2024. április 25., csütörtök

Otthontartó

A Facebookon szeretem nézegetni a View from my window jelzéssel közzétett fotókat. Árnyas kertek, virágokkal, nyugággyal, vagy a közeli tengerpart, pálmafákkal, vagy felhőkarcolók közé ékelve egy kis tér, padokkal, fákkal, amott szépen megnyírt pázsit, hintával, szétdobálva elegáns, fehér kerti székek… Gondozottság – ez figyelhető meg elsősorban ezeken a képeken, ami arra utal, hogy a tulajdonos törődik a közvetlen környezetével, azt otthonossá próbálja tenni. De valójában hol érezzük magunkat otthon? Egyeseket mintha genetikai kötődés csatolna a születési helyhez, mások gond és honvágy nélkül cserélnek hazát. És hogyan éljük túl, hogy a település, ahol maradtunk, meglehetősen dinamikusan változik, s már szinte alig hasonlít korábbi önmagára. Az emlékek viszont meddig foltozhatják az eltűnő utcák és arcok levetett ruháját?

Egy interjú alkalmával Bodor Ádám arról beszél, hogy iskoláskorban, amikor eszmélni kezdett, Kolozsvár nem volt ugyan világváros jellegű hely, de falai közül stílus, méltóság, európaiság áradt. Polgárok lakták, mindegy, hogy magyarul vagy románul beszéltek, a képet tarkította a többezres egyetemi diákság. Távozásakor egy reménytelen korszakban egy reménytelenül lepusztult, méltóságától megfosztott várost hagyott ott, tele szomorú, szakadt, gondterhelt emberekkel. Erdély közvetlen meghittsége mégis sokáig hiányzott neki, de már rég Budapest az otthona. „És Erdély sem az, ami volt – mondja. – Tudomásul kell venni, hogy a környezetünk tempót váltott, gyorsabban változik, mint szeretnénk. Kicsit megváltozott a város személyisége, helye, szerepe életünkben, a mindennapokban – kezd tőlünk elidegenedni. Bármerre járok, ezt tapasztalom. Akárcsak a mai Budapest, Kolozsvár sem a bennszülött kolozsváriaké, a lakosság kicserélődött, folyamatosan cserélődik, már inkább a beköltözötteké, ennek a dinamizmusnak az érzelmi vonatkozásaival. Mindkét helyről kihalt az a polgárság, amely a tulajdonképpeni civitast jelentette. Amikor kilépek az utcára, itt is, ott is közöny, idegenség vesz körül.”

Szociológusok korábbi megállapítása szerint ideális lakóhelyként a középkori olasz városok szolgáltak, mert azoknak ismertek voltak a határai. Ez bizonyára jelentős tényező, de sejtésünk szerint hasonlóképpen fontosak a településnek a jellegzetes csomópontjai, épületei, terei, amelyek az ott élő polgárok számára ugyanazt az azonosságot jelentik, a csak rájuk jellemző sajátost. A Zentáról elszármazottak lakásainak szobáit (Németországban, Svédországban, Ausztráliában…) rendre Andruskó Károly festményei díszítik. – A Tisza-partot kérik tőlem – mondta a mester több ízben is. Képei rendre mintha a bánáti oldalról készültek volna (holott mi nem onnan látjuk – esetleg strandolás közben); szemben tehát a rakpart, a Városháza, a siló hengerei, még néhány jellegzetes épület. A kompozíció kissé álomszerű, de éppen így tesz eleget funkciójának: a most Melbourne-ben autószerelőként dolgozó volt alvégi polgár gondolatában az egykori otthont szimbolizálva pontosan ez a városkép jelenik meg.

S ha már Ausztráliánál tartunk, hadd említsem meg egy kedves ismerősöm rövid történetét, aki kapcsolatban áll egy innen elköltözött férfi testvérpárral, családjaikkal. Akik ott szomszédok. Ismerősöm az internet kínálta lehetőség révén gyakran küld fotókat az általa készített – itteni ízeket is felidéző – ételekről. Akad ebben persze némi kaján szívfájdítás is. A csúcs a hurka-kolbász volt: amikor az ezt megörökítő fotó „átrepült” Ausztráliába, az illető személy mindjárt továbbította a testvérének, amolyan információként, az pedig azonnal hanyatt-homlok rohant át hozzá, mert azt hitte, a csodafinomság most készült el, és ott gőzölög az asztalon...

Témánkat illetően a dolog csak első szempillantásra mulatságos. A (hazai) étel jelentősége ugyanis jóval fontosabb, mint hinnénk. Így adódik aztán, hogy egy falusi pék külön kérésre elkészíti azt a péksüteményt, amelynek illatát a megrendelő ötven éve nem érezte. Polcz Alaine (Mészöly Miklós felesége) a Főzzünk örömmel! című receptgyűjteményében a volt haza egy szeleteként írja a következőket: „A kukorica szülőföldem, Erdély fő étke. Ettük sütve-főzve, csövestül, morzsolva, darálva. Felejthetetlen a téli estéken fogyasztott morzsolt, szemes kukorica mézzel, a sült málé (vagy prósza): az édes sült tészta, valamint a pattogatott kukorica, amit „kakas”-nak neveztek. Róza néném az udvaron rakott tűz fölött rostán rázogatta, ugráltatta a fehér kakasokat nagy gyönyörűségünkre, s ha egy kipattant, fürgén kapkodtunk utána.”

Mégis nyilván a nyelv a valódi haza. Avagy: „Az ember a nyelvében van otthon” (Sárközi Mátyás). Minderről persze az emigrációban élő íróink tudnának igazából beszélni. Ferdinandy György például, aki könnyűszerrel francia író is lehetett volna: „Mindig magyarul gondolkodtam. Ha valaki magyar, legyen bárhol a nagyvilágban, mindig magyarul fogja összeszedni a mondandóját. […] Mindenki a maga nyelvén látja jól a valóságot.” Márai Sándor szintén több nyelven beszélt kitűnően, írni igazából csak magyarul akart. – Számomra nincs más „haza”, csak az anyanyelv – jelentette ki egy beszélgetés során. Mi pedig fogadjuk el. A távolból (más nyelvi közegből) érkező „idelátás” mindig élesebb. És megbízhatóbb is.