2024. április 19., péntek

Szabadság: szeretem…

…és kell nekem! Úgy, ahogy illik: verejtékező sörrel, kikapcsolt mobiltelefonnal, a hullámok csendes morajlásával, amelynek meghitt hangulatát kizárólag a szeretteim kacagása törheti meg. Idén valamiért mindennél jobban vágyom arra a tíz napra, amelyet a családommal töltök el. Távol az orosz tankoktól, az ukrán kiáltásoktól, a kormányalakítástól, a járványfenyegetésektől és minden olyan információtól, amely gondolkodásra és aggodalomra ad okot. És életemben először már az sem érdekel, hogy mindez mennyire terheli meg a családi büdzsét!

Újraolvasva a fenti sorokat, az a kisfilm jut eszembe, amelyet pár évvel ezelőtt a húgom mutatott meg nekem. Igazából nem emlékszem már sem a címére, sem pedig a szerzőjére: annyi dereng, hogy egy sorozat része volt, amely utópista élethelyzetekkel állított tükröt a társadalom elé. A szóban forgó epizód főszereplője egy kétszer kettes, teljesen steril szobában élt, amelynek falai képernyőként (is) működtek. Ellátásáért a jelzett időben el kellett mennie egy terembe, ahol sokadmagával szobakerékpárt tekert a „munkaidő” végéig. Az ezért kapott digitális bónuszt pedig arra használhatta ki, hogy lakterébe visszatérve NE kelljen reklámok zajában töltenie a szabadidejét.

A kisfilmben persze kulmináció is volt, de az valahogy eltörpült az emlékezetemben. A villogó és ordító reklámfalak között töltött rémálom azonban valahogy megragadt a lelkemben. Talán akkor tudatosult bennem először, hogy az internet határtalan hatalma hasonló végzetbe sodorhat bennünket. És lám: pár hónapja azért fizettem elő a zenealkalmazás prémium változatára, mert az őrületbe kergettek az egyre sűrűbben (és hangosabban) megszólaló reklámok… Nem beszélve arról, hogy percenként legalább tíz rémhírről értesít a telefonom, vállamra helyezve a világ összes őrületét. Ha lehetne, valószínűleg azért is fizetnék, hogy csak többszörösen megszűrt, agressziómentes információk érkezzenek el hozzám.

Egyelőre azonban csak úgy tudom kiszorítani életemből a ránk zúduló depressziót, ha évente két hétre a telefonomon kikapcsolok minden külső értesítést. A készülék teljes elzárásával is boldogan kiegyeznék, ha nem ugyanezzel az eszközzel készülnének a fotók a nyaralásról. Ezekhez ugyanis ragaszkodom: a valóságba visszatérve a boldog, önfeledt pillanatképek azok, amelyekhez a nehezebb perceimben nyúlok. A terápiás módszert mindenkinek ajánlom! Sokkal hatékonyabb, mint három pszichológus vagy bármennyi alvásra kényszerítő bogyó. És lényegesen költséghatékonyabb is.

Emlékszem azonban olyan időkre, amelyekről nem regélnek naplementés fotók. A háborús éveket követően a fiatalságunk azzal telt el, hogy megpróbáltuk élhetővé tenni a nekünk ajándékozott lakrészt. Saját házban, lakásban nem is mertünk gondolkodni: szerencsésnek éreztük magunkat, hogy a családi házban magunkénak tudhattunk egy viszonylag különválasztott, csaknem száz négyzetméteres emeletet. Sohasem volt annyi pénzünk, hogy egyszerre megvalósítsuk álmainkat: egyik nyáron a konyhához vezettük el a vizet, a másikon a fürdőt szereltük fel. A harmadikon a fél emelet padlózására takarékoskodtunk, a negyedik nyáron pedig meszeltünk. A tél azonnal tönkre is tette a boldogságunk, mert beázott a tető. Három év kellett, mire megspóroltuk a javítását. Majd ismét kezdtünk mindent elölről. Közben újabb négyzetméterek kerültek a „birtokunkba”, és további befektetésekre volt szükség. A szabadságunkat rendszerint úgy igazítottuk, hogy a különféle munkálatokat el tudjuk végezni. Mert ha a szükséges anyagra esetleg félre is tudtunk tenni, a mesterekre már nem igazán tellett. Így magunk vállaltuk a szerelést, falazást vagy éppen a mázolást. Míg a párom a festékkel bajlódott, addig én konyhaszekrényt szereltem. Vagy tv-állványt eszkábáltam, miközben ő lefolyót pucolt. Éveken át töltöttük el a szabadságként bejegyzett napjainkat fűrészeléssel, csiszolással, festéssel és minden mással, ami egy ház karbantartásával és újításával jár.

