2022. augusztus 9., kedd

Búza konkollyal

Régóta nincs lelke az aratásnak. Péter-Pál sem igazán mérföldkő vagy támpont már, legföljebb múltidéző. Sanyarúbb kort villant föl, legalábbis szegényesebbet a mainál, kenyérben sokszor szűköset, kenyérgondban bővelkedőt. Nem rossz az, hogy elszálltak a kaszás megpróbáltatások, de hova tűnt a lélek? Törvényszerűen az sem maradhatott a búzaföldeken meg a termésben, mert mégiscsak az emberhez kötődik, aki időközben humán erőforrássá degradálódott, és míg korábban az egész család vagy fogadott aratók napokig-hetekig viselték a forróságot, mostanság néhány óra alatt ketten mindennek a végére járnak: a kombájnos a gépével levágja a gabonát, a traktorista vagy a kamionvezető beszállítja a malomba.

Korábban, persze, a napkeltével induló és alkonyatkor végződő kaszálás csak a kezdetet jelentette. Jött utána a keresztek behordása, majd a cséplés zárta le a kemény munkát. Csak a cséplőgépnél dolgozott vagy kéttucatnyi részes, ilyenkor keresték meg az egész évi kenyeret a családnak. Hogyne lett volna becsülete! A kenyér tiszteletét a vallás is táplálta, mert mégiscsak Jézus testét is jelképezi: vegyétek és egyétek… Aztán fogyni kezdtek a hívek, a kenyér meg félig-meddig üldözendő táplálékká értéktelenedett az élet szimbóluma helyett. Adalékok puffasztják silányítva, allergiások kénytelenek elvetni, fogyókúrázók utasítják vissza, nem zsírozzák, nem cukrozzák, a sajtó pedig akkor ír róla, ha a hatalmas mennyiségben kidobott élelem kerül szóba, no meg akkor, ha drágul. Pedig olcsó, de áremeléskor mégiscsak a nélkülözhetetlenségét hangoztatják, létszükségletté válik, ha jelképpé nem is.

Ugyan ki hitte volna még nemrégen is, hogy a kenyércsatának mondott emberpróbáló aratások kényelmes gépekre váltása után sok évvel egyszer csak a politikusok arra kényszerülnek, hogy bizonygassák: elegendő búzánk és lisztünk van, így kenyérből nem szenvedünk hiányt a háború miatt megbomlott világban. Félreértés ne essék: nem az egész világ dúskálhat benne, hanem mi ezen a vidéken, ahol megterem a kenyérnekvaló; meg a gazdag országok sem fognak koplalni, mert ők megvehetik. Csak hát a szegényeknek sem volna szabad éhen halniuk.

A számok az értelemhez szólnak, a tíz- vagy százmilliós adatok pedig már nem is könnyen fölfoghatóak; a képek inkább érzelmeket váltanak ki. A félkilós kenyér fölismerhető, az ezer tonna búza nem. Mégsem hallgathatunk róla, hogy „normális” években hétszázmillió ember éhezik a földkerekségen, percenként pedig tizenegyen éhen halnak. Sokaknak csak annyi jut, amennyi az élethez kevés, de az éhen haláshoz sok. Szemérmes a média, ritkán közöl brutális képeket csont-bőr gyerekekről, alighanem sértené az emberi méltóságot, ilyen-olyan jogokat, de az is lehet, hogy belevájna a vígan élő népesség lelkiismeretébe. Vagy sem.

Most „nem normális” év van, és a felelősen gondolkodók körében éppen az kelt aggodalmat, hogyha nem tudják eljuttatni a huszonkétmillió tonna ukrán búzát az éhezőknek, még nagyobb baj történik, legfőképp Afrikában. Ahol szélsőséges mértékű az éhínség, ott a hiány további növelése olyan katasztrófával járhat, amit nemhogy képeken, hanem számokban sem mernének megmutatni a világnak. Négyszázmillió ember sorsa, de inkább élete forog kockán. Könnyen elképzelhető, hogy Kongóban, Csádban, Zambiában vagy Burundiban – nagyon hosszú lehetne a sor – az életért való küzdelmükben nem is hallottak Ukrajnáról vagy a háborúról, nem is érdekli őket, mert saját gondjaik sem kisebbek: lesz-e kenyerük – szebb jövőre várva – az életben maradáshoz. Számukra a „kenyérhaj is mézes falat gyanánt esik”, a kenyér nemcsak jelképezi az életet, hanem az életet jelenti. Mint mifelénk is, amíg nem veszett ki a lélek az aratásból. Meg úgy általában.