2022. augusztus 10., szerda

Sínen az utazás varázsa?

Végigpillantottam a körülöttem ülőkön. Nagyjából ugyanaz a látvány fogadott, mintha bárhol másutt foglaltam volna helyet. Az embereket két csoportra lehetett osztani: az egyik csoport tagjai, általában azok, akik egyedül érkeztek, mobiltelefonjuk képernyőjét sasolták, görgették az előttük lévő tartalmakat, közösségi hálózatok bejegyzéseit figyelték, esetleg üzeneteket pötyögtek be. A másik csoportba tartozók beszélgettek egymással, megvitatták a napi érdekességeket, gondokat, tennivalókat: ők voltak azok, akik egyértelműen együtt érkeztek. Persze, az együtt érkezők között is akadtak olyanok, akik a beszélgetés helyett azonnal a telefonba „kapaszkodtak", s csak néha tettek egy-egy megjegyzést a másiknak. A harmadik kategóriát most nem vettem észre, általában vannak még a zenehallgatók is, akik úgy zárják el magukat a külvilágtól, hogy a helyet foglalást követően azonnal betömik a fülüket, s átadják magukat a lágyabb vagy erősebb taktusoknak. Ne feledkezzünk meg róla: ott voltak még a gyerekek is, köztük csendesek és hangosak, nyugodtak és nyugtalanok, izgatottak és közömbösek egyaránt.

Néhány nappal azelőtt, hogy felszálltam volna az új, Belgrád és Újvidék között közlekedő gyorsvonatra, és meggyőződtem volna arról, milyen érzés bő fél óra alatt eljutni az egyik nagyvárosból a másikba, éppen az egyik kollégámmal beszéltem arról, mennyire megváltozott a világunk, s hogy manapság már az utazás sem olyan, mint régen, amikor nem lehetett ugyan száguldó sebességről beszélni, nem lehetett fél óra alatt száz kilométert megtenni, mégis volt egy egészen más hangulata magának az utazásnak, különösen pedig a vonatozásnak, az emberek sokkal spontánabbak voltak, nem tartottak attól, hogy megszólaljanak, és esetleg valami rosszat mondanak, vagy nem talál fogadtatásra a kezdeményezésük. Az emberek, természetesen, akkoriban is sokfélék voltak, nem érdekelt mindenkit ugyanaz a téma, s nem szívesen beszélgetett el valamelyik kupéban ülő éppenséggel mindenkivel. Azonnal tudni lehetett, ha valaki egy bólintással vagy az igen-nem válaszlehetőség valamelyikével felelt a kérdésre, hogy itt akkor nem fog kialakulni semmilyen tartalmas dialógus, akinek viszont továbbra is kedve volt próbálkozni, egyszerűen kiment a kupéból, a folyosón álltak, ültek ugyanis a kupéban gubbasztástól „megpihenők", régebben a dohányzók is, akik, ha mással nem, hát egymással mindig találtak valami közös témát legalább tíz-tizenöt percre. Mi lehet az oka annak, hogy mára, különösen a fiatalabb generációk esetében, szinte teljesen kifakult ennek a valós életben és nem online térben történő ismerkedésnek, barátkozásnak a bája? Mindenről az okostelefonok tehetnek? Esetleg fogjuk rá a dohányzás kitiltására azt, hogy manapság már kevesebben közelednek a másikhoz? Mi magunk változtunk volna meg, mi lennénk zárkózottabbak, mint korábban, s csak azokkal tudjuk elképzelni a társalgást, akiket nap mint nap magunk mellett látunk? Nem tudunk kötetlen beszélgetést lefolytatni úgy, ha az nem ismerőssel vagy szervezett körülmények között történik, mint például egy buli esetében, ahol azért nem vesszük rossz néven, ha új csapattag verődik a bandába, mert mégiscsak az ismerősnek az ismerőse? Elővigyázatosabbak lettünk volna az évek során? Valószínűleg egyik válasz sem a helyes, hanem, mint az lenni szokott, mindegyikben van valami igazság.

Ótos András felvétele
Ótos András felvétele

Akarva-akaratlanul visszagondoltam egy közel húsz évvel korábbi vonatozásomra, amikor teljesen egyedül utaztam Újvidéktől Podgoricáig a bari járattal, hogy aztán a montenegrói fővárosból busszal folytassam még egy órán át az utam a tengerparti Budváig. Egészen más hangulat volt akkor. A kattogó szerelvény, az egymással viccelődő, alkalmi társaság a kupéban... Mire mindenki elmondta, hova tart és miért, már szinte át is léptük a határt, és lassan lehetett készülődni arra, hogy elérjük a célpontot.

A gyorsvonatban most nem ilyen hangulatot érzékeltem, és meg voltam róla győződve, hogy bármelyik városi buszozáshoz hasonló félórás élményben lesz részem. Magam sem vagyok túl társalkodós típus, így aztán nem is zavart az egész, csak eszembe jutott mindaz, amiről a kollégámmal beszélgettünk az utazás, ismerkedés, viccelődés kapcsán.

Hamarosan helyet foglalt mellettem egy korai nyugdíjas éveiben járó férfi, aki megjegyezte, nem baj, hogy én ültem az ablak mellé, annak ellenére, hogy az ő jegyén teljesen világosan az áll, az övé az ablak melletti hely. Ezen meglepődtem, mert az új gyorsvonatokon pontosan meg van rajzolva, melyik ülésszám az ablak melletti, s az én 13-asom mellett ott volt az ablak jel. Egyébként is furcsa a számozás az új járatokon, egymás mellett például nem a 13-as és a 14-es ülés van, hanem a 13-as és a 15-ös. Mutatja a bácsi: a jegye a 15-ös ülésre szól, és oda van még biggyesztve, ablak melletti hely. Felpillantottunk még egyszer a számozásra, világosan látszott, hogy a 15-ös nem lehet az ablak mellett, ennek ellenére felkínáltam a cserét, de legyintett csak egyet, lényegtelen, hatalmas az ablak, elég lesz mindkettőnk számára.

A zavart keltő számozás elég is volt ahhoz, hogy beindítson egy kisebb eszmecserét. Örült, hogy újságíró mellett ült, annak pedig különösen, hogy nem bulvársajtónak írok az újdonsült sztárok magánéleti titkairól, az ugyanis nagyon az idegeire menne. A beszélgetés során ismét körülnéztem: az egymással játszani kezdő gyerekek ismerkedésre „kényszerítették" a szülőket, családtagokat. Kissé hangosabb, vidámabb lett lassan a vonat. Mintha a mobiltelefonok is zsebbe kerültek volna, és a sebesen váltakozó tájak vették volna át a képernyők helyét.

Eszembe jutott, de nem mondtam utastársamnak: lehet, hogy a mai világban is sikerülhet megőrizni a vonatozás varázsát? Úgy fest, nem kell felhagynunk minden reménnyel...