2022. augusztus 10., szerda

Korai még…

Ott álltunk a verseci gimnázium hatalmas, kopott, régi tornatermében, a bordásfal előtt. Tizenvalahány kipirult kamaszlány. Velünk szemben ugyanannyi fiú.

Várakozásteljes, izgatott, némi lefojtott hangú pusmogásokkal tarkított csend.

Váratlan öröm ért bennünket nemrég. Az iskolatanácsnak sikerült egy tánctanárt kerítenie, aki némi honorárium ellenében megszervez az érdeklődő diákoknak egy klasszikustánc-tanfolyamot. Valcer, tangó, angolkeringő, polka, sztepp, rumba, s még néhány, még mindig – vagy már újra? – „menő” tánc van a „tantervében”. Azoknak, akik már évek óta egyébként is nem ropják őket.

Nem emlékszem, hányan jelentkeztünk. Arra sem, kellett-e valamennyit fizetnünk az oktatásért. Azt hiszem, semmit. Valószínűleg az iskola fedezte a költségeket. Akkoriban többnyire ez volt a gyakorlat.

Rajtam fekete, harang alakú, érdekesen szabott bő, könnyű szövetszoknya, ami forgásnál lepkeszárnyként szétterülve vidáman pörögve körülrepdesi a viselőjét, alatta egy újra divatba jött keményített alsószoknya. Egy, szinte kötelező „zsipon”. A felsőm pedig egy fekete pulcsi, amelyet mamával sikerült olcsón megvásárolnunk a NaMában. Elégedett voltam, mert olcsósága ellenére nagyon jól állt. Az anyag szövése érdekesen „rakottnak” tűnt, deréktájban pedig természetesen, lágyan simult a testemhez. S a piék eltakarták, hogy tulajdonképpen elöl még alig domborodok. Későn érő típus voltam, zavart is erősen. Az osztályomban több lány is viselt hasonlót, ki homokszínben, ki pirosban, kékben. Hirtelenében divat lett belőle. Lábamon életem első magassarkúja. Baby nénitől, az ángyikámtól kaptam, ő meg egy nyugati rokonától, csomagban. Mintha csak rám öntötték volna. Egyszeriben magasabbnak, és valahogy nagylányosabbnak éreztem magamat tőle. Elégedetten masíroztam körbe a lakást. Érdekes, a kezdet kezdetén sem botladoztam benne. Keményen, katonásan lépkedtem. Otthon megszemléltem magamat ómama hatalmas, faragott „altdeutsch” ebédlőtükrében. Perdültem egyet. Tetszettem magamnak. Hirtelen ötlettel egy nefelejcskék szövetsálat is könnyedén a nyakamba kötöttem. Úgy találtam, hogy jól áll a feketéhez. Elhatároztam, hogy a táncórán is viselni fogom, kiegészítőként.

Lapunk fotósa, Molnár Edvárd Lille-ben (Franciaország) és Tournaiban (Belgium) készült felvételei

Már túl voltunk az első tánc koreográfiájának magyarázatán, s a felkérés szabályainak ismertetésén is. Mint a versenyfutók a pisztolydörrenésre, úgy vártunk remegő orrcimpákkal a tánczene felharsanására.

A szembenállók közül nem szemeztem senkivel. Akkor még nem voltam birtokában ennek a tudománynak. Bezzeg később! Valahogy mind olyan egyformának tűntek, szinte összefolytak előttem a szembenállók. Egy rakás pattanásos képű, vigyori süvölvény.

S akkor megszólalt a nekem mindig is oly kedves, andalító zene. Megmozdult, felbomlott a fiúsor. Elindultak felénk. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de egyszer csak látom, hogy felém rohanvást (!) törtet egy fiú, és kifulladva, a levegőt kapkodva, kissé hadarva sietősen felkér.

Kínos igyekezettel igyekeztünk betartani a tanultakat. Ügyeltünk a tartásunkra, a lépéseinkre. A karomat minél hanyagabbul, holmi megjátszott elegáns lezserséggel próbáltam elhelyezni valahol a válla körül. Egy pillanatig úgy éreztem, talán lejjebb kellene megérintenem, később, hogy inkább feljebb. Zavaromban alig mertem megérinteni, mire lecsúszott a tenyerem. Úgy lógott a fiú dereka mellett a karom, mint egy letört faág. Erre megmarkoltam a vállát. A kitömött vállát. Csodálkozva pillantott rám, én elvörösödtem és lazítottam a szorításon. Nem is olyan egyszerű ez a fránya keringőzés – morfondíroztam.

Az első szám hamar véget ért. A fiú a tanultak alapján a helyemre kísért.

A tanár újabb utasításokkal látott el bennünket, majd ismét felhangzott a zene.

Kissé kábultan álldogáltam a helyemen. Magabiztosságot és unalmat tettetve, magas sarkú (!) cipőmben topogtam „hányavetin”. Tudtam, hogy szép lábam van. Mondták. A korzón utánam is szólt két srác: „Ala ima noge!”

