2022. augusztus 17., szerda

Hemingway nyomában

Amikor turistaként bejárunk egy számunkra idegen helyszínt, óvatosan, részletről részletre térképezzük fel. Szemügyre vesszük a jellegzetes épületeket, utcákat, szobrokat, elidőzünk egy-egy parkban, kézművesstandnál, kirakat előtt, ellátogatunk a helyi piacra, hiszen a forgatag sok mindent elárul a helyiek szokásairól, hogy mit adnak-vesznek, milyen portékát kínálnak, sőt, az emberek viselkedése utal arra is, hogy mennyire nyitottak, érdeklődők, szívélyesek. Miután már eltöltöttünk némi időt az adott helyen, kezdjük kiismerni magunkat az utcák rengetegében, felismerünk egyes épületeket, visszatérünk egy hangulatos étterembe, kávézóba, felfigyelünk tipikus arcokra, színekre, illatokra, kezdjük otthonosan érezni magunkat. Kötődésünk alakul ki a településsel, kicsit úgy érezzük, némi közünk lett hozzá. Különösen így van ez akkor, ha többször is visszalátogatunk, s igyekszünk felkeresni a számunkra kedves helyszíneket, megfigyeljük, miben változott a település legutóbbi látogatásunk óta, mennyire hagyott rajta nyomot az idő.

Számomra ilyen kedves hely Montenegró, hiszen gyerekkorom óta többször megfordultam már szinte az összes nagyobb településén. Kis túlzással akár azt is mondhatom, hogy hazajárok a fekete hegyek országába, s minden ottjártamkor, ha csak tehetem, felkeresem kedvenc helyszíneimet. Ilyen a többi között a bari kikötő, ahol a szolid kis halászbárkák mellett hajómatuzsálemeket, sőt hajóóriásokat is látni, hiszen az olasz Bariba napi rendszerességgel közlekednek a Montenegro Lines tekintélyt parancsoló komphajói. Ha éppen ki/berakodáskor kószál dokkjuknál az ember, beláthat a hajók feneketlen gyomrába, s elképzelheti, hogy mi minden rejtőzhet a mélyben. A part mentén hálójukat szárítgató halászok békés dudorászásától pedig megnyugszik a lélek. A másik kedves helyem Stari Bar, a kikötőváros óvárosa, amely történelme során számos csapást szenvedett, s valami módon mindet túlélte. Különböző népek hódításainak, ágyútűznek, robbantásoknak, sőt három földrengésnek is a nyomait viselik a falak, amelyek nemcsak építészeti látványosságként, hanem kulturális helyszínként is érdekesek, hiszen a bari kulturális központ Barski Ljetopis elnevezésű rendezvénysorozatának egyik helyszíne az óváros, gyakorta nyílik ott kiállítás, hallható hangverseny, sőt a szabadtéri színpadon színházi előadások is helyet kapnak. A vár már évek óta felújítás alatt áll, közelmúltbeli ottjártamkor örömmel fedeztem fel, hogy több épület rekonstrukciója is befejeződött, s az állandó tárlat mellett néhány újabb is nyílt, valamint két kistemplom is látogathatóvá vált. A várba vezető bazársor szintén szépen kiépült, a hangulatos, kanyargó lépcsők mentén kézművesek árusítják portékájukat, helybéli nénik kínálnak házuk elé kitett lócájukon hellyel, hűs házi szörppel, és az oda látogató csoportok közt magyar szót is gyakorta hallani. A várost ölelő Volujica hegy lankáin szintén megéri elidőzni, túrázni, hiszen az olajfaerdők régi kőházakat, csörgedező patakokat rejtenek, a fák koronájában tanyázó kabócák koncertje pedig semmihez sem fogható.

A fürdőzés szerelmeseinek kedvence a Čanj városához közeli Királynő strandja, azaz a Kraljičina Plaža, amelyet meredek sziklafal és gazdag növénytakaró véd a kíváncsi szemek elől. Montenegró királyának, I. Miklósnak a feleségéről kapta a nevét, a legenda szerint Milena királynő nagyon szerette ezt a partszakaszt, amely a szárazföld felől nem közelíthető meg, csak hajóval lehet oda eljutni. A Budvára tartó kirándulóhajók rendre kikötnek itt, így egy-egy órácskára ki lehet próbálni a fejedelmi érzést az öböl kristálytiszta vizében megmártózva. S ha már Budvát említettem, a pompás kis tengerparti városka szintén kedvenc montenegrói településeim között szerepelt – legalábbis mostanáig. A hajdan árnyas fákkal és kézművesek boltocskáival övezett sétánya ugyanis már a múlté. Külföldi származású befektetőknek „köszönhetően“ a sétány mente egybefüggő építkezési területté változott, a hagyományos kőházak helyén irdatlan üvegpaloták, szálloda-komplexumok, luxuslakások sorakoznak, a település elveszítette mediterrán jellegét. Leginkább az Ernest Hemingway nevét viselő kávézó és vendéglő eltűnése döbbentett meg, amely a budvai óváros tövében, csodás pálmáktól és leanderektől pompázó kerthelyiségével a tengerpart legszebb oázisa volt. A nagy író személyére utaló számtalan kis részlet kulturálisan is különlegessé tette „a Hemingwayt“, ahová Budvára menet-jövet megérte befordulni például egy jóféle feketére. A lebontása miatt érzett csalódásomon az óváros girbegurba utcáin sétálva sem sikerült túllépnem, hiszen a fényűző, világmárkákat árusító butikok között alig találni már valami egyedi, kézműves terméket árusító üzletet, szerencse, hogy az utcazenészek muzsikája némi fűszert visz az elüzletiesedett légkörbe. Alex Gremmel, egy orosz származású gitárossal sikerült is pár szót váltani, miközben arról érdeklődtünk egymástól angolul, hogy ki honnan érkezett, majd Szabadkát hallva váltott is azonnal szerbre, és a zenéjéről beszélgetve szívélyesen ajánlotta figyelmünkbe az egyik cédéjét, amelynek köszönhetően immár idehaza is felidézhetem a mediterrán dallamokat. A citadella tövében pedig egy újabb muzsikus ejtette ámulatba a járókelőket. Furcsa, rövid lábú hangszerén, amely egy pöttöm zongorára emlékeztetett, a földön térdelve játszott, s hiába kérdezősködtünk, senki nem tudta megmondani, mi is ez a gyönyörűen megszólaló hangszer. A közeli kávézó pincére annyit tudott csak a művészről, hogy már ötödik éve zenél a kis tér közepén, mégse jutott senki eszébe, hogy megkérdezze tőle, min is játszik pontosan. A csemballószerű hangszer dallamaitól kísérve hajóztunk ki Budva kikötőjéből, és tekintettünk vissza szomorkásan az átalakulóban lévő városra. Vajon mi marad meg mindabból, ami a jellegét, a hangulatát adta, amit értékként hátrahagytak számunkra az évszázadok…