2022. október 7., péntek

Cáger a cágeron

A szabadkai közlekedés sem a régi, hanem teljesen megváltozott. Egzaltált, lüktető, akár egy középkorú úrinő. És hektikus. Éppen ezért egészen kiszámíthatatlan.

Nem állítom, hogy nem szoktam késni. De azt teljes felelősséggel tudom állítani magamról, hogy sehová sem szoktam előbb odaérni. Legalábbis mostanáig, tavalyig vagy a Covid előtti időkig, ami 2020 márciusa.

Újabban vagy a dugóban ülök a Párhuzamos út és a Patria hotel közti szakaszon, vagy haladok, suhanok, mint kés a vajban, mint egy részeg kamasz péntek hajnalban, mert semmi forgalom.

És nem attól függ, hogy munkába igyekeznek-e az emberek. Nincs már olyan, hogy kitátja hatalmas száját – kapuit – a gyáróriás, és fogadja, majd nyolc órával később ontja magából a tömeget. Az autóbuszokról nem áramlik szét a rengeteg ember, igyekvő, siető léptekkel a gyárak, irodaházak irányába. A kerékpárosok nem nyikorgatják járgányaikat reggel fél hatkor, a sztojadinosok nem köhögtetik megátalkodottan autóikat, amik végül csak beindulnak. Nincs semmi ilyesmi. Éppen emiatt van minden, amiért a szabadkai közlekedésre rá sem lehet ismerni. Csakis a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság a biztos. Talán finom úrilányoknak titkos csatornákon jelzik, hogy tali van a shopiban, s ezért ők megindulnak. Mindannyian egy időben. Nincsenek kevesen, ám! Derekuk egy darázsé, ajkaik földi eperhez hasonlatosak, szemöldökük határozottan tetovált nem keskeny vonal, egyik kezük a volánon, másik kezükben a mobiltelefon. Olyan határozottsággal veszik a kanyart az SUV-val a feltételes zöldnél, hogy a reumás öregasszonyok, akik már-már leléptek volna a járdáról, rémülten hőkölnek hátra, nemegyszer balesetet okozva: valahogyan mindig ott terem a reumás öregasszonyok mögött egy-egy rozoga bringás, aki káromkodva, hogy ne lökje fel az öregasszonyt (’ej kiáltással) félrerántja a kormányt, hogy a borotvált lábú, bermudanaciban rollerező harmincas fiatalembert feldöntse. A decens lányok haladnak tovább, alkarjukon a szívek, hátukon a sárkány szinte ragyog a magabízástól. Minden tetoválószalon ilyen kuncsaftokkal szeretné hirdetni magát. A rollerező fiatalember, borotvált lábán egy-két finomabb, de okvetlenül színesre varrott kép, ámultan nyúl rollere után. Talán még nem fogta fel, hogy nem az úrilányok finom ívű, de izmos vállán a bolygó jövője miatti felelősség. De azt sem érti, hogy akkor miért nincs az ő vállán. Amikor szívesen odatartaná – a vállát, minden erejét és szép elképzelését. Amire azonban, teljesen nyilvánvaló, senkinek sincs szüksége. Megérzi, frusztrálódik. Majdnem fellöki a zebrán ügető, vihogó lányokat – a MESC-ből igyekeznek a városba. Köldökük ragyog a napsütésben. A lányok lezserül bemutatják középső ujjukat a rollerező harmincasnak, borotvált lába, akár egy izmosabb NDK női vádli, eltűnik a tömegben.

Ülök az autóban. Szól a rádió, bámulom ezeket a jeleneteket. Egyszeriben arra leszek figyelmes, hogy a bemondó, a lágy hangú B. Zs. azt mondja, nekem, a kedves hallgatónak, hogy valaki rám gondolt, mert 11:11. Vagyis tizenegy óra múlt tizenegy perccel. És ha éppen abban a pillanatban nézünk az órára, akkor valaki ránk gondolt.

Lágy hullámokban öntött el a boldogság. A létezés feletti határtalan öröm. Az semmivel sem összehasonlítható, tudjuk jól. Eszembe jutott ugyanis, hogy mi ezt úgy mondtuk, hogy cáger a cágeron, valaki rám gondolt! – Eltűnődtem: vajon él-e még ma is ez a babonaféle? Ami a digitális órák megjelenésével átalakult ugyan, de tovább élt. Ránk akkor gondolt valaki, ha 4:23 volt, 9:50, amikor cáger a cágeron volt. A digitális órák világában felnőtt nemzedék lányai azt tartották, hogy akkor gondolnak rájuk, ha ugyanazokat a számokat látják: 11:11.

Rám dudáltak, belenéztem a visszapillantó tükörbe, idegesen hadonászó embert láttam. Lágyan rámosolyogtam, amin meghökkent. Indultam, kanyarodtam. A szembesávon gyönyörűséges fiatal, magabízó lány ült egy akkora városi terepjáróban, hogy alig fért el a belső sávban. Egyik keze a kormányon, a másikkal a telefont tartja. Kizárt dolog, hogy arra figyeljen, az érdekelje, gondol-e rá valaki. Elég, hogy ő gondol önmagára. Talán így valahogy veszik el az idő.