Felnézek, hát látom ám, hogy ugyanaz a fiú megint lélekszakadva igyekszik felém. Úgy araszolt aztán velem a terem jobbszéle felé, mint valami zsákmánnyal. Erre már jobban szemügyre vettem. Első látásra olyan tizenkettő egy tucat, nálam legalább egy fejjel magasabb, kissé sovány fiú volt. Most még jobban figyeltünk a lépéseinkre. Óvatosan forgott velem. Egyszer majdnem a lábára léptem, hát a karomba csíptem, és igyekeztem jobban koncentrálni. Merő görcsben és izzadságban ért véget a szám. Valósággal fellélegeztem utána.

A harmadik táncnál ugyanaz az ábra. Megszólal a zene, s a fiú, másokat megelőzve (?) iparkodik ám felém. Nocsak. Erre még jobban megsadeltam. Szőke, állapítottam meg. Méghozzá enyhén hullámos hajú. Kis fantáziával akár Leslie Howardhoz is lehetne hasonlítani, aki számomra sokkal szimpatikusabb volt az Elfújta a szél című filmben, amelyet annyiszor néztünk végig az osztállyal, ahányszor csak játszották a városban, mint a riválisa. A barátnőmnek  Clark Gable tetszett, aki a szívtipró Rettet alakította. „Láttad? Olyan huncut kis bajuszkája van! És milyen lehengerlően markáns azzal a szögletes, férfias arcával!” – áradozott Hilda. Nem szálltam vele vitába, mert Hildával „férfiügyekben” nem volt ajánlatos vitatkozni. Határozott véleménye volt róluk. Állítólag már csókolózott is. Tisztelettel vegyes bámulattal adóztam a tapasztaltságának.

A tánctanfolyam következő délutánján már kíváncsian szegeztem a tekintetem a fiúgárdára.  Vajon megint felkér-e a Szőke?

Felkért.

Akkor azonban történt valami. Valami nagyon nemszeretem dolog.

A tánctanár váratlanul, még mielőtt táncolni kezdhettünk volna, leállította a zenét.

Intett.

 Nekem.

Otthagytam a táncosomat, és elébe libegtem a magassarkúmban. Vizsgáztatni akar?

– Mi ez a nyakán? – kérdezte.

– Egy sál – feleltem lakonikusan.

– És miért kötötte fel?

– Gondoltam, kissé feldobja majd az egyszínű öltözékemet.

– No látja… Látják? – fordult emelt hangon a többiekhez. – Ez az, amit nem ajánlatos ilyenkor viselni. A tánc elegáns, légies valami! Csupa kellem és finomság. Nem illik ilyen sportos kellékekkel megszentségteleníteni. Kérem, oldja ki, és tüntesse el, de gyorsan! És soha többé ne viseljen hasonlót a táncórámon. – Felemelt mutatóujjal ismét a többiekhez fordult. – Jól jegyezzék meg: maguk se!

Éreztem, hogy ég az arcom. Rákvörös lehettem. Hirtelen fölizzott bennem a sértett dac. Mindjárt letépem a nyakamból, az arcába hajítom a sálamat, majd döngő léptekkel, felvetett fejjel, büszkén elhagyom megszégyenítésem helyét – gondoltam villogó, könnyes szemekkel. Körbepillantottam. Senki sem nevetett. Megkövülten bámulták a tanárt és engem. Mielőtt azonban bármihez kezdhettem volna, a Szőke odasúgta: – Add csak ide! – és zsebre gyűrte a sálam. Kissé kilógott a zsebéből, de szerencsére nem csúszott ki.

A tanár intett, megszólalt a zene, folytatódott az óra.

– Köszönöm – mondtam a Szőkének.

– Aurel vagyok – válaszolta rekedten, és átkarolta a derekamat.

Én is bemutatkoztam.

– Rá se ránts! Vén, ódivatú hülye – állapította meg. – Nézd meg a többieket!

Örülök, hogy nem aggattad tele magad bizsuk tömegével.

Nagy lélegzetet vett, és megkísérelt egy nehéz forgást produkálni velem, de belesült. Nem mertem nevetni, se kommentálni. Táncoltunk tovább.

 „Szóval román” – állapítottam meg magamban. Nem csodálkoztam különösebben, hiszen a gimiben párhuzamos román osztályok is voltak. Az egészségtant a román lányokkal együtt hallgattuk, és közös volt a tornaóránk is.

A hónap folyamán még sok táncóránk volt. Aurel úgy intézte, hogy lehetőleg mindig ő legyen a párom. Ezt természetesnek vettem, és valahogy örültem is neki. Egyre összeszokottabb páros lettünk, és már egyre nehezebb figurákat is képesek voltunk, ha nem is tökéletesen,  „kivitelezni”. Ilyenkor diadalmasan összemosolyogtunk.

– Mondd, ti együtt jártok Aurellal? – kérdezte meg az egyik számtanóra után a mellettem ülő Marina.

Csodálkozva néztem rá.

– Nem. Miért?

– Hát… csak úgy gondoltam. Mindig ő a párod.

