2024. április 20., szombat
A KÖZEGELLENÁLLÁS RIPORTPÁLYÁZAT III. DÍJAS ALKOTÁSA

Maguk meg maguk

Életünket érdemes időről időre újratervezni. Felnőtt gyermekeinkhez alkalmazkodva, sorsunk sokszor egészen másként alakul. Life coach legyen a talpán, aki mindenre megfelelő tanácsot tud adni! Ettől messze állunk. A tökéletességtől nem kell félnünk, úgysem érjük el soha. A „mamahotel" és a „papabank" egy adott pillanatban megszűnik, és a fiataloknak dönteniük kell, merre veszik útjukat. Sokan külföldön keresik a boldogulást – nincs garancia arra, hogy meg is lelik. Tény, hogy a várakozó fogkefék országa lettünk. Az egyetemisták közel kétharmada Szerbián kívül képzeli el a jövőjét. Arról gyakran hallunk, olvasunk hogyan találják föl magukat a kivándorlók. Az itt maradt szülőkkel kevésbé foglalkozik a közvélemény.

Vannak szülők, akik a tényeket letargiával veszik tudomásul, mások Kelettől Nyugatig minden rezsimre haragszanak, egyesek viszont kihívásnak tekintik e keserédes állapotot. A középiskolába, egyetemre indulókat az otthoniak sok intelemmel indítják el: „Tanulj, ne legyél más cselédje! Ne legyél más keze-lába! A magad ura legyél!" Évek múltán a számtalanszor ismételgetett szólamok fokozatosan megkopnak, és a munkanélküliség béklyóiból égig érő álmaikat, nyelvüket, sőt gyakran az identitásukat is föladva, beállnak a taposómalomba, bárhol a nagyvilágban.

Az osztálytalálkozón nincs olyan közülünk, akinek ne élne hozzátartozója határainkon kívül, netán az óceánon is túl. Külföldön és még külföldebben. E riport anyaga az ilyen beszélgetésekből, piacon elcsípett foszlányokból, barátokkal folytatott meghitt, közös lelkizésekből állt össze. Legtöbbjük nem vállalta fel a nevét, nehogy a falu a szájára vegye. Akadt, aki bátran kitárta a lelkét, örömét és bánatát megosztva. Így talán könnyebb elviselni a magányt.

Kishegyes Szerbia egyik legkisebb és legszegényebb községe. A leépült gazdaság folyománya a sok megcsömörlött élet, szétzilált család. A békés bácskai faluból nem könnyű azonnal ketrecharcossá válni. Érdemes utánajárni, mennyire igaz ma is a szólás: Ki Hegyes vizét issza, vágyik annak szíve vissza.

Külsőmagyar ballada

A hatvanas éveikben levő szülők így foglalják össze egyetlen fiuk életútját:

– Azon az emlékezetes Gyümölcsoltó Boldogasszony napon az Irgalmas Angyal bombákkal látogatott el felénk. Hogy tudták ilyen alattomos módon vegyíteni ezt a két dolgot, és ránk zúdítani a bajt?! Mikor véget ért a NATO-hadművelet, a gyerek azzal érvelt, hogy itthon képtelen megkeresni még a hideg vízre valót is. Álljon be inkább a temetőbeli virágtolvajok „körforgásos gazdaságába"? Batyuval indult el, ami már zsákként nehezedik rá – közli az apa.

– Ha azt javasoljuk, hogy kevesebbet vállaljon, azt feleli, meg kell ragadni minden lehetőséget, különben rögtön öt román meg tíz lengyel jön a helyébe. Most már akár száz ukrán vetélytárs is lehet a melóra – szögezi le a családfő.

– Vért izzadva, megfeszülve dolgozik – veszi át a szót a párja. – Kívánsága az volt, hogy csináljunk felvételt a harangszóról, pedig itthon nem is volt templomba járó. Megépítettük ezt a nagy emeletes házat, most meg zavarócskázhatunk a tatával benne –sorolja tovább.
A kivarrt gobelinről Tito elvtárs tekint le. Szebb jövőt remélve varrta ki egykor valaki. Lehet, hogy a gyűjtők jó árat kínálnak érte.
Megfelelési kényszer zajlik folyamatosan – hogyan alakítsuk át a kelet-közép- európaiakat robotokká? Az álláshirdetésekben jó stressztűrő képességűek kerestetnek, kiknek az egyhangú munkamenet nem akadály, pályakezdők részesülnek előnyben. Majd betörik őket. Később ők lesznek azok, akik húsvétkor, karácsonykor, újévkor is ledolgozzák a műszakot. Egy pohár pezsgővel a kezükben a Zoom, Skype, Messenger által koccinthatnak szeretteikkel a távolból. A gyorskultúra bedarálja meztelen lélekkel a távolban.

