2024. április 19., péntek

A népszámlálás és a kisebbségek

A közelmúltban a magyarországi köztévéken gyakran buzdították a romániai magyarokat, hogy vállalják magyarságukat, mert ez a biztosítéka annak, hogy megőrizzék jogaikat.

Nem csak statisztika

Rendezett országokban általában tízévente történik népszámlálás, bizonyos esetekben ez az idő meg is nyúlhat, így volt ez pl. Milošević bukását követően, és szintén így van most, az általános Covid-járvány után. Egy jól működő országnak szüksége van adatokra a lakosságáról, hiszen ez alapján tudhatja meg lakosai számát, a lakosság korát különböző lebontásokban, ill. összegzésekben, valamint a lakosság életkörülményeiről, jövedelmeiről, iskolázottságáról is adatokhoz jut. Mindez fontos, mert felelős politika szempontjából nem mindegy, hogy mennyien laknak falvakban és mennyien városokban, továbbá, hogy az ország mely részein nagyobb a szegénység, ill. a gazdagság. A legtöbb közép-európai országban rákérdeznek az emberek vallására, anyanyelvére és nemzetiségére. Normális esetben ezeket az adatokat is lehet jóindulatúan használni, Trianontól errefelé azonban általában sunyi és romlott módon arra használják, hogy csökkentsék a kisebbségekre költött összegeket. Ez meg is hozta az eredményét: a kisebbségek száma csökkent. Ezért úgy gondolják a többségiek közül a rövidlátók, hogy két legyet ütnek egy csapásra: kevesebb lesz a kisebbségből is – amely mindig gyanús és mindig komplikálja a helyzetet, és mindenféle jogot akar –, másodsorban ha csökken a számuk, kevesebbet kell rájuk költeni. Hiszen a csökkenés a mindennapokra lefordítva azt jelenti, hogy az iskolákra, a tanárokra, a színházakra, kisebbségi TV-műsorokra kevesebb pénzt költenek, ha kevesebb a kisebbségi polgár.

Van is erről egy történetem, már nem emlékszem hol mesélték, de Kolozsvárott történt. A helyi polgármester fogadást rendezett, és persze a város magyar elitjét is meghívta az eseményre, amikor mindenki megérkezett, és mindenkinél volt egy pohár pezsgő, a vendéglátó felszólalt és ezt mondta: „és most koccintsunk arra, hogy Kolozsvár román lakossága meghaladta az 50 százalékot”. Ez után persze lett a román lakosság aránya nagyobb is. Sőt, Ceaușescu idején elérték, hogy a magyarság aránya 20% se legyen. Ez alkalom volt a demokratikusan megválasztott, ám ordas szándékú Gheorghe Funarnak, aki 1992 és 2004 között volt a város – immár kizárólag Cluj-Napoca – polgármestere, hogy minden nyilvánosan gyakorolható jogot megvonjon a magyar kisebbségtől, hiszen a hatályos törvények értelmében azok csakis abban az esetben jártak, ha egy kisebbség létszáma meghaladja a 20%-ot. A város közéletéből ettől kezdve száműzni lehetett a magyar nyelvet, hogy más identitást megjelölő dolgokról ne is beszéljünk. Hogy a helyzet még kegyetlenebb legyen, a magyarok részaránya nagyjából 19% volt (de nem 20%), és a törvény az törvény, méltányosság pedig egy szem se. Nos ez az a sunyi és romlott módszer, ahogy vissza lehet élni a népszámlálás adataival.

Annak idején, amikor Szabadkán még volt elég diák, hogy a város területén 4-5 iskolában kizárólag magyarul folyhasson az oktatás, ez ellen az volt az érv (magyar részről is), hogy egyes gyerekeknek akkor távolabbra kell iskolába járniuk, és ez a szülőknek plusz megterhelést jelent. A másik érv egy titoista ideológiai maradvány volt, nevezetesen az, hogy mi lesz így a közösséggel, hogyan ismerik meg a gyerekek a másik etnikumot. Nos ez utóbbi érv fel sem merült, amikor egyes iskolákba már kizárólag szerb gyerekek járnak, és e mellé járulékosan az is bekövetkezett, hogy egyes diákoknak messzire kell menniük, ha magyarul akarnak tanulni, és a szülőknek ez plusz terhelést jelent.

