„A sors olykor tervének eszközéül jelöl ki,
saját kegyetlensége cinkosává tesz bennünket
anélkül, hogy észrevennénk."
(Diego Marani olasz író és műfordító)
„Csak ne néztem volna a szemébe, abba az átkozott, feketén csillogó szemébe. És sose láttam volna a mosolyát, a kivillanó fogakat, amik olyan fehérek voltak, mint az első hó, ami belepi a hegyeket, a fenyők ágait. És a szavát sem hallottam volna, ami édesebb volt, mint a méz. Egy szóban több kedvességet kínált, mint amit eddig összesen kaptam az uramtól. Igen, attól a behemót nagy állattól, aki éppen olyan sertés fejű, mint azok a disznók, amiket naponta hasogat-vág apró szeletre, hogy kirakhassa a hentespultra."
Dühösen taposta az asszony a lucskossá olvadt hóval borított utca kövét, és már azt sem tudta: magában átkozódik, vagy hangok is jönnek ki a száján. Netán ezek a hangok eljutnak mások fülébe is, és most azt gondolják róla ezek a nagyvárosi emberek, micsoda gyűlölködő asszonyság jár itt közöttük. Miért nem maradt inkább a kicsinyke városban, ami falu inkább, völgybe szorítva, csupán néhány utca, mogorva, függöny mögül leselkedő arcok, irigykedő keserűség…
Körbepislantott nagy fejkendője alól, de a nagyvárosi emberek ügyet sem vetettek rá. Csak ballagtak a maguk útján, ki peckesen, tűrve, hogy a mögötte araszoló szolgáló kezét majd leszakítsa a vásárolt holmik súlya. Ki ábrándosan, talán éppen arra gondolva, ez a tél hozza meg számára a szép szerelmet. És nézte a gyerekek arcát is. Érezte: nem a fagytól pirosodnak, hanem a várakozástól. Hiszen már csak egy hét, és itt a karácsony szent ünnepe, amikor a családok énekelnek, finom vacsorához ülnek, kibontják az ajándékaikat, és boldogok lesznek, olyan boldogok, amilyen ő már soha nem.
„Csak legalább túléljem. Mert ha ez a vadbarom megtudja, megöl. Mit megöl? Kiszorítja belőlem a lelket, szétroppantja a nyakcsigolyámat, de talán még az összes bordámat is összetöri. Vagy éppen a húsvágó bárdjával nem disznófejeket hasít ketté, hanem a kezemet vágja le. De akár még a lábamat is levághatja. Mert egy állat, akinek egyetlen kedves szava nem volt tízévi házasság alatt. Még az ágyba is úgy dőlt rám, mintha nem csak meghágni akarna, hanem szétroppantani a testem. Úgy markolta a mellem, mint aki egy kimérhető, zsírpapírba csomagolható húscafatot szorongat” – morgott tovább, és átkozta a világot.
De leginkább azt a legényt, aki egy napon benyitott a boltjukba, és így kérdezett: Ilyen szépséges asszonyt ugyan már ki kényszerít hentespult mögé?
– Ki az a szégyentelen, aki nem a tenyerén hordozza, nem rózsával telehintett ágyba fekteti, nem csókolja végig minden porcikáját a lába legkisebb ujjától a füle mögött göndörödő hajszálakig. Mégis ki? – kiáltott fel az a fiatalember, és azzal az átkozott fekete szemével olyan szikrát szórt, hogy az a szikra azonnal meggyújtotta az ő lelkét, de talán még a hentesboltot is. Csak azért nem vették észre, hogy lángol már az egész utca, mert egymás tekintetében fürödtek, egymás mosolyába szédültek, és alig várták, hogy végre összeérjen a testük, ha csak olyan picinyke ponton is, mint ujjuk hegye.
De nem csak az ujjuk szerelmeskedett.
