esperes plébánoshoz pedig különösképp bensőséges viszony fűz: ámulattal figyelem az elképesztő energiáját, a Doroszlói Szentkút kormányzóságban elért eredményeket.
Van-e különbség aközött, hogy a Doroszlói Szentkúton lép fel az Európa teremben, vagy New Yorkban a Carnegie Hallban?
– Szakmai értelemben nincs. Érzelmek terén nagyon is. Itt közösek a történelmi gyökerek, és egyetlen sóhajtásból, egyetlen félmondatból, vagy akár egyetlen pillantásból megértjük egymást.
Rendkívül sokrétű a pályája: főkántor, író, operaénekes és még sorolhatnám… Mely tevékenységet érzi magában jelenleg a legerősebbnek, és hogyan, miben nyilvánul meg ez a prioritás?
– Fő hivatásomnak az apaságot tekintem, úgy vélem, azt elfogadhatóan csinálom. Komolyra fordítva a szót: kántornak lenni ma már sokkal többet jelent a szép éneklésnél vagy az áhítatos imádkozásnál. Manapság a kántor lelki társ, mentálhigiénés tanácsadó, sőt, olykor egyenesen pszichológus. Tapasztalataim szerint sokkal összetettebb a közösségi szerepe, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Kérdés persze, hogy egy alkalmazásban lévő kántor meg tud-e felelni ezeknek az újfajta kihívásoknak.
Az írás másfajta szerelem. Nincs annál kalandosabb hivatás. Hiába járom operaénekesként a világot, az a fajta „utazgatós élmény” össze sem vethető az írás izgalmával. Ráadásul az énekesi munka a pillanat művészete: hiába készül felvétel egy produkcióról, az élő előadás varázsát nem képes visszaadni. Az írás azonban megmarad: jó esetben kétszáz év múlva is kézbe vehető a regény, a novella, a vers.
Mikor és minek hatására lépett az életébe a vallás, olyan mértékben, hogy eljutott a kántori hivatás be- és kitöltéséig?
– A családom régóta szerette volna, ha kántori pályára lépek, de hosszú éveken át elhessegettem az erre irányuló javaslatokat. Aztán történt néhány traumatikus esemény az életemben... Tulajdonképpen a sors vezetett az egyházi szolgálathoz. A hit gyógyír, épp úgy, mint az olvasás vagy a zenehallgatás. Mindhárom területen boldogan tevékenykedem, ám természetesen a vallási szolgálat jár a legnagyobb felelősséggel. Az emberek a zenétől és az irodalomtól örömérzetet, lelki kielégülést, megnyugvást várnak – a Teremtőtől azonban ennél sokkal többet.
Párhuzamba hozható-e apai mivolta a meseírással, avagy mesés-e a szülőség?
– Egészen addig felnőtteknek írtam, amíg meg nem született az első gyerekem. Akkor nekiláttam Vau! című első meseregényemnek, amit rögtön beválasztottak az évtized legjobb gyerekkönyvei közé. A mesélés nálam jórészt tanítás, de ez talán a felnőtteknek írott műveim esetében is igaz. Nyilván nem véletlen, hogy az ELTE Bölcsészkarán is népművelés szakon szereztem diplomát: minden hivatásomban a tanítás igénye és vágya vezet. Egyébként nemrég átküldtek nekem egy sor bölcsességet azzal, hogy mindet az interneten találták, és egytől egyig a könyveimből való idézetek. Elképedtem. Az életben sokkal butább ember vagyok, mint a műveimben.
Ami a szülőség mesésségét illeti: életemben a legjobb dolognak tartom, hogy balettművész feleségemmel családalapításra vállalkoztunk. A gyermekeink megfogantatása pillanatától egy tündérmese szereplőinek érezzük magunkat.
Fotó: Ótos András
A mesék mellett regények, novellák, versek, krimik, klasszikusok új köntösbe öltöztetése, életmódkönyvek és társszerzői alkotómunka jellemzi írói pályáját. Édesapja, a nagy nevű író indította el Nógrádi Gergelyt a szerzővé válás útján. Kalandot, viszonyt vagy végzetes szerelmet jelent az ön számára írónak lenni?
– Azt hiszem, ha életünkben magunkénak tudhatunk egy végzetes szerelmet, akkor nemigen lehet szó kalandról vagy viszonyról. Amúgy sem vagyok hűtlen típus. Az írás nem valamihez képest kaland. Az írás önmagában a legkalandosabb hivatás. Gondoljon csak bele, ha mondjuk Doroszlóról szól egy novellám, nem szükséges fizikailag is jelen lennem: egyszerűen képzeletben ideutazom. Íróként bejárhatom a világot, időutazóként a múltba vagy a jövőbe látogathatok, és ezer meg ezer életet élhetek, hiszen rendre a szereplőim bőrébe képzelem magam.
Bizonyára számtalan ajánlatot kap és kapott. Sosem vonzotta a külföldi karrier lehetősége?
– Rendszeresen hívnak állásba Franciaországtól Floridáig, de a Dunát nem tudná feledtetni sem a türkizkék tenger, sem a remek fizetés. Kőhajításra lakom a kedvenc folyómtól: csak bepattanok a kenumba, és már a vízen is vagyok. Izgalmas a Times Square, rajongok Antibes-ért, szeretem, hogy másodpercre pontosan jár az S-Bahn Stuttgartban, de... Siklott már a hajnali Dunán a gödi homokszigetnél?
Néhány éve a Magyar Kultúra és Művészet Tiszteletbeli Nagykövete. Mivel jár, mit jelent (személyesen önnek) ez a tiszt(es)ség?
– Washingtonban, az új nagykövetségi épület nyitóünnepségén tartott koncertem alkalmával adták át ezt a kitüntető címet, mely okiratba foglalt kötelezettséggel nem jár, belső, lelki kötelezettséggel azonban annál inkább. Korábban is mindig azzal az érzelmi többlettel léptem fel a határon túli koncerteken, hogy minden hangommal, minden megnyilvánulásommal a hazámat képviselem. Az elismerés átadása óta azonban tiszteletbeli követi címemet rendszeresen feltüntetik a műsorfüzetekben a koncertszervezők, s ez a „hivatalosítás” rendkívüli felelősséggel jár.
Létezik a megérkezés fogalma egy alkotó, egy előadóművész számára, illetve milyen (új) irányok, témák, utak foglalkoztatják jelenleg?
– Azt hiszem, egy vérbeli művész számára az elkészült mű, a remekül sikerült előadás nyomán tapasztalt elégedettségérzés csupán időleges lehet. A megérkezés állandósult érzete nem sarkallná újabb és újabb művészi feladatokra. De valljuk meg, a nem művészettel foglalkozó emberek számára is útközben lenni az igazán jó, nem? Útközben a céljaink felé, a vágyaink felé.
