2024. április 19., péntek

Mintha a természet is szerelmes volna

Tóth László: Színlelt szenvedélyek – elfásult szerelmek. Szélcsengő II. Riportkönyv a NŐ és a FÉRFI mindenkori viszonyáról

Nem különösebben meglepő, hogy a riportkönyv első részét nyugdíjasok előtt mutatták be először. A Szélcsengő első és második kötetében ábrázolt világ a mostani nyugdíjasok fiatalságának ideje. A szövegben hagyott utalások egy olyan kor jellegzetességei, amelyek a mai fiatalok számára nem bírnak jelentéssel, mint például az Önigazgatási Érdekközösség, a munkástanács, több millió dináros fizetés, amit szerencsésebb esetben egy hónap alatt meg lehet keresni.

Ennek a kornak a kórképe jelenik meg a riportokban, amelyek formailag nem hagynak sok teret a riporteri kérdések feltevésére, hanem inkább monológok, vagy helyzetleírások, középpontjukban a faluval, ahonnét sokan menekülnének, mások inkább örökre maradnának. Az ábrázolt kor egyik jellegzetessége a rossz kádertervezés, a társadalom ösztöndíjjal támogatja olyan szakmák tanulását, amivel belátható időn belül képtelen elhelyezkedni a friss diplomás, más helyen az idősebb (és képzetlenebb, ám tapasztaltabb) kollégák gúny tárgyává teszik a pályakezdő munkatársat. A falu egyetlen, mindennap működő közösségi helye a település cukrászdája, ahová fiataltól idősig bárki betérhet, anélkül, hogy megszólnák, mint a fiúkíséret nélkül sétáló lányokat, akik például még egy pohár sör erejéig le is ülnek valamelyik teraszon. A most 77 éves szerző egyik lírai riportjában, amiből később még idézek, közli, hogy annak írása során alig múlott 27 esztendős, vagyis fiatal korában írta helyzetfelismerő szövegeit. Nagyjából ez a helyzet az első, Útközben című fejezetben, ahol szinte egyetlen feljegyzésből se hiányozhat valamilyen gépjármű, a monológok ténylegesen „útközben” hangoznak el, mintha az utas vezetőfülke helyett gyóntatószékbe került volna.

A második fejezet címe: Ismertem egy nőt. Férfiak vallanak a szövegekben nőkről, igyekeznek megérteni lelkük működését, érzelmi világukat, aminek feltárásához tisztában kell lenniük saját pszichológiai alkatukkal. A fejezetet indító írás, a Farkasnapló drótkötéssel, más forrásokból merített életbölcseleteket sorjáz, ami szétfeszíti a műfaj kereteit, ennek ellenére tanulságos olvasmány, ám számomra meggyőzőbbek a közvetlen élményből táplálkozó helyzet- és állapotleírások.

„Csak őszintén, mindent a legpontosabban” – vallja az egyik történet férfi hőse, ami egybecseng az újságírói elkötelezettséggel, ám a riporter eszköztárába beletartozik a szépirodalom is, ami elképzelhetetlen fikció nélkül, egyes történetek értékét éppen a kitaláltságuk növeli. A riportkönyv tanulsága szerint minden nő és minden férfi, valamint minden szerelem külön, egyedi eset. Ennél fogva a történetek szereplőiről számos, csupán rájuk jellemző szokást, gondolatmenetet ismerhet meg az olvasó, vagyis a szerző körmönfont módon, szinte táviratszerű szűkszavúsággal képes jellemezni hőseit. Érdekes jelenség például a nő, aki külön ceremóniát csinált a lakásba történő belépéséből, és mániákusan szellőztetett. Ő volt az, aki nem szerette a szappanszagú férfiakat. Erről jut eszembe, íróink azt is megörökítették, hogy a hajdani gavallérok bolondultak a cselédlányok mosószappan-illatáért.  És már tovább is léptünk az olvasmányélmények irányába.

A Szélcsengő II. harmadik fejezete, a Nem ismertem ezt a nőt, két ilyen történetet tartalmaz. Az első a halálig tartó szerelem XIX. századi ikonikus alakjaival, Vetsera Mária bárókisasszonnyal, illetve Rudolf koronaherceggel, és a Mayerlingben bekövetkezett tragédiájával foglalkozik, a másik pedig Tóth Mari és Noszty Feri házasságával, amit Mikszáth Kálmán regényéből ismerhet az olvasó.

