2024. április 25., csütörtök

Alkossunk tárgyat, de ne lőjünk bakot!

A magyar nyelvtan „legegyszerűbb” szabályának a tárgyeset tűnik: a mondatban tárgyként szereplő szó -t ragot kap. Gyorsan kiderül azonban, hogy nem véletlenül került idézőjelbe a minősítés, ugyanis a paragrafusnak csak a leírása egyszerű, de alkalmazásakor számtalan buktatóra futunk rá. Nyelvünk furcsaságairól Sinkovits Imre már évtizedekkel ezelőtt színre vitte Bencze Imre Édes, ékes apanyelvünk című paródiáját, mely szerint „a jó tárgyesetben jót, ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót”. A tárgyeset igen gyakran szembemegy mindenféle logikával. A további példákat nevezhetjük akár „tárgyi bizonyítékoknak” is annak igazolására, hogy a kivételeknek se szeri, se száma.

Azt még megértjük, hogy az egytagú szavak hosszú magánhangzója megrövidül: havat hányunk, lovat nyergelünk, füvet nyírunk, követ törünk. Itt azonban szót kérek! Merthogy „szavat” nem kérhetek, pedig az lenne a kézenfekvő. Legfeljebb a szavamat adhatom minderre. Tovább ragozva: a nőt imádjuk, a szalmakazalban gyakran a tűt keressük, sokkal ritkábban a „tetűt”, hiszen annak már inkább a tetvet lenne a tárgyesete. De ha betűt keresünk hozzá, hogy mindezt leírjuk, akkor jobb, ha felhagyunk mindenféle rendszerelmélettel. A levesbe sót teszünk, mert ha savat öntenénk, azt ecetnek neveznénk. A nyelvtan alkalmazkodott a vegytanhoz. Máskor meg fordított a helyzet. A szén és a kén nemcsak hangzásban, hanem a periódusos rendszerben is közel állnak egymáshoz, pontosan egy lóugrásnyira. Mégis: télen szenet, nyáron pedig ként égetnek a bortermelők, ugyanis a „kenet” már mást jelent. Ezek szerint a ragozásban szintén ajánlatos legalább egy lépéssel előre figyelni, bár az is igaz, hogy a kútból kutat lesz, ami igeként ugyancsak szilárdan megállja a helyét.

Mássalhangzóra végződő névszónál nagyon jó szolgálatot tesz egy kötőhang a -t előtt, csakhogy beszédünkben elég szeszélyesen viselkedik, és néha eltűnik. Bemutatok néhány gyöngyszemet, tehát néhányat, de sétára már a sétányt használjuk. Dalt éneklünk, de falat emelünk. Részt veszünk, de meszet oltunk. A tanárt meg a szamarat pedig amúgy is könnyedén megkülönböztetjük egymástól, de így „kitárgyalva” még jelentősebb az eltérés. A nyarat utazással töltjük, megcsodálunk egy várat, és ha útközben netán összekoccanunk, akkor felmérjük a kárt. Nem is feszítem tovább a húrt, mert az meg a szinte azonos hangzású urat sértené, legalábbis ragozás terén.

Mi sem természetesebb annál, mint hogy a -t végződésű szavaknál mindig beiktatunk egy kötőmagánhangzót, ráadásul négy hang közül kell ráhibáznunk a megfelelőre: négyet használunk, nem hatot vagy ötöt, nekik hátat fordítunk. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy még ezek sem hallgatnak semmilyen harmóniára, például pörköltet főzünk (nem úgy ám, mint a tököt), esetleg hatot (de nem halat, vadat), majd boltot nyitunk (nem pedig bámuljuk a holdat). A magyarázat abban rejlik, hogy a kötőhangot többnyire az ősi szókincsünkhöz tartozó főnevek kapnak, már csak azt kell felismernünk, hogy melyek ezek. A gyakorlatiasabb nyelvkönyvek elismerik: minden szóhoz külön meg kell jegyezni a ragot. Jó hír viszont, hogy többes számban mindössze két választásunk marad, és azok is igazodnak a mély, illetve magas hangrendhez. A legszemléletesebb példát említem ehhez: a nőket meg a férfiakat.

Ezek voltak az „egyszerű” témák. A következőkben két megoldást is alkalmazhatunk egy-egy feladatra, ugyanis a huncut tárgyrag szófajtól függően számos finom megkülönböztetést tesz lehetővé. Egy látványos helyet lefényképezünk, majd esetleg Keszthelyt is érintjük. Békejobbot nyújtunk, ám két film közül a jobbat nézzük meg. Fiatal korunkban párt választunk, kivéve azokat, akik ezt számnévként értelmezik, és egyidejűleg párat választanak a sok közül. Ugyanezen oknál fogva teniszben a velünk szemben álló párost győzzük le, miután a természetes számok halmazából már egy párosat kell kiszúrnunk, amennyiben igazságosan akarjuk kétfelé osztani a megnyert italokat. Meccs után meg játékost cserélünk, ám a macskák, kutyák táborában inkább a játékosat szeretjük.

Egyes esetekben fellélegezhetünk, szinte nem tudunk hibázni, mert a két változat egyenértékű. Mindegy, hogy az utak közül sárost vagy sárosat választunk, végül úgyis beleragadunk, parkolás közben meg kereshetünk hűvöst és hűvöset is. Húsból kaphatunk rágóst vagy rágósat, az anyóssal kapcsolatos jelzők közül pedig a többségnek biztosan ez ugrik be: az aranyost meg az aranyosat is egyaránt kedvelhetjük.

Néhol a szótő utolsó magánhangzója egyszerűen kiesik: cukrot eszünk, éttermet látogatunk, tükröt állítunk. Ebből az analógiából alakult ki itt a Délvidéken, hogy „begyújtjuk a motrot”, ám ennek hallatán az anyaországiak egy része jót kacagna, rosszabbik esetben a tűzoltókat hívnák. Szabály szerint az idegen eredetű kifejezéseknél nem alkalmazzuk a helycserét, tehát motort, traktort szerelünk, értjük a humort, bámuljuk a torreádort, és élvezzük a disznótort, habár ez utóbbi egyáltalán nem idegen fogalom, különösen mifelénk. Persze hasonlóképpen kezeljük a bútort, a vándort, sőt még a Nándort is, pedig ezek nem jövevényszavak. Szerencsés esetben e téren is szabadon választhatunk, például sátrat vagy sátort verhetünk, ám tábort már csak egyféleképpen kereshetünk neki.

Mindezek után mondhatok-e normálist, vagy inkább válasszak egy normálisat a nyelvek közül? Na de ne legyünk ennyire szigorúak önmagunkkal szemben, idézzük inkább Teller Edét: „Ha én nem Ady Endre nyelvén tanulok gondolkodni, akkor belőlem egy közepesnél alig jobb fizikatanár lett volna.”

Higgyünk neki!