2024. április 20., szombat

Tanévzáró áldás

„Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád és adjon békességet néked.” 4 Móz 6, 24–26

A napok óta tartó meleg időjárás egyértelműen a nyár beköszöntését jelzi, ezzel együtt pedig a diákok, pedagógusok és a szülők is érzik, hogy már csak pár nap választ el bennünket a tanév befejezésétől.

Az ember tapasztalja, megszokja, hogy vannak olyan jelzések, pillanatok, szavak vagy éppen mondatok, amelyek valaminek a végét, befejezését jelzik. Lehet ez egy iskolai óra, egy előadás vagy akár egy templomi igehirdertés is. És ha még nincs vége, akkor akár bosszantó, fárasztó vagy unalmas is tud lenni. Iskolai példánál maradva a csengő jelzi az óra végét. A megszólaló ébresztő az alvás végét, vagy az „ámen” az imádság végét, az áldás az istentisztelet végét. Mindezzel azt szerettem volna elmondani, hogy a fent idézett bibliai versek, az ún. „Ároni áldás” nem az istentisztelet végén, ahogyan megszokhattuk, hanem a kezdetén hangzott el.

Nagyon izgalmas, amikor egy liturgiában, az istentisztelet menetében is rendszeresen elhangzó igét, igéket kapunk igehirdetési alapigének. Nehéz elvonatkoztatni annak helyétől, attól, ahogyan mondjuk, vagy éppen ahogyan halljuk. Ezért talán az a legjobb, ha általánosságban is foglalkozunk ezzel a fogalommal: áldás. Mi is valójában az áldás? Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, bár az egyház történetében számtalan meghatározás született. Nem próbálok meg most egy konkrét „definíciót” megfogalmazni. Inkább csak azt mondanám el, amit benne érzek, amit ez nekünk jelent így a tanév végén.

– Az áldás jövő. Hiszen ha áldunk – és mindenki áldhat –, akkor előfeltételezzük mindazt a testi-lelki jót, amit az áldásban belefoglalunk. Vagy ha csak annyit mondunk, „Isten ádjon”, akkor abban bízunk, hogy az Istennel való kapcsolatban az Úr úgyis tudja, mire van szükségünk, elég, ha Ő tudja, nem kell nekem mondani.

– Az áldás a múlt. Hiszen senki sem áldhat őszintén anélkül, hogy ne hinne benne, hogy az áldás több, mint puszta szó. Ebben viszont csak akkor lehetünk biztosak, ha már tapasztaltuk, hogy így van. Ezért az áldás önkéntelenül is annak az összefoglalása, amit megtapasztalunk az Istennel való kapcsolatban.

– Az áldás kapcsolat is. Egyrészt ember és ember között. Hiszen összeköti az áldót a maga múltbeli tapasztalatával, hitvallásával és azt, akit megáld, aki számára reméli azt a kegyelmet, amit maga is kapott. De kapcsolat ember és Isten között is. Hiszen nem az áldó cselekszik, ő csupán eszköz, a Mindenható Isten az, aki adja a szeretetét és kegyelmét, ha adja.

És természetesen az Istent is lehet áldani. A hívő ember meri áldani Istent, persze nem azért, mintha az Istennek szüksége lenne rá. Hiszen az áldás ajándéka is tőle jön. Az Istent áldani azt jelenti, hogy vele kapcsolatban lenni.

Ma, amikor a tanévért adunk hálát, feltehetnénk a kérdést, hogy miért nem egy imádsággal kapcsolatos ige van előttünk, miért pont az „Ároni áldás” az istentisztelet megszokott záróakkordja a textus. Azért, mert most, a tanév vége felé közeledve, amikor megfáradtaknak érezzük magunkat – diák és pedagógus megyaránt –, akkor az „Ároni áldás” befejező jellegű hangulata üdítőleg hathat ránk. Miért is? Azért, mert azt üzeni nekünk, hogyha végnek tűnik is, akkor sincsen vége. Ha kifogyunk az imádságból, ha elhalnak a szavak, vagy talán soha nem is voltak igazán, az áldás akkor is megszólíthat minket, akkor is összeköthet a másik emberrel és Istennel egyaránt.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell imádkozni. Sőt, az áldás lehet az, ami igazán visszavezet bennünket az ima útjára. Hogyan? Az „Ároni áldást” minden áldások egyfajta mintapéldányának tekinthetjük, így a benne foglaltak iránymutatóak lehenek számunkra. „Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az orcáját te reád és adjon békességet néked.” Egyfajta biztonság van az áldásban. Az Úr arcának felénk fordulása és ránk ragyogása, azaz annak a tapasztalata, hogy az Isten szeme előtt vagyunk, és sohasem a háta mögött. Könyörület, azaz az újrakezdés lehetősége és békesség. Összegezve: biztonság, figyelem, újrakezdés és béke. Micsoda különleges ajándékok! Mindezeknek biztosan imára kell indítaniuk bennünket, arra, hogy hálát adjunk, hogy megköszönjük mindazt, amit eddig kaptunk. Talán olyan dolgokat, amiket eddig fel sem fedeztünk, hogy az Isten munkája az életünkben. És indítson kérésre is, hiszen az az Isten, aki ennyit adott már, és aki egyszülött Fiát is odaadta értük, az még fog is adni. Ebbe helyezve reménységünket, adjunk hálát a mögöttünk levő tanévért, és imádkozzunk! Ámen.

(A szerző a Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)