2022. augusztus 13., szombat
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Mit érez a haldokló ember?

Tisztelt Pósa atya!
Egy érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb. Az elmúlt periódusban elhunyt egy hozzám közel álló személy, akivel lehetőségem adódott beszélgetni a halálát megelőző pár napban. Nem tudom, ő gyanította-e, hogy mennyire beteg, azt viszont megfigyeltem, hogy a megnyilvánulásai változtak. Belső béke áradt belőle, szeretet és elfogadás. Nyugodt és örömteli volt, miközben betegség gyötörte. Minden szava bátorító volt, gyengéd és szeretettel teli. A temetés után olyan érzés járt át engem, mintha már ott, akkor, élete utolsó napjaiban érezte volna Krisztus közelségét.
Vajon mit érez a haldokló ember, milyen az istenkapcsolata? Hiszen félelem helyett nyugalom áradt belőle. Atya, mit gondol erről? Köszönettel: F.

A haldokló ember azt érzi – a végsőkig felfokozottan –, ami addigi életének uralkodó érzése, gondolata volt.

Egy kapzsinak uralkodó érzése a vagyonához való ragaszkodás volt, és káromkodott, ha valaki elkívánta tőle. Haldokolva szidja a közeledő halált, mert az el fogja rabolni tőle minden gazdagságát.

Egy jótékonykodó, akinek uralkodó érzése az ajándékozás öröme volt – „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35) –, haldokolva áldja a közeledő halált, mert általa odaajándékozhatja életét Istennek. Mint Assisi Szent Ferenc, aki a Naphimnuszában a testi halált testvérnek nevezte: „Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért, Akitől élő ember el nem futhat. Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak! És boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak. A másik halál nem fog fájni azoknak.”

Egy tudósnak, mesternek, művésznek uralkodó érzése, gondolata a tudományával, mesterségével, művészetével való hivalkodás. Haldokolva megszégyenültnek érzi magát, mert a közeledő halál megalázza büszkeségét.

Annak, aki igazságot tanított, egy lelki mesternek uralkodó érzése a tanítványaival, neveltjeivel való törődés. Haldokolva – egyfajta végrendeletként – életbevágóan fontos igazságokat, tanácsokat akar elmondani, hogy a halála után majd azok vezessék a gondozottjait.

Akit életében uralt a hozzátartozóiért való aggodalmaskodás, az haldokolva a legégetőbb aggodalmat érzi azok miatt, akiket a közeledő halál miatt ott kell hagynia.

Akit életében uralt az önzetlen szeretet testvérei és felebarátai iránt, az haldokolva szeretetének még egy végső jelét akarja adni. Mint Jézus a halála előtti búcsúesten: „Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.” (Jn 13,1) Ilyen volt egy római fiatal nevelőnő, aki szembesülve közeledő halálával fagylaltot rendelt minden kisdiákjának.

Akit életében uralt a munkájához, házához, családjához való görcsös ragaszkodás, az haldokolva nem akar elszakadni tőlük, ezért halála után a lelke ott marad rabként odaláncolva ezekhez.

Akit életében uralt a mennyország utáni vágyódás, az a haldoklásban repesve várja az átköltözés pillanatát, hogy végre mehessen az égi szentek és angyalok közé a boldogító istenlátásra. Mint Pál apostol, aki azt írta leveleiben: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt.” (1Kor 2,9) „Szeretnék elköltözni oda, mert az mindennél jobb volna. A halál ezért nekem nyereség.” (vö. Fil 1,21.23.)

Akit földi életében uralt a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség, az haldokolva dühöng és átkozódik, mert a halál a semmibe, a nem-létbe taszítja.

Aki életében eltelt hittel, reménnyel és szeretettel, az már haldokolva „bemegy a mennyek országába” (Mt 7,21), „bemegy ura örömébe” (vö. Mt 25,21).
Mindenki úgy hal meg, ahogyan élt. Ezért mindenki mondhatja: „Tudom, hogyan fogok meghalni: ahogyan ma élek, úgy fogok meghalni. Ahogyan ma érzek, ahogyan ma gondolkodom, úgy fogok érezni, gondolkodni halálom napján.”

