2022. augusztus 10., szerda

Alázattal

Hosszú ideig nagyon ragaszkodott hozzá, szinte anyjának tekintette, annyira szerette az öregasszonyt, a nagymamát. Nyomós oka volt rá, hiszen – miután meghaltak a szülei, és árván maradt – ő nevelte, senki más.

Ahogy azonban serdült, a nagyanyja egyre jobban befogta. Ő persze berzenkedett, hogy vele miért végeztet házimunkát, amikor cselédet is tartanak. Mert azt is tartottak, nem is egyet, meg szolgálót, aztán odakünn az „udvarost”, és egy kocsist. A földeken fogadott béreseik serénykedtek, nem túlságos pénzért, de telt rá a hatalmas gazdaság bevételeiből. Az intézőt megspórolta az öregasszony, megözvegyülését követően ő állt a férje helyére, és legalább olyan kemény kézzel irányította a munkát, mint annak idején az ura.

Mindezek ellenére, őt néha jobban megdolgoztatták, mint a cselédeket, amiből következően, a térde idővel érdes lett a négykézláb végzett felmosástól. Nem is mert rövidebb ruhát felvenni, félt a szégyentől, így senki nem láthatta, hogy a szoknya alatt drága selyemharisnyát hord. Kézfején örökké vörös volt a bőr a sok hidegvízbe nyúlkálástól, alkarján meg apró, belilult hegek éktelenkedtek, árulkodó jelei a sütő körüli kezdeti ügyetlenkedéseinek. Ez utóbbi esztétikai hiányosság eltitkolására csupán a téli hónapokban adódott némi esély, amikor hosszú szárú, csinos bőrkesztyűt viselt.

Hiába volt tehetős lány, a nagyanyja felügyelete mellett végzett kemény házimunka nyomait folyton takargatnia kellett, ha társaságba ment. Azt persze nem tekintette előnynek, hogy a nagymama akaratának hatékony érvényesítése révén, szinte észrevétlenül, egyre gyakorlottabb, egyre ügyesebb háziasszonnyá vált.

Mikorra betöltötte a tizennyolcat, döntő elhatározásra jutott: feleségül megy az első kérőjéhez, csak hogy elkerülhessen hazulról. Magában szilárdan eltökélte, szentül megfogadta, férjes asszonyként soha többé nem fog a nagyanyja előtt megalázkodni, térdepelni, amint azt a ház kövezetének felmosásakor, eddigi életében oly gyakran kényszerült megtenni.

Hamarosan került is mellé egy jóképű fickó, akinek kívüle, a hatalmas gazdaság is nagyon imponált, de főként a gondolat, hogy a házasságkötéssel jócskán örökölhet is, a leányunoka-feleség révén.

Az udvarló igen gyorsan otthon érezte magát a háznál, oly annyira, hogy megszorongatta a cselédlányt, mert tetszett neki, hogy bögyös-faros, s ráadásul az orcái is olyan roppanósan, egészségesen pirospozsgásak.

A kocsis arca ugyan nem rózsásnak, inkább borostásnak volt mondható, mégis közelebbi kapcsolatba került azzal is, a tenyere révén, csak persze más formában. Őt ugyanis megpofozta, mert késve ment ki elé az állomásra, s hazafelé még a szekérrel is összerázatta.

Közben őt a nagyanyja hiába kérlelte, óva intette – tekintettel az ifiúrral megtapasztaltakra –, ne hozzon elhamarkodott döntést. Nem tágított, ahogy tervezte, rögvest fejest ugrott a házasságba.

Hát, amilyen hamar belészédült a – nem kevés kívánnivalót maga után hagyó – kapcsolatba, olyan gyorsan sikerült is kiábrándulnia belőle.

Az ifjú férj ugyanis, megalapozott anyagi helyzetük biztos tudatában, elkezdett kaszinózni, és időnként jócskán kimaradozott az ivócimborákkal. Kevés idő elteltével foghegyről beszélt vele is, s elvárta, hogy otthon saját kezűleg végezze a házimunkát, mondván, nagyanyja mellett volt ideje beleszokni, megtanulni. Meg aztán, minek azért másnak azt a temérdek pénzt kifizetni…

Egy darabig csinálta, míg friss volt a szerelem, azután megelégelte. Hiszen ismét cseléd lett, immár ugyan a maga cselédje, de fogoly a saját háztartásában. Amikor pedig ráadásnak elcsattant az első pofon, mert a férjén számon merte kérni az egyre gyakoribbá váló, ismételt kimaradásokat, betelt a pohár.

Dávid Csilla A Duna menti fák meséi című fénykép-sorozatából

Elhatározta, lesz ami lesz, nem tűr tovább, visszamegy a nagymama szoknyája mellé, kipihenni a házassága fáradalmait. Legalább is, átmeneti időre, amíg jobb, megbízhatóbb társat nem talál.

A fogadalmát azonban – s ehhez erősen kötötte magát –, semmiképpen nem akarta megszegni, mármint, hogy ő többet nem térdepel a nagyanyja előtt, nem lesz a cselédje. Elvált asszonyként, ő most már senki másnak, csak önnön magának akart szolgálni.

Arra azonban, amit odahaza talált, nem számított.

Már az állomáson, ahová elébe jöttek, a kocsis elmondta, mi a valós helyzet.

Nem írták meg – nem akarván elrontani a rossz hírrel mézes heteit, hónapjait –, hogy nagyanyját szélütés érte. Túlélte ugyan, de mozgásképtelen lett. Már csak üldögél a karosszékben vagy fekszik az ágyában egész nap, alig szól valamit. A ház népe sajnálja persze, de hát mindeniknek megvan a maga dolga, nem érnek rá a nagybeteg kényelmével foglalatoskodni.

A látványra, ami odahaza fogadta, igazából nem készülhetett fel.

Ahogy meglátta a székében magatehetetlenül ülő öregasszonyt, a párnába süppedt, hófehér hajtól övezett, betegségtől lesoványodott, beesett arcot, az ezer ránc mélyéről tétován pislákoló, fáradt szemeket, egészen belésajdult a szíve.

Ez lett az ő parancsoló tekintetű, katonás léptű, pattogó szavú, perlekedő kedvű nagyanyjából? Szinte élőhalott…

Megszánta nagyon. Csókolta az arcát, kérdezgette, hol fáj, mi fáj, mindenben igyekezett a kedvére tenni. A halk szavakból, a gyenge mozdulatból hamarosan kiderült, a lábát fájlalja leginkább. Megemelte hát a nagy szoknyát, és rögtön észrevette, a vendégváró magas szárú cipőjét viseli, azt adták rá, s igencsak szorosra fűzték. Szegény, hogy fájhatott neki, és senki nem figyelt rá.

Bele se gondolva, mit tesz, elébe térdelt, és amilyen gyorsan telt tőle, kezdte kifűzni a cipőt. Csak amikor látta a megkönnyebbült arcot, akkor nyilallt belé a felismerés: lám, még szinte haza se ért, máris megszegte a magának tett fogadalmát.

Önként térdelt a nagyanyja elé, és ezután mindig meg is teszi, ameddig csak teheti…