Illusztráció (Pexels/Pixabay)

Illusztráció (Pexels/Pixabay)

A negatív spirál

Nyilvánvaló, hogy a népszámlálás lelkiismeretlen felhasználása része, pontosabban egy eleme lehet a kisebbségek visszaszorításának és eltüntetésének. Ha a népszámlálást a kisebbségekre fordított pénz és figyelem csökkentésére használják, akkor egyre több nehézséggel néz szembe a kisebbség egy-egy tagja, és ettől egyre valószínűbb, hogy egyre többen lesznek, akik nem vállalják az újabbnál újabb nehézségeket. Hiszen egészen más az, amikor valaki biztosan tudja, és nem a népszámlálás eredményétől függ, hogy születendő gyermeke számára lesz-e magyar bölcsőde, majd óvoda, iskola és középiskola, és választás, hogyan oldja meg az egyetemi oktatást (ha akar egyetemre menni). Minderre nem azért van szükség, hogy ne tanulja meg a többségi nyelvet, hanem azért, hogy ne induljon hátrányból, és ne legyen „rossz tanuló”. Tudom, hogy vannak kiváló képességű diákok, akik zökkenőmentesen váltanak nyelvet, és sokan ismernek ilyeneket, nem ez a jellemző azonban, nem az ilyen diákokból van több.

A fogyás megállítása

Nyilvánvaló, hogy a tehetséggondozó gimnáziumok (Zentán és Szabadkán) ilyen értelemben sikertörténetek, sőt Szabadkán a másik gimnáziumot is arra ösztönözte, hogy ne oltsa ki a magyar nyelvű oktatást és az is minőséget mutasson fel. A sorra alakuló sportakadémiáknak is borítékolható a sikere.

Tehát az intézményrendszer kapacitását valamivel magasabbra kell becélozni, kalibrálni, mint amennyi a várhatóan kisebbségi családokba születő gyermekek száma, ha első körben nem tölti ki a kisebbség ezeket a kapacitásokat, kitölti majd másodikra, hiszen ha minőségi szolgáltatásokat tud kapni, akkor van reális alternatívája a beolvadás ellen, sőt az is megtörténhet, hogy az etnikailag vegyes házasságokból születendő gyermekeket a kisebbségi intézménybe íratják, sőt az is előfordulhat, hogy valakiben hirtelen felbuzog az a gondolat, hogy a szülei közül egy, vagy a nagyszülei közül néhány a kisebbség tagja. Végül is egy nemzeti egyenrangúságra épülő társadalomban az asszimiláció kétirányú, oda és vissza is megtörténik. Ha nincs kényszer, akkor ugyan olyan jó kisebbségiként élni, mint többségiként.

Ehhez az kell, hogy a kisebbségi politikai képviselet felismerje azokat a lehetőségeket, amelyekkel megállítható a negatív spirál. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy valós autonómia alakul ki, amiben a kisebbség a saját kezében tartja intézményeit, és kivédi azt a nyomást, amit az esetleg időlegesen csökkenő létszám jelent. A dolgok természete ugyanis olyan, hogy a gondolkodó emberek felismerik a lehetőséget, és a jól vezetett, jó szolgáltatást nyújtó intézményeket használják, hiszen ez saját érdekük is.

És hadd fejezzem be az érvelésem egy banális példával. Nem tudom, hogy a pénztárgépek megállítják-e a Szabadkán burjánzó „ócskapiacot”, de a fenti tézist bizonyítja, hogy eurót, forintot és szerb dinárt is lehetett normális árfolyamon váltani, sőt a kereskedők is csak egy kis felárat számoltak, ha az áru kifizetése nem szerb dinárban történt, és ez így volt már a délszláv háborúk idején is, noha a valuták hierarchiája más volt. Mind az árusok, mind a pénzváltók tudtak annyit magyarul, amennyit kellett. A kínaiak kétnyelvű eladókat alkalmaztak, akik egy-egy vásárlás után odaadták nekik a pénzt. És mindez működött mert létezett közös érdek: a vásárlás/eladás.

Ha egy nemzetállam felismeri, hogy lojális kisebbséget akkor remélhet, ha élni hagyja, akkor nem kell félnie a sunyiságtól, a gyűlölettől, az „aknamunkáról”, az irredentizmustól, nem kell annyira figyelnie az etnikai helyzet rezzenéseire. És egy olyan helyzetbe kerül minden etnikum, amelyben mindenki nyertes.

A népszámlálást pedig arra használják majd, amire való, nem eszközként a kisebbség eltüntetésére.