2022. augusztus 9., kedd

Az elszánt fogyókúrázók

Két elszánt fogyókúrázó nőszemélyről szól ez a rövid történet. Ők azok, akik mindennap azzal indítják a napot, ami az elszántság legkomolyabb bizonyítéka: eldöntik, hogy aznap már nem fognak több kenyeret enni. Lemondanak a mákos kalácsról, rántott tököt csak egy vékony szeletet fognak enni ebédre, majd délután négy körül elfogyasztják szerény vacsorájukat, ami két szendvicsszalámiból fog állni, csakis Zlatiborac, mert a fogyókúra is megköveteli a színvonalat. Ami a Zlatiborac nevet viselő felvágottféléket jelenti.

Ugyanakkor a mákos kalács semmit sem tud a reggeli kávé mellett meghozott döntésről. Csendben üldögél a hűtőben, és várja azt, hogy eljöjjön az ő ideje. Boldogan várja a megsemmisülést, ami egyben létezésének értelme. De az is lehetséges, hogy a mákos kalács, ami semmit sem tud a róla szóló szigorú ítéletről, ami őt kiszáradásra ítéli, el nem fogyasztásra kárhoztatja, nem kedves kalács, hanem ármánykodó. És amikor a két elszánt fogyókúrázó nő egyike, bármelyike, kinyitja a hűtő ajtaját, gonoszul ráugrik.

Nem a szó valódi értelmében természetesen, hanem szimbolikusan: úgy helyezkedik a hűtőben, hogy szembetűnő legyen, ne lehessen nem észrevenni. Muszáj legyen számot vezetni arról, hogy ott van, a mákos kelt kalács, felszeletelve, s ha nem fogyasztják el, akkor kiszárad. És jön a lelkifurdalás. Egyik nőben vagy a másikban, teljesen mindegy. Akármelyikük veszi is ki a hűtőből a mákos kalácsot (a kalács ezt ármányos helyezkedéssel éri el, ebben biztosak lehetünk, mert a nők acélos akaratúak, kemények és elszántak, tehát a dolog nem rajtuk múlik, szinte tőlük függetlenül történik velük a mákoskalács-evés), a másikuk is enni fog belőle. Egymásra néznek, majd kivesznek egy szeletet. Majd még egyet.

Erre azért is nagy szükség van, mert délben mindössze egy-egy vékony szelet rántott tököt fogyasztottak (mindenki tudja, hogy a tojás meg a prézli és olajban, pfuj), tehát kopog a szemük az éhségtől, a görögdinnye, amit azért ettek délután, hogy átvészeljék a napot, hogy korgó gyomrukat becsapják, már régen eltávozott belőlük, magukra hagyta őket, mondhatni, odavetette a mákos kalácsnak a két nőt, a két elszánt, fogyókúrázó nőt, akik már régen elfogyasztották a két szelet szendvicsszalámit, hiszen minden fogyókúrázó nő tudja, hogy a fogyókúra lényege a korai vacsora.

Ezért kell délután négykor vacsorázni. És ezt ők meg is tették, hiszen elszánt fogyókúrázók, nem pedig szélhámos nők. Igaz ugyan, hogy a rántott tök vékony szeletecskéjét követően, ami valóban fliszpapír-vékonyságú volt, mert a fogyókúrához nem lehet komolytalanul hozzáfogni, elfogyasztottak két, illetve három gombóc fagyit, viszont sima tölcsérből. Semmi édesség!

Ez még azonban belefért, hiszen mindenki tudja, hogy amit kettő körül eszünk, az nem ragad ránk, tehát a rántott tök és a Zlatiborac két szelet szalámi közé simán belefér a fagyi, már csak azért is, mert oda kell figyelni a hőháztartásra is, kánikulában vagy fülledt melegben nem szabad játszani a testünkkel, éppen elég a fogyókúra, amire ez a két nő iszonyú határozottsággal elszánta magát. A fagyi tehát, tulajdonképpen nem számít bele.

És minden rendben is volna, ha a mákos kalács nem kényszerítette volna rá magát a két nőre. Bármelyikükre. Hiszen amikor már kikerült a hűtőből, és ott állt az asztalon, a mazsolaszemek pimaszul vicsorogtak rájuk, a kelt kalács természetéből fakadó kígyózó feketeség, ami maga volt a mák, álnokul felkínálta magát, de olyan erővel, hogy egyszerűen nem volt választás, nem lehetett mit tenni, érezték az elszánt nők, hogy elszántságukból ők ugyan semmit sem engedtek, de valami náluknál hatalmasabb erő beszippantotta őket, és mire észbe kaptak, már üresen állt a tányér, ők pedig csodálkozva néztek egymásra, ziláltan, szinte lihegve ültek a tányér fölött. Tekintetük elszánt lett, már nem volt benne semmi csodálkozás, bólintottak, szinte kezet fogtak egymással, mert tudták, hogy semmi nem állíthatja meg őket: holnaptól folytatják fogyókúrájukat, megvan bennük az elszántság, az eredmény sem fog elmaradni.