Ez a téma sokáig foglalkoztatta a riportkönyv szerzőjét, ugyanis úgyszintén a szerelmi kapcsolat ikonikus jelenségeként értékelhet. A zsidó ara és dzsentri kérőjének esetéről Ady Endre adott rövidhírt a korabeli sajtóban, Tóth László az ő szemével láttatja az akkori Elefánt vendéglőt. Úgy, mintha a XX. század elején is ott állt volna, ahol ma, pedig a híres-neves Elefánt eredetileg a mai színházklub helyén állott, de ez semmit se csorbít a történet élvezeti értékén.

A fejezet voltaképpen csupán Vetsera Mária és Tóth Mari szerelmét igyekszik megérteni, de itt olvashatjuk a szerző vallomását önmagáról is: „Egyoldalúan békebarátnak tartom magam, de főleg család- és szeretetbarát vagyok, hiszek a szerelemben, a Teremtőben, ragaszkodom a családhoz, a nő és a férfi akadály nélküli szívbéli egymáshoz tartozásának fontosságát vallom, változtathatatlanul ragaszkodom a különböző nemek életközösségéhez, a jövőbe látásomnak alapja pedig a szeretet, a szerelem és a család.”

A negyedik fejezet az Olvasólámpa címet viseli. Ebben a részben a Szélcsengő első kötetére beérkezett olvasói levelekből találunk válogatást, valamint e sorok szerzője által jegyzett könyvismertetést.

Még egyszer a szerelemről. Meglepő módon ez az 5. fejezet címe. Variációk a szerelem megértése és meghatározhatósága témájára. A szövegeket az olvasmányokból, szakmai érvelésekből kibontott vélemények alapozzák meg, segítségükkel a szerző igyekszik kategorizálni a szerelem kialakulásának forrásait, az érzelmi, lelki, testi vonzalom minőségét, erejét, hatásfokát. A tudományos megközelítést egy korosabb hölgy véleménye töri meg: „a szerelem csupán egy pillanatnyi hormonzavar az ember életében!” Egy másik helyen, egy másik hölgy mondta a következőket: „Nincs szerelem, csak szükségletek léteznek, igények és elvárások vannak, a többi pedig az ember fabrikátum… Csak álom és mese…” Ezek, és a hozzájuk hasonló kiszólások teszik közvetlenül emberivé a szerelem mibenléte körötti morfondírozást.

A következő fejezet a hatodik a Kedvenc szerelmes verseimmel foglalkozik. A fejezet érdekessége, hogy Shakespeare, Goethe, Yeats és Browning versei mellett kizárólag a doroszlói Lennert Móger Tímea szerelmes versei szerepelnek a válogatásban. Kétséget kizáróan megtiszteltetés egyedüli magyar költőként világirodalmi társaságban szerepelni, tegyük hozzá, L. M. Tímea versei is az érett szerelemről szólnak, tökéletesen illeszkednek a kötet által teremtett hangulatba.

Ha a kötetet záró köszönetnyilvánítást nem számoljuk, a 7., Szélcsengő című fejezet az utolsó válogatás a kötetben. Válogatás, ugyanis az ide sorolt szövegek már megjelentek a Szélcsengő első kötetében, és az Olvasólámpa  fejezetben közölt olvasói észrevételek szerint ezek a darabok (Az énekesnő, A lengyel balerina, A fodrásznő, A zongoratanárnő, A doktornő) váltották ki a legnagyobb empátiát a közönségből. Bevallom, magam is élvezettel olvastam újra ezeket a darabokat.

Korábban már jeleztem, hogy egy idézettel kívánom szemléltetni a szerző stílusát, ami az újságírói megfogalmazás mellett teret nyit a szépirodalom lírai vonulatának. Íme: „Az utazás nekünk annyit jelent, mint olvasni egy könyvet, értelmezni a mondatokat, és látni a tájat, az embereket, a házakat.

Itt, ahol jelenleg elfutunk éppen, hegynyúlványok zárnak ölükbe egy gyönyörű völgyet, amit egy hömpölygő, zavaros vizű folyó hasít át. Az út, amelyen életkedvvel száguldunk most, ikertestvére a folyónak, hiszen állandóan vele tart és ha kényszerből néha-néha eltávolodik tőle, később annál hűebben bújik vissza hozzá, hűvöst biztosító füzes  helyeihez, tagolt partjaihoz.”

Mintha a természet is szerelmes volna.