2024. április 19., péntek
Zengető

Lélek-tükör

Sajnos nem tudom mai írásomat úgy kezdeni – bár szeretném –, hogy ne tegyek fel pár kérdést. Azért ódzkodom az ilyenfajta kezdéstől, mert maga a kérdésfelvetés rögtön feltételezi a válaszadás tényét. Így az olvasó joggal várná el, hogy ha már kérdezek, tudjam a választ is a kérdésre. Ebben az esetben viszont csak sejtem a válaszokat. Mi több, abban bízom, és azt szeretném, hogy közösen találjuk meg a válaszokat.

Vegyük sorjában. Mi lehet az oka, hogy a népzenét, de mondhatnánk azt is, az egész magyar néphagyományt ennyire elutasítjuk? Miért és honnan a sok negatív beidegződés, ha meglátunk egy népviseletbe öltözött táncost vagy zenészt? Jó mélyre kéne ásnunk, hogy gyökerénél fogva irtsuk ki ezt a káros szokást.

Manapság nem lehet úgy néphagyománnyal foglalkozni, hogy az azonnali megbélyegzés sötét szelleme ne lebegne ott a fejek fölött. Értem ez alatt a fogalom hangoztatott negatív, esetenként sértően kritizáló felhangját. Mielőtt azt mondanánk, minket nem érdekel, ki mit mond, mérlegeljünk egy kicsit, tisztázzunk valamit. Nem a kritikával van baj, hanem azzal a ténnyel, hogy ez a fajta hozzáállás a végletekig elmélyíti a már így is terebélyesen tátongó szakadékot közöttünk. Olvassuk csak figyelmesen, mit írt Kodály Zoltán egyik írásában: „…a népzene nemcsak a parasztságé: köze van hozzá az egész magyarságnak. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, ezer év alatt sok patak folyt bele… Ezért az egész magyarság lelkének tükre.”

Azt gondolom, ez mindenkinek érthető. Gyorsan megjegyzem, hogy ebben az esetben a „nem csak a parasztságé” utalás Bartók miatt került az írásba. Bartók a népzenét saját meghatározásában „parasztzenének” nevezte, amiben semmilyen sértő felhang sincs. Kodály inkább ragaszkodott a „népzene” kifejezéshez. Számára ez sokkal tágabb, nem annyira behatárolt megfogalmazást jelentett. Miközben igyekszünk megérteni és megtalálni a fenti viselkedés és hozzáállás kiváltó okait, sűrű erdő előtt találjuk magunkat. A megértés felé sokféle ösvény vezet. Az egyik ezek közül az önazonosság problémáját veti fel. Nem tisztem keresni ennek kiváltó okait, inkább a kivezető útra hívnám fel a figyelmet. Mondom ezt, miközben az egyre mélyülő válságban már-már véglegesen eltűnni látszik a kifelé vezető út. Pedig sokan és sokféleképpen próbáltak és próbálnak segíteni ezen a bajon. Mindig akadt egy-két olyan személy, aki szűkebb környezetünkben már idejekorán felhívta a figyelmet a közelgő válságra, aki figyelmeztetett bennünket, hogy jó lenne már messzire révedő szemünket végigjártatni szűkebb honunk tájain is. Ők már tudták, hogy a gyógyírt itt kell helyben keresnünk. Még véletlenül se fogadjunk el messziről érkező tanácsot. Egy pillanatra se higgyük el, hogy a távolból jobban látják vagy jobban felismerik valamelyik gondunkat, bajunkat. Ki tudná jobban a gazdánál, hogy mit vessen a földjébe?

Már régóta figyelem a hazai viszonyokat, és azt veszem észre, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azokat az embereket, akik önfeláldozó munkájukkal sokat tettek vagy éppen tesznek közösségünkért. Gondolom, mindenki ismeri a közmondást, hogy hol nem lehet az ember a próféta. De vajon így kell ennek lennie, és ebbe végérvényesen bele kell nyugodnunk? Megint csak egy kérdés, amire az olvasónak kell megadnia a választ. Most egy olyan emberről szeretnék megemlékezni, aki évtizedekig szolgálta közösségünket, és akiről manapság sokan megfeledkeztünk. Úgy érzem, régóta tartozom neki azzal, hogy újra felidézzem nevét és munkásságát: Bartuc Szilveszter táncoktatóról, népzenészről lenne szó.

A nyolcvanas évek elején ismerkedtem meg vele. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy zenekarban muzsikálhattam vele évekig. Ő nagybőgőzött, s eközben ki tudja hány helyre járt el táncosokat is nevelni. Elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy zenészként megtaláljam önmagamat. Hatalmas, orsós magnószalagokat adott, hogy azokat hallgatva ismerjem meg a magyar népzenét. Arra ösztönzött, hogy keressek magamnak olyan dalokat, amelyeket szívesen énekelnék a zenekarral. A nagy korkülönbség ellenére is közvetlen módon tudott kapcsolatot teremteni velünk vagy a tánccsoportok tagjaival. Fáradhatatlanul járta a vidéket saját költségén, hogy minél több anyagot tudjon gyűjteni. Majd a felvett és rendszerezett anyagot igyekezett minél hamarabb színpadra állítani. Ő volt az a táncoktató, aki elsőként szorgalmazta a hazai táncanyag használatát táncegyütteseink műsoraiban. Mégis, hiába az áldozatos és magas színvonalú szakmai munka, a végén odafigyelés híján nem maradt ebből az életműből az utókor számára jóformán semmi.

Furcsa a sors fintora. Azt mondjuk, hogy még mindig a kivezető utat keressük. Még mindig azok után az emberek után kutatunk, akik utat tudnának mutatni nekünk. S közben úgy teszünk, mintha senki sem figyelmeztetett volna bennünket a közelgő veszélyre. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne a házunk táján. Pedig ők itt voltak és itt vannak a közelünkben, és teszik a dolgukat csendben. Futkosunk vizslatva és vakon szerteszét a világban, miközben nem vesszük észre a lábunk alatt pompázó virágokat. Ebben az áldatlan helyzetben nincs más lehetőségünk, mint hogy odafigyeljünk végre egymásra, és meg tudjuk egymást hallgatni. Talán akkor kinyílik a szemünk, és nem taposunk el egyetlenegy virágot sem.