2022. szeptember 26., hétfő

A meg nem írt levél

Kedves Tanár Úr!
Elmúlt néhány év, mióta osztályunk elbúcsúzott az alma matertől. Engem azonban még mindig bánt a lelkiismeret. Úgy érzem, tartozom egy vallomással.
Tanár úr akkor már nyugdíjazás előtt állt. Alkotmánytant tanított nekünk, utolsó éveseknek. Sokat követelt, szigorú volt, nem mosolyodott el soha. Szinte magam előtt látom aszkéta alakját, sápadt, beesett arcát. Nyílt titok volt, hogy súlyos gyomorproblémái vannak.
Én bejárós voltam egy közeli városkából. Korán reggel indult a vicinális, estefelé értem haza. Jó anyám mindennap ellátott egyszerű, de bőséges elemózsiával. Szükség is volt rá, mert csak estefelé jutottam főtt ételhez. Nem tudom, mi okozta – a napi nyolc kilométer gyaloglás az állomásokra, a sorozatos korai kelés vagy a tizennyolc évem –, de mindig éhes voltam. Egy szép őszi napon, alkotmányórán nagyot csíptem a padomba rejtett zsíros kenyérből. Csak úgy harsogott a zöldpaprika a fogam alatt.
Abban a pillanatban a tanár úr abbahagyta a magyarázatot, ujjával felém mutogatott. – Maga, maga, ott a harmadik padban, mit csinál? – kérdezte olyan hangon, hogy az osztályban megdermedt a levegő. Remegő lábakkal tápászkodtam fel. Mai napig sem tudom, hogy abban a pillanatban mi sugallta dadogó szavaimat. – Tanár úr, kérem, nekem … nekem nagyon fáj a gyomrom és … és az orvos azt javasolta, hogy ilyenkor kapjak be néhány falatot.
Tanár úr arca ellágyult, és gyengéden így szólt: – Hát miért nem mondta már eddig is kislányom? Üljön le, és egyék csak nyugodtan.
Így történt, hogy tanári engedéllyel végigettem az alkotmányórát. Emlékszik, Tanár Úr? Ha véletlenül összetalálkoztunk, rögtön hogylétem felől érdeklődött. A tanterembe lépve tekintete engem keresett, és látszott arcán a megnyugvás, ha mosolyogtam. Órán aggódva fordult felém. – Nem rakoncátlankodik a gyomra? Ne zavartassa magát, egyen néhány falatot.
A lányok ilyenkor cinkosan kuncogtak. Majd kitalálták, hogy én vagyok a tanár úr kedvence. Hogyne, mikor szünetekben velem sétált a hosszú folyosón, tavasztól meg a szépen gondozott kertben. Részletesen tájékoztatnom kellett, hogy milyen tájékon, mikor és hogy érzem a fájdalmat. Tudok-e aludni, mit tudok enni? Bizalmasan elmesélte saját baját, sőt titoktartás mellett azt is elárulta, hogy a tanév befejezése után meg fogják operálni. Újra és újra elhatároztam, hogy mindent bevallok, de egyre jobban belebonyolódtam. Orvosi könyveket bújtam, lexikonokat böngésztem. Megtanultam, hogy a gyomorégés pyrosis, a fekély ulcus. Tudtam, mi minden okozhatja a görcsös fájdalmakat, a hasogatásokat. Tanár úr tanácsokat adott, diétát ajánlott, gyógyteát hozott.
Nem bukhattam le!

A látszat kedvéért néha még eszegettem az óráin, amit teljes megértéssel vett tudomásul. Egy alkalommal finom csemegét találtam a padomban, fogalmam se volt, hogy került oda. Mivel nem akadt gazdája, jóízűen elfogyasztottam. Csodálatosképpen ez gyakran megismétlődött, hol egy finom szendvics, hol sütemény, hol gyümölcs formájában. Egyik osztálytársam vette észre, amint tanár úr szünetben besurrant az üres terembe egy kis csomaggal.
Tanév végén elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. A bankettet tartottam erre a legjobb alkalomnak. Tanár úr bemutatott a feleségének: – Ő az a kislány, aki az egész tanévet végig kínlódta a gyomrával, mégis minden tárgyból jelesre vizsgázott.
Hát csoda, hogy semmivé lett a szándékom?
Később, ha eszembe jutott, azzal vigasztaltam magam, hogy tanár úr bizonyára elfelejtette már az egészet, de nem így történt. Egyik nyáron vőlegényemmel átutaztunk a városon. Egymást átkarolva álltunk a lehúzott ablaknál. A peronról tanár úr sietett hozzánk. Felnyújtotta a kezét kézfogásra, és rögtön a gyomromról érdeklődött.
Majd aggodalmaskodva fordult jövendőbelimhez: – Nagyon vigyázzon rá fiatalember! Rengeteget szenvedett a gyomrával szegénykém.
Szerencsére a vonat nagyot rándulva elindult, mert már majdnem elsírtam magam. Még a kerekek is ezt zakatolták:
                            Az ember néha ostobán cselekszik,
                            S aztán idővel van mit bánnia.
Nem halaszthatom tovább! Be kell vallanom az évek óta titkolt igazságot. Drága Tanár Úr! Nem volt az én gyomromnak semmi baja az égvilágon. Csak nagyon éhes voltam, és szemtelenül fiatal. Meg tud bocsátani?
Akkor még minden rendben volt, de mostanában csakugyan sokat rakoncátlankodik a gyomrom.
Tisztelettel üdvözli régi tanítványa, Varga Anci