2022. szeptember 26., hétfő

A pók

Három a magyaré, szokta mondogatni az egyik kedves ismerősöm, amikor valamilyen társaságban szóba kerül, kinek hányszor vitte el a pók az autóját. Az igazán viccesek azonban talán mégsem maguk a számok, hiszen ennél jóval magasabbak is lehetnének, hanem inkább azok a furcsa helyzetek, amelyekben mindez megtörtént vele. Nemhiába mondják, szegény embert az ág is húzza, teszi hozzá újra meg újra fanyar mosollyal az arcán, miközben maga sem tudja, sírjon-e vagy nevessen a dolgon.

Az első olyan régen volt, hogy szinte már nem is emlékezik rá, mondja, ez azonban nem teljesen igaz, mert vannak történetek, amelyek nem vésznek a feledés homályába, sőt még csak nem is szépíti meg őket az idő. Mégis jó, ha tudunk nevetni rajtuk. Még egyetemista korában történt, hogy be kellett ugrania az egyetemre ügyeket intézni, az egész nem tartott tovább fél óránál, ám mire végezett, az autójának se híre, se hamva nem volt. Mivel egyetemistaként nyilvánvalóan jóval ritkábban jár az ember taxival, mint felnőtt korában, nem maradt más hátra neki, mint az, hogy felüljön a hőn szeretett városi buszra, és a telephely felé vegye az irányt, ahol – ahogy fogalmaz – már ment is minden, mint a karikacsapás. Hogy egyetemistaként honnan volt annyi pénze, amennyi az autója kiváltásához kellett? Talán éppen ez az a kérdés, ami a dolog pikantériáját megadja. Úgy, hogy az ominózus ügyintézés az ösztöndíja felvételét is magában foglalta, és szerencséjére akkor éppen kéthavi juttatást fizettek ki egyszerre, ami éppen csak fedezte a kiváltás díját.

A második történet néhány évvel későbbre datálható, igaz, már nem Újvidékhez, hanem Szegedhez kötődik, ahova látogatóba ment a kórházba, és mire végzett, az autója ismét nem volt a helyén, csupán egy kedves üzenet, amely arra vonatkozott, hol és mennyiért válthatja ki. Az igazán bosszantó azonban saját bevallása szerint nem is az volt számára, hogy elvitték, hanem az, hogy egy fontos határidős projekten dolgozott, és mivel a számítógépét az autóban hagyta, mondván, amikor végez, gyorsan befejezi, és elküldi, az első telefonja nem az autóval, hanem a projekttel állt kapcsolatban, ugyanis jeleznie kellett, hogy sajnos nem fog időben elkészülni vele, ami egyébként soha nem volt jellemző rá, talán ezért is bosszantotta annyira. Akkor már jóval érettebben kezelte a helyzetet. Nem is csoda, hiszen a tapasztalat az ilyen helyzetekben is sokat számít. Keresett egy bankot, vett fel némi készpénzt, majd mivel nem rendelkezett helyismerettel, hívott egy taxit, amellyel kivitette magát a telephelyre, és azután már – ugyanúgy, ahogyan néhány évvel korábban egy másik helyszínen – ment is minden, mint a karikacsapás.

A harmadik esetig újabb néhány évet kellett várnia, a helyszín azonban mit sem változott, újra a napfény városában csaptak le rá, pontosabban az autójára. Akkor csupán néhány percre ugrott be valahova, hogy átvegye az előre megrendelt belépőjegyeket egy számára fontos rendezvényre, ám a munkájukat lelkiismeretesen végző szakemberek azonnal a helyszínen termettek, és csakhamar intézkedtek is, mint később kiderült, lakossági bejelentésre. Amikor kilépett az ajtón, látta a pókot, amint éppen fordul ki abból a kis utcából, amelyben parkolt, a főútra, ám nem érezte méltónak, hogy megpróbáljon utánarohanni. Egyrészt valószínűleg utol sem érte volna, másrészt, ha utol is érte volna, akkor sem tették volna le, legfeljebb abban segítettek volna, feltéve, ha jó szándékú emberekről lett volna szó, amit – ugyanúgy, ahogy ilyen esetekben valamennyien tennénk – erőteljesen megkérdőjelezett, elvitték volna magukkal a telephelyre, hogy ne kelljen buszoznia vagy taxiznia. De hát az meg már hogy nézett volna ki? Hidegvérét – amennyire ilyen helyzetekben lehet – megőrizve hívott egy taxit, amely kivitte a telephelyre, ott pedig elővette a bankkártyáját, és kifizette vele a büntetés összegét, úriember módjára, egyetlen hangos szó nélkül, mondja, bár őt ismerve azért ezzel kapcsolatban lehetnek fenntartásaink, hiszen alig képzelhető el, hogy néhány keresetlen szó ne lebegett volna ott a levegőben, még akkor sem, ha mindvégig azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy ők is emberek, és csak a munkájukat végzik.

Ezek után talán már nem is annyira meglepő, hogy irtózik a pókoktól, mint ahogyan az sem, hogy bár tudja, három a magyaré meg egy a ráadás, attól a bizonyos ráadástól ebben az esetben azért mégiscsak szívesen eltekintene.