2024. április 25., csütörtök

Világnapomra

A sportközvetítés mint búvóhely és élményforrás

Hallottam már ugyan, hogy a sportújságíróknak is létezik világnapjuk, de nem mondanám, hogy önfeledten ünnepelni szoktam ilyenkor, sőt, ha nem kapom a felkérést ennek apropóján erre a cikkre, biztos, hogy eszembe sem jutott volna ez a jeles alkalom – stílszerűen a felejtés világnapja szintén július 2-án van…

Gyakran közmulatság tárgya, hogy tényleg a legbanálisabb dolgoknak is adott már világnapot valaki, na de mégis, miért pont a sportújságírók? Milyen okból képeznek úgy általában véve is külön kasztot az újságírók csoportján belül? – tehetnénk fel a kérdést, amelyre ennek a szűk körnek a tagjaként én is régóta próbálok megfogalmazni egy átfogó választ.

A sportújságírás gyökereit valahol az 1800-as évek amerikai lóversenypályáin kell keresni, de szerepe az 1920-as évekre vált igazán jelentőssé, amikor a lakosság széles körében terjedt el a sportolás és a sportesemények követésének gyakorlata, az ilyen jellegű tartalmak pedig egyre nagyobb felületet követeltek a napilapok hasábjain. Akkor az ebben dolgozó újságírók feladata még egészen más, elemibb fontosságú volt, mint napjainkban, ők jelentették ugyanis az egyedüli közvetítőcsatornát az események és az olvasók között: csakis úgy lehetett értesülni arról, hogy mi történt egy mérkőzésen, ha valaki elment a helyszínre, és megírta azt a másnapi lapba. Ekkoriban, 1924. július 2-án alakult meg a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség, az alapítás napját pedig 1995-ben emelték be a világnapok kalendáriumába, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a sport társadalmi szerepére, illetve elismerje a szakmában dolgozók munkáját, akik rengeteget tettek a különféle sportágak népszerűvé válásáért.

Mondjuk, a mai sportújságírók szerintem már nem is annyira állhatnak sorba az ezért járó kreditekért, mi inkább kicsit olyanok vagyunk, mint a kólareklám: már mindenki tudja, hogy a termék létezik, bárki megtalálja a polcon, ha érdekli, az viszont továbbra is fontos, hogy fenntartsuk az érdeklődést, vagy éppen felébresszük azt az új, fiatal nézőkben. Én magam is leginkább gyerekkori emlékeimből őrzöm a sportriporterek hatását, ahogy a tévére tapadva, az újságokat bújva adtam át magam ennek az érinthetetlennek tűnő világnak, miközben nagy, erős, tekintélyt parancsoló emberek próbálták egymást legyőzni a legkülönfélébb módokon és terepeken, láttam az erőfeszítéseiket, az örömüket, a könnyeiket, és bár magam sem értem, miért, de lenyűgözőnek találtam ezt az egészet, és mindig azt vártam, hogy újabb adagot kapjak belőle.

Az emberek szeretik a folytatásos történeteket, amelyek kiszámíthatatlanok, drámai pillanatokkal és fordulatokkal váltanak ki belőlük különféle érzelmeket, és a legkülönfélébb karaktereket vonultatják fel, amelyeket lehet jobban vagy kevésbé szeretni, de mindegyiküknek megvan a maga egyéni története, ha pedig ezekbe beleássuk magunkat, az olyan, mintha egy másik, varázslatos univerzum tárulna elénk. Tényleg mint egy filmsorozat, amely úgy nyújt megnyugvást jelentő búvóhelyet a világ elől, hogy eközben mégis minden hatással van rá, ami körülöttünk zajlik.