Pár héttel később, amikor ez a feketén csillogó szemű fiú ismét kijött a nagyvárosból, hogy, mint mondta, kipihenje azt a sok fáradtságot, ami rátelepedik a testére, amikor az egyetem padjában figyeli az okos professzorok szavát, már tenyerük is összeért, de összeért a szájuk is. A foguk úgy koccant a másik fogához, mint piciny, aranyló harang nyelve, és még szép zenét is játszottak a fogak. Olyan szépségeset, hogy mindketten belebódultak. Észre sem vették, hogy a kisváros hentesének házában, egészen pontosan, annak egyik picinyke szobájában ölelik egymást. Éppen akkor, amikor a falu hentese a cimboráival a kocsma asztalához veri a nehéz korsó talpát, löttyenti a sört, fújja a habot, és leissza magát a vad részegségig. Ölelkeztek, amikor a hentesnek eszébe sem jutott, hogy van otthon egy felesége. Mert az a hentes mit sem törődött az asszonyával, annál inkább a pálinkával, amit egy szuszra nyelt a sör mellé, amíg csak bele nem ájult a részegségébe, abba az egyetlen örömbe, ami nyálcsorgatós, horkolós békés álmot hozott neki.
– És mi lesz, ha megtudja? – suttogta a diák fülébe az asszony. De a diák nem válaszolt, csak ölelte a ruhájától megfosztott asszony meztelen testét. És a diák akkor sem válaszolt, amikor az asszony, a kisváros hentesének felesége, ki a keresztségben a Darinka nevet kapta, már nem kérdezett, hanem gyönyörtől megszédülve beleüvöltötte a piciny szobába a félelmét – „De mi lesz, ha megtudja az uram?” –, mert a diák nem akart ezen gondolkozni. Egyáltalán nem akart gondolni semmi másra, csak az asszony ölére, mert olyan gyönyörűséggel még soha nem találkozott, mint a hentes felesége, akinek arcán a szeplők is táncoltak, de táncoltak a szempillák is minden rebbenéskor.
És táncoltak a fák is a hegyre kapaszkodó erdőben, amikor már nyár melegétől is hevültek. Darinkában összegyűlt annyi bátorság, hogy odavesse az urának, gombászni megyek, majd jövök, és lassan lépkedett a városkán át. Illedelmesen köszönt mindenkinek, csak meg ne lássák, hogy ő most nem gombászni indul, hogy a hentes feleségét csöppet sem érdekli, mennyi gomba dugta ki a fejét az eső után. Mert őt csak a nagyvárosból lopva érkező diák csókja vonzza.
– Most mondja meg valaki: bűnös vagyok? – kérdezte a hentes felesége, amikor a nagyvárosban megtalálta azt a házat, aminek kapujára egy réztáblát szögeltek. A táblán pedig az állt: jósnő, a jövő titkainak tudója, rendel minden hétfőn, szerdán és pénteken délután 2 órától 5 óráig. Az asszony minden csontjában telve félelemmel belépett ezen a kapun, ami mögött varázslatot remélt, de csak macskahúgy szagát érezte. Meg egy vénember ráncos arcát látta, aki hatalmas söprűvel próbálta felsöpörni az udvart, de inkább csak köhögött, krákogott, vastag nyálat köpött a hótól lucskos földre. A köszönését sem fogadta. Csak intett a fejével – fel az emeletre –, mint aki pontosan tudja, hogy ilyen ünneplőbe öltözött, arcukat takaró asszonyok nem is jöhetnek máshoz, csak a jósnőhöz, minden titkok tudójához.
Az asszony halk köszönömmel hálálkodott az útbaigazításért, felment a lépcsőn, mintha kínzókamrába igyekezne. A csontjait már szétfeszítette a félelem, de azért becsöngetett. Amikor résnyire nyílt az ajtó, és meglátta a jósnőt, elrettent a vizslató tekintettől, a csontos ujjtól, ami egy kis mozdulattal jelezte, beléphet.
De a hentes felesége nem akart már belépni, csak toporgott az ajtó előtt. A jósnő arca dühösre torzult, kiszökik a meleg, mormogta rekedtes hangon. Darinka ekkor már nem kínzástól félt, hanem a jósnőtől, meg attól, hiába utazott be a nagyvárosba, hiába olvasta az újságban a hirdetést, soha nem fogja megtudni, milyen jövő vár rá. Már pedig a bizonytalanságnál nagyobb fájdalom nem kínozhatja lelket, mert az ő lelke már nem őrzött szerelmet, csak rettegést.
