2022. augusztus 9., kedd

Összemaszatolt sport

Emlékszik még valaki arra – vagy egyáltalán kit érdekel –, hogy ötvenhatban a melbourne-i olimpián ki ellen s miként nyerte meg a magyar csapat az aranyéremről döntő vízilabda-mérkőzést? Elmondom: Jugoszláviát győzték le 2:1-re. És ki ne hallott volna az ezt megelőző magyar–szovjet meccsről, amelyet melbourne-i vérfürdőként és a vízilabda történetének leghíresebb összecsapásaként emlegetnek. Egy hónappal a forradalom leverése után a sport eszközként szolgált a „bosszúállásra”, csekély, mégis történelmi visszavágásra.

A közönség tüntetően a magyaroknak szurkolt, a labdához jutó „oroszokat” kifütyülte, amikor néhány perccel a mérkőzés vége előtt könyökléstől fölrepedt az egyik magyar játékos arca. Nem arcra szánta a szovjet az ütést, nem is volt rossz viszonyban egymással a két csapat, a seb sem volt veszélyes, de piroslott a víz, a kivonuló játékos testén pedig szétfolyt a vér. A látványra néhány száz néző átugrott a korláton, a rendőrök a szovjet csapat tagjait kimentették, a mérkőzést egy perccel a játékidő lejárta előtt 4:0-s magyar győzelemmel lefújta a bíró. A diadalnál hatásosabb gyógyír elképzelhetetlen, nemcsak a játékosok, hanem az egész nemzet számára. Lehetett volna-e csupán kimért tapsikolás a játék jutalma? Nem, mert akkor és ott szinte jelentőségét vesztette volna a találkozó politika nélkül.

A későbbiekben, néhány évtizeden át, remek léleknyugtatóként szolgált – főként a futballmeccsek előtt – a találgatás, hogy „le kell-e feküdnünk az oroszoknak”. Így a vereségek időnkénti keserű pirulája legalább keserédesre enyhült.

Ki kell tiltani a politikát a sportból! – hallom sokadszor, most épp a múltkori angol–magyar után, amely eredmény úgyszintén 4:0, de a szovjetek egykor legalább nem saját pályán szenvedték el, meg a vízilabda mégsem futball.

Aztán a politika időnként nekiállt rombolni a sportot. Ez történt a moszkvai olimpiával 1980-ban, amikor a Szovjetunió előző évi afganisztáni bevonulása miatt a nyugati államok és sportolóik bojkottálták. Igaz, azóta már az amerikaiak is megfordultak fegyvereikkel Afganisztánban (és másfelé), elég csúfosan távoztak is, mégsem követték egymást az olimpiák bojkottjai. Csak négy év múlva Los Angelesből maradt el a szocialista országok legtöbbje, egyféle gyér visszavágásként a nyugatiak korábbi szankciójára.

Igazán aranynak érzik a nyakukban a győztesek az érmet, ha tudják, hogy a legnagyobb vetélytársat oktalanul és ok nélkül „diszkvalifikálták”? És jogos vagy etikus-e azoknak az ártatlanoknak a büntetése, akik négy éven át keményen készültek a nagy versenyre, majd becsukták előttük a repülőgép ajtaját?

Az öttusázó Balczó András után „megindult a hegy” az 1969-es budapesti világbajnokságon: futott utána a tömeg a Hármashatár-hegyen; győzött is Balczó, de csak München, az olimpia érdekelte, azt kell megnyerni! Biztosan sajnálta volna, ha távol marad Onyiscsenko, akit hatalmas küzdelemben legyőzött. Itthon a későbbiekben mellőzték a bajnokot, mert nem tetszett neki a rendszer, meg hát lelkész volt az apa, a fia is vallásos. A belovaglást bízták rá. „Olyan, mintha Kocsis Zoltán elmenne a Zeneakadémiára portásnak szép tányérsapkában” – mondta egy interjúban. A politika a sajátjait is sújtja.

Mára annyit változott a (sport)világ, hogy politikával ötvözött kétes értékű ideológiákat cipelnek be a stadionokba: térdelnek meg szivárványos karszalagokat tűznek magukra a játékosok. A közönség pedig ilyen zászlócskákat lenget. És ha az ellenfél szurkolói kifütyülik a sokszor képmutató gesztusokat, fajgyűlölőnek bélyegzik őket. Miként tette az egyik angol lap is címben a magyaroktól elszenvedett hatalmas vereség után: Rasszisták–Anglia 4:0.

Eközben döntést hoztak a britek arról, hogy az illegális bevándorlókat Ruandába szállítják.