Vakfolt

Kényszer? Kalandvágy? Kihívás? Árnyalni lehet minden állítást. Az identitást vesztett munkás a legideálisabb: a vallását nem gyakorolja, anyanyelve megkopott, az újat nem tudja helyesen használni. Politikával nem foglalkozik, csak gürizik vagy falja a kilométereket kamionjával keresztül-kasul Európába, de Amerikában is. Nem kis büszkeséggel mondja egy kofa, hogy a lánya takarítónő Bécsben, nem is akármilyen – állami alkalmazott. Ez már egy lépcsőfokkal többet jelent. Másodállásban egy felvidéki fogorvosnőhöz jár dolgozni. Igaz, a koffernyi cipőt még hazahozzák megjavítani, a fodrászhoz is ide járnak, mert ki adna ott 80 eurót egy frizuráért.

– Brukszelleszben targoncakezelő a fiunk – sorolja a toronyban álló áruja mellől. – Mi meg holtig csak megélünk valahogy – szögezi le, látszólag beletörődve a fiatalok életvitelébe.

Retusált örömök közvetítése a hazaiaknak. Ahogyan földink, Dudás Kálmán költő megfogalmazta, ők azok, akik „másoknak élnek, maguknak temetnek." Elrohan az élet mellettük. Egyesek a hazatérést be nem vallott kudarcként élik meg. A kisebbségi pesszimizmusban a nekünk soha semmi nem megy szemlélet kerekedik felül. Mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van, vagy aminek örülhetnénk.

Életmaradék

– Mentális dopping kell minden napra – fog bele a mondókájába, miután rakoncátlan ősz fürtjeit megigazította, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a közölnivalójának. – Este ott lógok az interneten, nem fekszek le, ameddig körbe nem érdeklődök mind a két csemetém családjában. Nappal kiülök néha a ház elé. Most is salátát árulok, frisset, és magot. Nem mintha rá lennék kényszerülve, három holdat is be tudnék vele vetni, hanem azért, hogy valaki megálljon beszélgetni velem, mint te. Kis unokám a múltkor a repülőből csörgetett fel, még felszállás előtt, közölte velem: „Még vagyunk földön." Ennek is örülni kell. Tudok olyan fiatal falusi párt, akinek a gyereke csak németül beszél odakinn. A nagyapja a régi Gastarbeiter nyelvtudását fölidézve tudott szót váltani vele. Eszembe jut sokszor az innen elszármazott Zsadányi hegedűművész, aki szerb feleségével Dél-Afrikában élt. Kislányuk az angolt és a dadus bennszülött nyelvét tanulta meg először. A mi alig négyéves kicsink azt se tudja, melyik nyelvet hol használja. A hajában főtt krumplin is csodálkozik. Miért a hajában? Rá se gondolunk, milyen kavarodás lehet a fejében – mondja a nagyi.

– Tanítom az ikreket is, hogy kötődjenek a fészkükhöz. Legújabban azt eszeltem ki, hogy képeslapot küldök nekik. Nagy meglepetés volt számukra, hogy a postás a kezükbe adta a „Hegyes mama" szövegét, és nem a Facebookra kellett kattintani. Azóta is írogatok nekik, a lapokat az iskolába is elviszik megmutatni. Menyem a még világra se jött unokámnak foglal már helyet a bölcsödében, én meg majd elepedek, hogy vigyázhassak rá.

– Angliában nem fogadják el a kínai oltást. A teszt maga többe kerül, mint a repülőjegy – ömlik a szó belőle a tényállásról. – Mástól hallottam, hogy a pandémia alatt haza se kellett jönnie, hogy személyesen házasságot kössön. A húgát bízta meg, hogy helyettesítse. Kifordult a világ a négy sarkából! Kanadában a még kiskorúak a szülők tudta nélkül megváltoztathatják a nevüket meg a nemüket!
A téma kimeríthetetlennek bizonyul, közben megfonnyad a salátám.

Maguk meg maguk

– Kettecskén vagyunk. Ha ebédelünk, csak fölhajtom az abroszt. A nagy lábos ritkán kerül elő, leginkább nyaranta, mikor látogatóba érkeznek. Nem volt ez így régen. Körülültük az asztalt, azt ettük, ami volt. Az infláció alatt, hogy ne a karikagyűrűmtől kelljen megválnom, az aranyfogamat vittem eladni. Kitaníttattuk a lányainkat. Megérte-e? – teszi föl magának a költői kérdést kicsit elmélázva, nem remélve választ rá. Majd hosszabb szünet következik. – Az egyikük a másikát csalogatta ki Ausztriába. Most már jól fut a szekér velük. Azt mondják, nem kell többet lenyalniuk a joghurt fóliáját, kiöblögetni a samponos flakont, pedig kezdetben kutyasétáltatónak is beálltak. Azonban van amikor rájuk tör a honvágy, akkor naphosszat Rúzsa Magdinkat hallgatják! Valami világító szobanövényük is van.

