2022. október 7., péntek
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

A kiskamasz muskétások

Telefoncsörgés zökkent ki a napi feladatomból. A villogó képernyőn megjelenik a napszemüvegben pózoló fiam. Újra felsejlik bennem a kép történetének emléke… Sokáig tiltottam ugyanis, hogy saját arcával jelenjen meg azokon az internetes felületeken, amelyek használatát engedélyeztem számára. Így önmaga helyett rendszerint egy-egy olyan robotot kapott lencsevégre, amelyet ő épített meg. Nemrégiben azonban jelezte nekem, hogy az osztályból már mindenkinek van fényképe a Viberen, csak neki nincs. Így hát kiegyeztünk egy hatalmas napszemüvegben…

Azóta minden telefoncsörrenéskor az általam létrehozott kis gengszterrel nézek szembe. Ilyenkor fájóan hiányzik a csalafinta pillantása, de a huncut mosolya kárpótol. Elmélázva nyúlok a zöld gomb felé.

– Anya… – szeretem hallani, ahogyan hangsúlyozza a magyar nyelv legszebb szavát (báris számomra). A kicsit meghúzott a-t a végén, amely arra hivatott, hogy felkeltse az érdeklődésemet, ha netalán munka közben igyekezném felvenni a kapcsolatot vele.

– Hazaértem. A tanító néni megint sok házit adott. De azért pihenhetek egy kicsit?

– Fél órát, és kezdd el a feladatokat. Amikor hazaérek, akkor segítek neked.

– Andrej és Faragó is segített az iskolában. Felét már megcsináltam.

– Ügyesek vagytok. A többit fejezd be, légy szíves, mire hazaérek.

– Jó. Néptáncra is kell mennem ma, ugye?

– Igen, kisfiam. De addig apa is hazaér, elvisz majd.

– Rendben, anya. De most eszek előbb.

– Az ebéd a hűtőben, ahogy megbeszéltük.

– Szeretlek, anya. Szia!

– Én is téged, kisfiam. Szia!

A beszélgetést szinte szóról szóra megismételjük minden nap. A néptánc változik citerára, vagy belekerül a beszámoló a kapott jegyekről. De a lényege egy: szüksége van arra, hogy az iskolából hazatérve először az én hangomat hallja akkor is, ha mára már maga is elboldogul a nap néhány órájában a számomra még kicsi, de mégis nagyfiam.

Egymásba kapaszkodva egy focis délutánon…
Egymásba kapaszkodva egy focis délutánon…

A kiskamaszom. Aki egyszer átéli ezt a kort, az másodszor már elvárások nélkül feszül neki a nagy kalandnak. Mert tudja, hogy akármilyen felkészüléssel vértezi is fel magát ilyenkor a szülő, az rövid időn belül a kukába kerül. Jobb tehát tiszta lappal indítani a mindennapok kihívásait. Valahogy így vártam én is, hogy mikor kopogtat be ismét a lázadások sora, és fordítja fel fenekestül a családunk nyugalmát.

És megérkezett. Előbb csak osonva, majd csattogva, zörögve, és végül dübörögve. Már jó fél éve tartott a napi többszörös méltatlankodás, durrogás és vitázás, amikor a korabeli, első gyermekes anyukák panaszai is elértek hozzám. Döbbenten mesélték, hogy úgy viselkedik az addig nyugodt és szófogadó csemetéjük, mint ők hetedikes korukban. Alábbhagy az iskolában, felesel, titkolódzik és uram bocsá', még verekszik is… Nyilván ezúttal engem is kicsit másként érint az önmegerősítés szele, hisz a hat évvel ezelőtti lányos tapasztalatokat fiússá kell formálni. Egész más reakciók érkeznek felém, mint első alkalommal…

A napi viták és ellenkezések ismétlődnek ugyan, de ezúttal rengeteg pozitívumot is tapasztalok. Lehet, hogy ezekkel hat évvel ezelőtt is találkoztam volna, ha a mai énemmel élem át a lányom kiskamasz korát. A „tiszta lappal indítani minden napot” filozófiám ugyanis működik, és a súrlódások mellett sok boldog pillanatot is élvezhetek. Amikor beszámol az első szimpátiájáról, amikor örömittasan indul néptáncpróbára, vagy éppen arról mesél, hogy a barátaival ismét megvédték az osztálytársukat a gonoszkodó hetedikesektől.