– Persze. Ő a táncosom. Egyre jobban táncol.

– Pedig azt beszélik… – nézett rám faggatóan a padtársam.

– Ne mondd. Ugyan kik? – lepődtem meg.

– Hát… Például a román barátai. Tegnap is rólad beszéltek a nagyszünetben. Nevetgéltek és lökdösődtek Aurellal a lépcsőfeljáró körül. Láttam őket.

– És mit mondtak?

– Azt nem hallottam. Csak a neved ütötte meg a fülem.

– És Aurel?

– Elvörösödött, és belebokszolt az egyikbe.

Meghökkentem. Hiszen nem is udvarol. A táncórán kívül nem is találkozunk. Őszintén szólva nekem nem is hiányzik. Viszont tényleg mindig csak velem akar táncolni. Hm. Nem mondom, kicsit legyezi a hiúságomat, és jó vele táncolni. Olyan magabiztosan, fölényesen vezet, és most már nem bújunk meg, mint kezdő korunkban, valahol az agyonkaristolt „parkett” szélén, hanem már egyre gyakrabban ügyesen a „táncterem” közepére vezet, irányít, ott bravúroskodik, híreskedik velem. A polkánál végigtáncoltuk az egész hatalmas tornatermet az elejétől a végéig, oda-vissza, oda-vissza. Az csakugyan nagyszerű, szívdagasztó érzés volt. Még meg is tapsoltak bennünket. Na de akkor is… Igaz, néha olyan kutatóan néz rám azzal a nagy szürke szemével. És egyre nehezebben hagy ott a bordásfal mellett. Mintha maradni szeretne. Vagy talán mondani valamit.

S elérkezett egy sokadik táncóra. No, nem az utolsó, csak már úgy a tanfolyam vége felé. Számomra ez volt a Meglepetés Táncórája.

Az én Szőkém már a tulajdonképpeni rutinfelkérésnél olyan jelentősen mélyedt a szemembe! Megborzongtam. Ez akar valamit. S csakugyan. Már az első taktusoknál egyre szorosabban kezdett rámfonódni. Ez a tangó más volt ám! Éreztem a karja egyre birtoklóbb ölelését, enyhén borostás kamaszarcának először teljesen az én arcomhoz simuló, időnkénti dörgölődző érintését, egy homlokomra hulló selymes hajtincsét, egyre gyorsulóbb, forró leheletét, teste lágy, de egyre erőszakosabb előrenyomulását, hozzám simulását. Mi a szösz! Ez mintha eggyé akarna velem válni! Nem volt kellemetlen, de az égvilágon semmit sem éreztem. Kissé eltávolodott, és csodálkozva méregetett. Ártatlanul néztem vissza.

Újabb akcióba kezdett. Nem tudom, mi volt nála ösztönös, mit tanult meg sebtében könyvből, de sok mindent kipróbált. Kíváncsi kívülállóként figyeltem. Nem tudtam részt venni játékos próbálkozásaiban, nem tudtam őket viszonozni. Nem haragból. Testével feladott forró kérdéseire egyszerűen nem ismertem a válaszokat.

A következő heti táncórán már nem kért fel.

Vártam rá, mert nem éreztem magamat bűnösnek, de nem jött.

A többi fiú egy kicsit kivárt, de hogy látták, egyedül álldogálok, s azt már tudták rólam, hogy jó táncos vagyok, hát gyorsan akadtak újabb táncosaim.

Nem voltam letörve, nem lettem boldogtalan, de azért hiányzott a Szőke. Úgy ért véget a tánctanfolyam, hogy nem értettem: hol vétettem el? Mivel bántottam meg az én hűséges táncosomat, akit jó pajtásomnak éreztem, de szeretni nem tudtam.

Ennyi év után, a városomból rég elkerülve, Grecsó Krisztiánnak kamaszkori néptáncolásáról írt novelláját olvasva kicsit közelebb kerültem a válaszhoz. „Ott jártam a szerelem hallgatag iskolájában – írja Grecsó – hiszen a mozdulatok nem hazudnak, a szavak hűtlenek és józanok, de a tánc lejtése, s a forgás, ahogy a lány beleszédül az ölelésbe, az mindig igazi. A tánc arról mesél, mit akar egymástól két ember, mire vágyik igazából. A mozdulat azt is tudja, amit te még nem.”

Mostanában, öreges kávézgatás közben eszembe jut egy régi sláger is: „Korai még, korai még, korai még a konty nekem…” Hát igen. Nekem, a későn érőnek túl korai volt még akkor, tizenévesen a „konty”, a szerelem, idegen volt a testi érintés. Szegény Aurel! Azóta már biztosan megtalálta az egy, vagy talán a több párját is. Nyilván egy sereg unokája, talán már dédunokája is van. Pedig ha akkor tudomásul veszi, beletörődik az én butuska éretlenségembe, vagy kitartóbbnak, kiváróbbnak bizonyul, lehet, hogy mi nyerjük meg a tánctanfolyamot. Ideális táncpartner volt!