2022. augusztus 10., szerda

A főnixmadár újabb röpte

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya

Kate Winslet brit színésznő mondta egyszer az őt kérdező újságíróknak, hogy a Los Angeles külvárosában lévő álomgyárban annyit érsz, amennyit a legutóbbi filmed. Nem lehet hátradőlni, hogy de jó, most akkor egy életre befutottam. Mert kívülről talán amerikai álomnak tűnik, de Hollywood valójában egy dzsungel, ahol kíméletlen küzdelem zajlik minden egyes filmszerepért és rendezésért, és ahol az egyik pillanatban még sokak által ünnepelt filmcsillag vagy rendező egy-egy rossz döntés miatt könnyen porba hullva találja magát, ahonnan csak keveseknek sikerült összevakarnia magát, és ismét normális kerékvágásba terelni a pályáját. Nicolas Cage pontosan negyven évvel ezelőtt állt a kamerák elé a Változó világ (Fast Times at Ridgemont High) című tinikomédiában, s egészen 1990-ig az ehhez hasonló, könnyen felejthető filmekben szerepelve kezdett felfelé ívelni a csillaga, egészen addig, amíg David Lynch Laura Dern mellé ki nem választotta őt a Veszett a világ (Wild at Heart) című, szürreális filmvígjáték egyik főhősének, a kígyóbőr dzsekis tengerésznek az emlékezetes megformálására, a csúcsot pedig a Las Vegas végállomás (Leaving Las Vegas) alkoholista forgatókönyvírójának a bőrébe bújásával érte el. Zseniális alakításával a legjobb férfi főszereplőnek járó Aranyglóbuszt, majd az Oscar-díjat is kiérdemelte. Ezt követően a kilencvenes évek Nicolas Cage fénykorának tekinthetők, az olyan filmekben nyújtott alakításoknak köszönhetően mint a fergeteges tempójú A szikla (The Rock), a Con Air – A fegyencjárat, az Ál/Arc (Face off), a 8 milliméter (8 mm) és a Tolvajtempó (Gone in 60 Seconds), illetve a 2. világháborús navahó indián kódolók előtt tisztelgő A fegyverek szava (Windtalkers), a Nemzet aranya 1-2., (National Tresaure 1-2.).

2007-ben viszont mintha eltört volna valami, mert azóta egészen ez idáig rosszabbnál rosszabb filmekben szerepelve, Cage a kritikusok szemében és a filmszínházak pénztárainál is sikeres, A kategóriás alkotásokat követően a filmes pokol legmélyebb bugyrába, a Zs kategóriás színészek körébe csúszott le. Mint fent említettem, Cage nem is az első és nem is az utolsó, aki elkövette ezt a mesterbuktát, mert, ugye, fiatalabb korában Robert de Niro sem gondolhatta komolyan, hogy egyszer még a futottak kategóriájába tartozik, de az ő esetében rá lehet fogni öregkorára, mivel Hollywood nem vénnek való vidék, no meg a rossznyelvek szerint a pénzéhes feleségére, hogy a nyugdíjaskor élvezése helyett minden pocsék komédiában szerepelnie kell. Egykoron Bruce Willis is szebb napokat élt meg, de az ő helyzetében az egészségének drasztikus leromlása vetett véget a sikereinek, no meg, mint ahogy kiderült, filmes pályafutásának is. Kevin Spacey pedig elkúrta, nem is kicsit, hanem nagyon.

Nicolas Cage pályafutása esetében talán a nagylábon éldegéléshez való ragaszkodás az, ami igazolhatja, hogy minden gáz szerepet elvállalt egészen addig, amíg fel nem keresték A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (The Unbearable Weight of Massive Talent) című akciófilm-vígjáték forgatókönyvével, amiben egyáltalán nem kértek tőle sokat. Mindössze azt, hogy önmagát alakítsa, vagyis egy megkopott hírnevű, de továbbra is sokak által kedvelt, anyagi csőd szélén lévő filmcsillagot, aki minden erővel arra törekszik, hogy visszakerüljön az A kategóriás színészek elit társaságába. Persze ebből még nem lehet megélni, és ezért elfogad egy egymillió dolláros ajánlatot, hogy cserébe részt vegyen egy dúsgazdag spanyol rajongója szülinapján, és néhány napot együtt lógjon az ünnepelttel. Nick egyre jobban ráhangolódik Javira, a spanyol rajongójára: a két cimbi – beszívva vagy józanul – őrült kalandokba veti magát, miközben a legjobb haverokká válnak. Ám a dolgok – minő csoda! – kaotikus fordulatot vesznek, amikor Nicket beszervezi a CIA, Javiról pedig kiderül, hogy veszélyes fegyverkereskedő. A díjnyertes színész kénytelen felnőni a feladathoz: ha meg akarja menteni szeretteit, akkor olyan gigantikus alakítást kell nyújtania, mint a valaha élt legkeményebb akcióhős, aki nem retten vissza semmitől és senkitől.

A részben Magyarországon forgatott filmben Cage brillírozik saját maga alakításában, mert Tom Gormican filmje lehozta egy hétköznapi szintre az egyáltalán nem átlagos életet élő színészt, aki a visszautasítástól szenvedve, 58 évesen is nagy ambíciókat kerget, és aki nem képes egyensúlyban tartani a munkát és a magánéletet. Gormican egyfajta tükröt tart Nicolas Cage elé, s az amerikai színész nem fél belenézni ebbe a tükörbe, amiből nem a Veszett a világ (Wild at Heart) Elvis-klón kigyóbőr dzsekis fenegyereke, a Madárka (Birdy) háborús veteránja, az Ál/Аrc (Face) pszichopata gengsztervezére/vagy éppen depressziós rendőrnyomozója, a Con-Air – Fegyencjárat ártatlanul börtönbe zárt főhőse pillant vissza reája, hanem egy, az egyedülléttől és kihagyott lehetőségektől szorongó önmaga. És a magyarországi kereskedelmi televíziós csatornákon is bemutatott, mindössze a két évadot megélt Parás páros (Ghosted) forgatókönyvírójának debütáns rendezésében készült filmben talán arra is választ kapunk, hogy Cage miért is vállal el nála rosszabb színészek szerint is vállalhatatlan produkciókat. E mellett pedig a filmben rengeteg kikacsintást találunk Cage korábbi zseniális alakításaira, a legütősebb részek pedig azok, amelyekben az ambíciókat elkeseredetten kergető Nicolas Cage „vitatkozik" negyven évvel fiatalabb, még feltörekvőben lévő önmagával. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyával Cage nem tér vissza az ünnepelt sztárok körébe, viszont egyfajta főnixmadárként a hamvaiból éledt újra, és csakis saját magától függ az, hogy sikerül-e kihasználnia ezt az új esélyt, amit szerzett.