Ahogy egyes gyerekek arról ábrándoznak, hogy egy napon Supermanek lesznek, úgy a sportközvetítések által beszippantottak arról, hogy világbajnokok. A kettő megvalósulásának hasonló a valószínűsége, viszont a sportújságírói lét a második legjobb dolog, ami történhet, hiszen hirtelen azon kaphatjuk magunkat, hogy nemcsak besétálhatunk ennek a korábban megfoghatatlannak tűnő közegnek a színfalai mögé, hanem még interakcióba is léphetünk a szereplőkkel, ekkor pedig újra és újra belénk nyilall az érzés, hogy ez bizony a valóság, amelynek senki nem írta meg előre a forgatókönyvét.

Persze amire eljön ez az idő, a sportolók már nem tekintélyes bácsik és nénik, sőt némelyikük még arra is vetemedik, hogy engem lemagázzon, ha pedig mégis akad valaki, aki velem egyidős, vagyis a harmincas éveiben jár, azt már veteránnak, öregnek nevezi a szakma, és arról spekulálnak, mikor fogja bejelenteni, hogy visszavonul, amire angolul ugyanazt a szót használják, mint a nyugdíjazásra.

Sportújságírónak lenni egyszerre élmény és szolgálat: az életkorok átfordulásától függetlenül ugyanúgy – ráadásul immár nagyobb rálátással – bele tudom élni magam a versenyek és a szezonok történéseibe, miközben akaratlanul is arra törekszem, hogy mindazt, ami megtapasztaltam, továbbítsam az olvasó felé, hogy ő is átérezhesse, micsoda drámai pillanatok, fordulatok, rekordok születtek – vagy ha unalmas, egyoldalú volt a küzdelem, akkor éppen azt. De az egyes sportágak legnagyobb alakjainak valóság által formált történeteiről csakis szenvedélyesen lehet írni, legalábbis nem sok olyan sportújságíróval találkoztam, aki hétköznapi munkaként és nem hobbijaként tekintett arra, amit csinált. Szerintem ez az, ami a sportrészlegen dolgozókat is egy kicsit külön szektába tereli az újságírószakmán belül: a munkának és a szórakozásnak számító tévénézés és hírolvasás határai számunkra már régen elmosódtak, a legtöbb írással járó és egyben a legjobban várt időszakaink a hétvégék, és a szabadságunkat sem tudjuk elképzelni bizonyos sportesemények követése nélkül. A saját terveinket a versenynaptárak köré szervezzük, a nyári olimpiák éjszakázásaira, sportlavinájára való visszaemlékezés konstans hátbizsergető érzéssel lát el minket a következő négyéves ciklusra, és elrémít a gondolat, hogy mihez kezdenénk az életünkkel, ha mindez nem lenne.

Még egy kis további extrát ad, hogy mindezt itt, kultúrák találkozásánál végezhetjük. Úgy gondolom, magyarországi magyar vagy szerbiai szerb sportújságíróként némi frusztrációval is járhat, hogy lapok sokasága pontosan ugyanazt, a legfontosabb nemzeti sikerek hírét igyekszik minél gyorsabban leszállítani. Igazán sehova vagy éppen két helyre is tartozó vajdasági magyarként viszont helyzetünk különleges, hiszen a sport iránt érdeklődők hasonló arányban kíváncsiak a szerbiai és a magyarországi sportolók előmenetelére, amit sehol máshol nem gyűjtenek össze egyetlen újságon belül. Emellett pedig kiemelt figyelmet szentelhetünk a számunkra legrelevánsabb csoportnak, a vajdasági magyaroknak, akik közül csekély létszámunk dacára csak az elmúlt pár évben is világbajnokok, Európa-bajnokok és világcsúcstartók kerültek ki, még olyan fontos sportágakban is letéve névjegyüket, mint az atlétika vagy az úszás.

Mindezek fényében, amíg legalább egy apró szerepem is lehet abban, hogy a legfontosabb helyi és világszintű sportesemények érzelmei, drámái és vicces pillanatai eljussanak az érdeklődőkhöz, addig számomra minden nap világnap!