– Egy falubeli színlelt sajnálkozással fordult hozzám: Jaj, maguk meg maguk! Olyan mondja, aki évtizedek óta munkanélküli, sőt a kamasz gyerekeik is az idős nagyszülők nyugdíjából élnek! Választhattunk volna, hogy vagy elfogadom ezt a helyzetet, vagy siratóasszonynak állok be – vonogatja a vállát, szinte mentegetőzve. Látszik, már sokszor megfogalmazta ezt magában. – Nem Erdélyben vagyunk, hogy a büdös barlangba vonulva lépjünk le az élet színpadjáról – fejezi be fásultan.

Disztópia

– És unoka vaaan? – szól lépten-nyomon az ominózus kérdés. Mit válaszolhat erre a szülő? Egy emberöltővel ezelőtt ritkán lehetett találni gyermek nélküli házaspárt. Szaporodjatok, mint a csicsóka! – szólt a jókívánság. Idővel megnövekedett a kényszerszinglik száma. Üres kútból nem lehet vizet húzni. A kortárs szlengben a DINK (double income, no kids) mozaikszó takarja azt az életmódot, ahol két jövedelem van a háztartásban, de nincs gyerek.

Az özvegy édesanya műszerhez hasonló pontossággal érzékeli a fonák helyzetet. Elsőszülöttje tanári képesítést szerzett, ennek ellenére fogadóirodában dolgozik. A középsőt Németországba sodorta a szél.

– Sz*rosak maradnának az öregek Nyugat-Európában, ha nem lennének a mi gyerekeink, hogy az aggok valagát kitöröljék! – zúdul ki belőle indulatosan. – Keserves a 24 órás szolgálat. Pert is nyert már egy ápoló emiatt. Ha az enyém a szabadságra hazajön, már csak úgy tud elaludni a fáradságtól, hogy a tenger morajlását engedi a mobiljáról. Először azt hittem, hogy a csap romlott el! Nemsokára a Niagara robajlása is kevés lesz hozzá. Ki van zsigerelve szegény. A legkisebb egy darabig itthon csellengett. Egyiküket se akarta követni. Éppen nagykorú lett, mikor beállt egy vágóhídra dolgozni. A napi tizenhárom órát le kell nyomnia, addig nem engedik haza. Négy hónapja van éjjeli műszakba beosztva, szabadnap nélkül, hogy a nap fényét se lássa, csak a csirkeürülékkel etesse a disznókat – ömlik a panaszáradat az asszonyból.

Immár mindenki elhiheti, hogy ez Abszurdisztán a javából, ahol élünk.

A kis sámli és társai

Lukács Mária, mindenki Marika nénije már várt rám. A finom tea és kalácsok mellett könnyen indult a beszélgetés. A kiindulópont a Kanadában élő lánya, veje és unokái. A modern világ elmaradhatatlan kütyüivel van körülvéve, amiknek nagy hasznát veszi a távnagyi.

– Komppal mentek el 91-ben – fog bele. Látva a csodálkozástól kikerekedett szememet, rögtön magyarázattal szolgál. – Lányom előbb Svédországba ment a vejem után a kisunokámmal. Onnan vissza Bicskére, a befogadóközpontba. Meglátogattuk őket a férjemmel. Innen tervezték el a kivándorlást Kanadába. Életre szóló élmény volt, amikor kiutaztunk hozzájuk.

A légikisasszonyra bízva magukat, az éltes szülők bevállalták a tizenöt órás repülőutat is, csakhogy láthassák a családjukat. Később külön-külön is odarepültek több hónapra.

– Szilvi bácsi készített egy kis sámlit, szakasztott olyant, mint amilyent itt látsz – folytatta. – Ez volt a lányom kívánsága, hogy vele legyen a távolban. Az otthon egy részét jelenti neki. A legszebb emlék az unokám esküvője volt. Meghívtak, hogy főzzek, habár az ír unokavejeméknek más szokásaik vannak. A töltött paprikából a lányom a munkahelyére, a kórházba is bevitt kóstolónak. Az őslakos indián kolléga még a tíz ujját is megnyalta utána. Ha ez a nagy víz helyett közöttünk poros nyári út lenne, gyalog megindulnék hozzájuk!
Léleképítő törekvések ezek mindkét oldalról. Végezetül Marika néni sokatmondó arckifejezéssel a másik szobába hív, hogy megmutasson valamit. Különös dologra számítok. Valóban, ilyent még nem láttam: a pokrócra nyomtatták az unoka esküvőjének képeit és a többi családtag fotóját is.

Elgondoltatóak ezek a beszélgetések. Becsaphatjuk-e magunkat önámítással, hogy egy magasabb cél érdekében minden megpróbáltatás elviselhető? Hosszú latolgatás után ki-ki döntse el, hogy a szülői kötelékek mennyire erősek. Mindkét generációnak kettős elvárásai vannak. A családmodell átalakulása miatt kialakult köztes állapotban egyesek hamar frusztrálttá, túlterheltté és csalódottá válnak. Ekkor a valódi máz nélküli élet mutatja meg magát – azt, hogy kik is vannak maguk.