Ez vonatkozik azokra is, akik hirtelen halnak meg, például összeesnek, baleset éri őket, akik öngyilkosságot követnek el, vagy akiket meggyilkolnak. Abban a pillanatban, a pillanat töredékében világosan látja az ember a meghalás folyamatát, és kristálytiszta világossággal felvillan benne – a fény sebességével – az életét uraló gondolat, érzés.

Egy hitelt érdemlő történet szerint Vianney Szent János, aki megkapta a kegyelmet, hogy belátott a lelkekbe, és néha bepillantást nyert a túlvilág titkaiba, egy alkalommal kiszólított a gyóntatószékéhez sorban állók közül egy özvegyasszonyt, akinek a férje a hídról vízbe vetette magát, és ezt mondta neki: „Nyugodjon meg, asszonyom, zuhanás közben megtért.” Ezek szerint abban a másodpercben, amikor lezuhant a hídról, bevillant benne az Istenhez fohászkodás gondolata.

Levélírónk beszél egy hozzá közel álló személyről, akivel beszélgethetett a halálát megelőző pár napban. Nem tudja, ő gyanította-e, mennyire beteg.

A beteg ezzel tisztában volt. A betegség mindenkit szembesít a halál gondolatával. Akkor is, ha az könnyebb betegség. Ha pedig súlyosabb, akkor állandóan a halálfélelmet kelti. De mivel a mi társadalmunkban a halál tabutéma, ezért erről a haldokló senkinek sem beszélhet, magának egyedül kell megvívnia a halálküzdelmet. Ha van Isten-hite és túlvilági hite, akkor ezt békében, megnyugvásban vívja meg. Ha nincs Isten-hite, és csak evilági hite van, akkor pokoli harcot kell vívnia.

Levélírónk ismerőséből belső béke, szeretet és elfogadás áradt. Nyugodt és örömteli volt, minden szava bátorító, gyengéd és szeretettel teli volt. Ez bizonyítja, hogy ő „az Úrban halt meg”, és hogy „Krisztushoz költözött” (Fil, 1,23), ahogyan a Szentírás mondja: „Már most boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg! Igen, mondja a Lélek, hogy megpihenjenek munkáiktól; mert cselekedeteik követik őket!” (Jel 14,13)

A mi jóléti társadalmunkban, a csak az evilági jólétet akarók társadalmában az emberek félnek a haláltól. Az orvosok is. Dr. Csókay András írja az Idegsebészet és hétköznapi misztika című könyvében:
„Minden félelem a halálfélelemre vezethető vissza. A halottakkal való találkozás óhatatlanul a halállal való közelségre emlékeztet. Ezt nem szeretik az orvosok. Abban a pillanatban, hogy van egy sikertelen újraélesztés, úgy eltűnik mindenki, mintha ott sem lettek volna. De az elparavánozott haldoklót sem látogatja már senki a nővéren kívül az egészségügyi személyzetből.

Már jócskán keresztény orvosnak vallva magam döbbentem rá, hogy a haldoklókkal mi, orvosok nem törődünk. Már nem tudunk segíteni, kész, vége a feladatnak.

És egyszer csak megálltam egy haldokló ágya mellett.

Pár éve történt, egy ügyelet után kora reggel, a vizit során. Megfogtam a kezét és megsimogattam. Arca kisimult, megnyugodott és meghalt, miközben a kezemet fogta.

Átkísértem. Szeretetben, ahogy Teréz anya tanította. Milyen jó az ő gondolatait olvasni, és milyen nehéz megtenni, amiket mond! Minden elismerésem a hospice dolgozóinak: döbbenetes munkát végeznek. Átkísérni szeretetben a haldoklót.” (199–200. oldal)

Én (is) úgy gondolom, hogy a legnagyobb jó, amit egy haldoklónak tehetünk, az, hogy szeretettel odaállunk mellé és átkísérjük.