A korabeliek barátsága ugyanis teljesen más értelmet nyert a fiam esetében, mint amit pár évvel ezelőtt a lányomnál tapasztaltam. A felszínes kapcsolatok helyett olyan szövetség kialakulásának lehetek tanúja, amelyet még a felnőttek is megirigyelhetnek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok ugyanis, hogy négy fiú hihetetlen ragaszkodását szemlélhetem nap mint nap.

Mi, anyukák, nemes egyszerűséggel csak Négyes-nek hívjuk őket. És valóban kicsinyesnek tűnik az elnevezés, amikor akár csak egy órácskát is szemlélem a kis csapatot. Négy teljesen különböző gyerkőcről van szó: van köztük igazságos vezér, okos megfontolt, csintalan bevállalós és méltatlankodó összetartó erő is. Ugyanakkor mindez egyszerre mindegyikük is. Mint a négy muskétás.

Azt hiszem, említettem már korábban is azt a csodálatra méltó hozzáállást, amellyel a végletekig kiállnak egymásért. Anyatársaimmal sohasem felejtjük el azt a híres-hírhedt szülinapot, amelyen az egyikőjüket földre tiporták. Azonnal ugrott mind a három, és az ünnepség csatározásba torkollott… A kakaskodásuk nem maradhatott büntetlenül, de ugyanakkor büszkék is voltunk rájuk. Ahogyan a következő, az utána jövő, és a nemrégiben kialakult helyzetekben is. Azt ugyanis már megtanulták, hogy nem méltányoljuk a fizikai leszámolást, így más módon állnak ki egymásért és egymás mellett.

Ugyanakkor egymás ellen is. Mert köztük is van olyan nézeteltérés, amely nem marad meg a szép szó szintjén. De ezekről az összezörrenésekről rendszerint csak hónapok elteltével értesülünk. Egyszer sem panaszkodtak egymásra, beárulni pedig eszükbe se jut a másikat. A kék és zöld foltok pedig hamar begyógyulnak…

Példaértékű az is, ahogyan segítik egymást. A múltkor becsúszott a fiamnak egy átlagos jegy (értsd: hármas). Itthon hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy mindenkinek lehet rossz napja, és a tudás a lényeg, az osztályzat pedig csak egy hozzávetőleges mutató. Három napja vigasztaltam már, mire végre örömmel tért haza az iskolából.

– A Dominik azt mondta, hogy ne izguljak, a hármast nem azért kaptam, mert rossz tanuló vagyok. Csak rossz napom volt. És hogy ettől még egyszer mehetek akár egyetemre is, és lehet még belőlem mérnök – mondta a fiam, miközben részletesen is elmesélte, hogy miről beszélgettek a barátjával.

… és ünnepekkor is: egy mindenkiért, mindenki egyért!
… és ünnepekkor is: egy mindenkiért, mindenki egyért!

Nekem valamiért eszembe sem jutott, hogy igazából miért bántja annyira az a hármas, amelyet a négyzet és a téglalap kerületének számítására kapott. De ezek után világossá vált: miközben gyakoroltunk, elmondtam ugyanis neki, hogy az építőmérnökök is így számolják ki, mennyi téglára van szükségük egy ház megépítéséhez. Motivációként szántam a mondandóm, hisz az építészet kiskora óta érdekli, és nagy vágya is a fiamnak. Ámulva hallgattam, hogy az álmairól a barátai is tudnak. Fordulhat hát hozzájuk (is) problémáival: ismerve őket, egyszer még közösen megoldást találnak a decagon alakú kert bekerítésére is.

Addig is támogatjuk őket anyatársaimmal: egyetértésben terelgetjük őket az utaikon. Még akkor is, ha mi is éppúgy különbözünk, mint a fiaink. És mégsem: határozottságunk és kitartásunk összeköt bennünket (is). Így egymásba kapaszkodva küzdünk meg a kiskamaszaink lázadásaival, miközben csodálattal hajtunk fejet a fiainkat összekötő eltéphetetlen kötelék előtt.