Eközben pedig örömmel hallgattuk a barátaink beszámolóját a tenger zúgásáról, a fenyvesek suttogásáról és az ókori romok varázsáról. Utaztunk ugyan mi is, de rendszerint száz kilométeres körzetben. A távoli vidékek elérhetetlennek tűntek számunkra. Pedig nem azok – mondogatták barátaink. Bizonygatták, hogy szükség van a kéthétnyi távollétre ahhoz, hogy az ember kitartson az év többi részében. Az együtt töltött idő összekovácsolja a családot és feltölti az egyént: minden pénzt megér – hangsúlyozták jóindulatúan. Egyesek pedig még kölcsönt is vettek fel azért, hogy elutazhassanak tíz napra családjukkal.

A párommal azonban luxusként tekintettünk a nyaralásra. Meggyőződésünk volt, hogy nem létszükséglet, és főként nem olyan dolog, ami miatt adósságot vállalna az ember. A banki hitelek számunkra csak akkor jöhettek szóba, ha befektetéshez kellettek. Nyaralni akkor megyünk majd, ha össze tudjuk spórolni a szükséges összeget – vallottuk.

Aztán három évvel ezelőtt másodszor is meg kellett volna műteni a fiunkat. Az első tapasztalat után irtózatosan viszolyogtunk az orvosi beavatkozás megismétlésétől. És ez az a pillanat, amikor szülőként az ember elkezd hinni és remélni olyan dolgokban is, amelyek előtte eszébe sem jutottak. Sokan ajánlották ugyanis azt, hogy próbáljuk ki a tengervíz és a tengerparti levegő jótékony hatását. Elszántuk hát magunkat: eljött az idő, hogy a ház is, és mi is pihenjünk. Elgondolkodtató, hogy a döntést követő napokban visszautasíthatatlan ajánlat köszönt ránk: aprópénzért tizennégy napot tölthettünk el egy olyan tengerparti apartmanban, amelyért egyébként vagyonokat fizetnek a turisták.

Hihetetlen volt az a két hét, amelyet egy Kotor melletti kis településen töltöttünk. A saját tengerpart mellett a környék strandjait is kipróbáltuk, jártunk homokon és köveken is, bebarangoltunk három óvárost, hegyet másztunk, és még egy hajós magántúrára is futotta a nyaralásra szánt pénzünkből. A családunk mintha újjászületett volna: úgy ragaszkodtunk egymáshoz, mint addig talán soha. Az utolsó napokban el is határoztuk, hogy ezután egy nyaralást sem mulasztunk el. Tizenéves lányunk van, akit már nem sokáig hurcolhatunk magunkkal. A fiunk pedig tíz nap aktív fürdést és sétálást követően megmenekült a műtéttől…

Még az év decemberében lefoglaltuk a szállást a következő nyárra. A horvátországi kiruccanást azonban meghiúsította a koronavírus-járvány. Abban az évben olyannyira elkeserített a dolog, hogy még a fertőzés kockázatát is vállaltam volna azért, hogy lejussunk a bosnyák tengerre. A csupán tizenvalahány kilométernyi part volt ugyanis az egyetlen, amelyre a járványügyi korlátozások közepette el tudtunk volna jutni. Végül azonban győzött a párom által képviselt józan ész, és mégsem utaztunk el a piros zónaként jelölt területre.

Az isztriai foglalásunkat tavaly tudtuk kihasználni. Az élmény megismétlődött annak ellenére is, hogy megállapítottuk: a horvát tengerpart túlságosan kiépített ahhoz, hogy kielégítse a kalandvágyó családunk rajongását az érintetlen természet iránt. Nem mellékesen pedig sokkal drágább is: nem okvetlenül a szerbiai zsebekre méretezik.

Így idén ismét Montenegróba utazunk. Ezúttal a nyílt tengerre vágyunk, szintén kis településen, amelyről a történelmi városok is megközelíthetőek. Utjeha nyerte el tetszésünket: az olajfák völgyében tervezünk eltölteni tíz napot. Sőt: gondolatban már ott is vagyunk! A reklám-, háború- és járványmentes vigaszfaluban… Ahol megfizethető a megfizethetetlen.