– Kérem, válaszoljon, bűnös vagyok? – ismételte meg a kérdést egy sötét szobában, ahol portól is nehezülő vastag függöny takarta el még azt a halvány fényt is, ami beszökhetne az ablakon. Csak egyetlen petróleumlámpa világította meg a jósnő arcát, a kis asztalt, amin varázsgömb pihent a horgolt terítőn, meg egy pakli kártya, és még ki tudja miféle varázsláshoz használatos szerek. Ezektől a hentes felesége éppen úgy félhetett volna, mint a jövőtől, de ő már nem félt, hanem választ várt, megnyugtatót.
– Ha a szerelem bűn, akkor bűnös vagy. Ha a paráználkodás bűn, akkor szörnyű nagy bűnbe estél lányom. De ezen már nem lehet változtatni... – simogatta meg a jósnő a varázsgömb tetejét. Majd azt mondta: nézzen a szemébe, hogy onnan is kiolvashassa azt, amit már percek óta tud, mert a földön kívüli hatalom már elmondta neki, dehogy arra kíváncsi, bűn-e a szerelem, bűn-e a paráználkodás. Sokkal inkább arra, hova tűnt a diák, aki egyszer csak elmaradt, még csak egy apró üzenetet sem küldött, amiben elbúcsúzott. Arról sem vetett pár sort szerelmének, hogy gonosz erők elragadták, ezért nem tud többet jönni. Vagy bevallotta volna: dehogy volt ő szerelmes, meg szó sem volt itt szerelemről, csak vad és féktelen üzekedésről, amit megunt, és inkább bálban keringőző kisasszonyok kegyeit keresi a nagyvárosban, mintsem holmi hentes feleségének hónalj szagát szagolja.
– Már nem érdekel a diák. Legyen átkozott, és ha tudja, tegyen azért, hogy az átkom elérje. Én azt akarom megtudni, kiderül-e valaha a bűnöm? Rettegjek-e az uram haragjától? Meneküljek-e, amíg nem késő? Legyek akár szolgáló mások házánál, ha kell. Szóval érti?! Mit tegyek, hogy életemet megőrizzem? – öntötte szájából a szavakat a hentes felesége.
A jósnő meg bólintott, érhetetlen szavakat mormogott, ráncos arcából szinte semmi nem látszott. Majd előrehajolt. A petróleumlámpa fénye megvilágította még azt a gúnyos, aprócska mosolyt is, ami a szája szegletében húzódott meg. És megvilágította csontos-aszott ujjait, amivel felemelte a kártyacsomagot, megkeverte a lapokat. Egyenként megfordított hármat, majd még hármat, majd még hármat, és a kilenc lapot egymásra fektette. Ismét megkeverte, egy hirtelen mozdulattal a kicsinyke asztalra dobta, hogy aztán egyet, csakis egyet kiemeljen közülük, alaposan megnézze, bal kezével körözzön felette, jobb kezével szorongassa, végül az egész kártyacsomót összegyűjtse, és visszategye a helyére.
– Ne féljen a férje haragjától, soha nem tudja meg, hogy megcsalta. Sokkal inkább féljen saját magától, mert jó ember, szeretetre vágyó, mégis milliók halálát fogja okozni. De ennek semmi köze a diákhoz, semmi köze a szerelmeskedés örömének sikolyaihoz. Ez a maga sorsa, nem tehet ellene semmit.
A hentes felesége felhördült.
Milliók halálát? Én, aki soha senkinek nem ártottam, embert meg nem ütöttem, tisztelettel viseltettem apám és anyám iránt. Én, aki inkább tűrtem egész életemben, mint panaszkodtam? Ez nem lehet – lüktetett agyában, ereiben, de még izmaiban, ujjait rángató idegeiben is a rettenetet. De nem szólt egy szót sem, nem kérdezett semmit. Csak nézte a remegő kezét, leste a jósnő gúnyos vigyorát, biccentett, és felállt a nyikorgó székből. Az asztalra dobta a pénzt, felvette a kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, fejkendővel borította be a haját, és elment. Köszönés nélkül lépett ki az ajtón, amit be sem húzott maga után. Csak ment, nem hallotta léptei koppanását a lépcsőn, és nem hallotta a hótól tisztított utca kövein sem.
– Átkozott vén szipirtyó! Soha életében nem volt olyan boldog, mint én egyetlen ölelésben. Az irigység mérgezte meg, azért mondott ilyet, semmi másért. És én még fizettem is érte. Hogy mekkora nagy marha vagyok, tanulatlan, buta paraszt – átkozta magát az állomásra kiérve, a vonatra váró tömegben. Dühét csak az érkező mozdony sípjának éles hangja törte szét.
– Az én vonatom lesz – kotorászott táskájában, jegyét keresve. Soha nem tudta felidézni később, hosszú és szomorú élete során, hogyan vette észre, hogy a mellette álló kisfiút valaki véletlenül meglökte. A csenevész gyerek megtántorodott, a peron szélén egyensúlyozott, lábai, mintha táncot jártak volna, pedig csak a félelem rángatta. Keze a levegőt markolászta, remélve, egy arra röppenő angyal megfogja a csuklóját, és megmenti a biztos haláltól.
De angyalok nem jártak akkor az állomáson. Csak a hentes felesége állt ott, aki megragadta a már sínekre bukó fiúcska kabátját, visszarántotta a mélyből, vissza a halálból. És Darinka ekkor felzokogott, magához ölelte a sápadt, nagy szemű gyereket. Az meg rémülten nézte a könnyeit nyelő idegen asszonyt, aki olyanokat mondott, jaj, drágám, de megijedtem, jól vagy, nincs semmi bajod?, hol van anyád, hol van apád? mi a neved, kis drágám? –, és közben úgy érezte, ez az ölelés, a sápadt kisfiú ölelése sokkal melegebb és mámorítóbb, mint a diák ölelése volt.
– Gavrilo. Gavrilo Princip vagyok. Az anyámmal utazok haza a falunkba, Obljajba, mert ott lakunk – mondta a gyerek.
– Értem... értem – motyogta az asszony. Dehogy gondolt részegen böfögő urára, diák csókjára, jósnőnek, a jövő titkai tudójának gúnyos-torz vigyorára, miközben egy nő hálálkodó, sikoltásból szelídülő hangját hallotta.
– Jaj, jó asszony, legkedvesebb fiam életét mentette meg, boldogság aranyozza be ezért az egész életét. Kilenc gyerekünk született, hat már kicsi korában meghalt, de Gavrilo él, okos a szentem. Azért jöttünk Szarajevóba, hogy megismerje a várost. Mert itt fog tanulni. A bátyja, Jovan intézi neki az iskolát, és ha isten is úgy akarja, ő már nem fog földet túrni. Hiszen olyan okos a lelkem, igaz, beteges nagyon, de mondta a papunk, nevezzük el Gavrilónak, mert Gábriel arkangyal vigyáz majd reá. Én nem tudom, magát hogy nevezik, de én Marija vagyok, Marija Princip. Hadd csókoljam meg a kezét, mert a jóisten küldte, és a fiam él. Most már biztos, hogy Szarajevó hozza meg a szerencséjét – ömlött a szó az asszonyból, mint ahogy ömlik a víz a boszniai hegyi patakokból a nagy esők utáni áradáskor.
– Jól van már asszonyság, elég a hálálkodásból – húzódott egy vasoszlop mellé a hentes felesége. Csak az járt az eszében, az melegítette testét a téli hidegben, hogy ártatlan gyermeket védett meg a gonosz sorstól. És ezért biztosan olyan helyet kap majd a mennyországban, borzongott meg az örömtől, ahol soha nem láttak még részegen dühöngő henteseket.
