2024. április 20., szombat
Nagyszünet

Varázsfurulya

Pár éves kényszerszünet után olybá tűntek az elmúlt hetek számomra, mintha sodró árvíz ragadott volna el. Mondom ezt, persze a szó nemesebb értelmében. Koncert ért koncertet, egyik baráti beszélgetést követte a másik. Már jó ideje elérhetetlen volt számunkra mindez, hiszen belekényszerültünk egy másfajta állapotba, amelyben megfosztottak bennünket a lelki feltöltődés lehetőségétől. Abba az állapotba, amikor a lelki szegénység volt kitűzve minden zászlóra. Körülöttünk minden döntés csak azt szolgálta, hogy mindjobban elválasszon bennünket. Barátot a baráttól, embert az embertől. Hiába sikoltott a lélek a felszabadító pillanatokért, süket fülekre talált. De most végre, engedni látszik ez a végeláthatatlannak tűnő szorítás. Csak ne kiabáljam el!

Milyen jó most visszagondolni azokra a napokra, amikor izgatottan vártuk, hogy beléphessünk és helyet foglaljunk valamelyik koncert helyszínén. Nem kis ügyességet kívánt saját időnk beosztása, hogy mindenhová eljussunk. A hagyományos népzenétől a vokális improvizatív muzsikáig és a jazzig széles zenei paletta várt ránk. Úgy tűnt számunkra minden egyes pillanat, amíg élvezettel hallgathattuk a koncerteket, mintha a dolgok visszakerültek volna a régi kerékvágásukba. Minden mozdulat, minden hang a régi helyén volt, éppen ott, ahol eredetileg is a helye van. Úgy is mondhatnám, visszanyerték eredendő értelmüket, és újra eredeti fényükben csilloghattak. Zene és lélek újfent egymásra talált. Lélekgyógyító sorszenékben merítkezhettünk. Gyógyító hatásukat ma is érzem. A koncertek utáni csillogó szemek és a mosolygós arcok pedig nyilvánvalóan arról árulkodtak, hogy nem csak rám voltak ilyen hatással ezek a lélekemelő zenék. A csendes és jóízű beszélgetések a koncertek után pedig azt sugallták, van remény. Van gyógyír a megtépázott léleknek.

Mert a nóta az beszél. Az barát és orvosság, aki ismeri.” (Csorba János)

Olyan mélységeket hoznak a felszínre ezek a dalok és dallamok, olyan örökérvényű   üzeneteket, amelyekből bátran meríthetünk mindannyian a saját okulásunkra. Olyan, ma is érvényes mondanivalókkal szembesülhetünk, amelyek évszázadok alatt sem változtak meg az európai történelem során. Ezek az ősi dallamok nemcsak régi mivoltukban mutatkoztak meg, hanem olyan új formát öltve is, ami egyedülálló nemcsak a magyar zenei kultúrában, hanem  világviszonylatban is. Az egyik koncerten például a hatlyukú népi furulya úgy tudott megszólalni korunk modern jazznyelvével ötvözötten, mintha mindig is a része lett volna. S talán valóban az is volt, ha az Afrikából elhurcolt rabszolgák furulyajátékára gondolunk. Akik megérkezvén a tengeren túlra, egy, a számukra teljesen új világba, hogy lelküket megőrizzék és enyhítsék bánatukat, az otthonról hozott dallamokat kezdték játszani kezdetleges hangszereiken. Ezek az ősi dallamok hozták el aztán mindannyiunk számára a blues és a jazz világát. Lám, milyen könnyedén talált magának ez a régi hangszer új formákat és lehetőségeket itt napjainkban, a huszonegyedik század küszöbén is. Elévülhetetlen érdeme van ebben a muzsikusnak, aki kezébe vette hangszerét, hogy játékával elvarázsolja hallgatóságát.

Szemezgessünk egy kicsit a többi koncertekből. Vessük össze, mondjuk, azt a két zenei formát, amelyek elsőre talán egymástól távolinak tűnnek, ám mégis közel állnak egymáshoz. A hagyományost a kortárssal. Nem meglepő módon mindkettő magán viseli a fent említett jegyeket. A kötöttebb népzenei formában a népi éneklés, a kötetlen zenei módban pedig a teljes mértékben rögtönzött vokális zene. Békésen megfér egymás mellett a régi stílus a kortárs előadói megközelítéssel. Egy tőről fakad mindkettő. Az előadó minden esetben befelé fordulva kiáltja a világba fájdalmát. Ezért olyan fontosak a „nótafák” egy-egy közösségben. De hívhatjuk őket énekmondónak is, ha úgy tetszik. Ők azok, akik helyettünk is világba kiáltják minden bánatunkat, minden örömünket saját sorsuk kiéneklésével. Így hozva el a magányos léleknek a várva várt gyógyító feloldozást. Kodály után szabadon mondhatjuk azt is, hogy a népzenének – s minden igaz zenének, tesszük hozzá –, köze van az élethez, köze mindannyiunk életéhez. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint végighallgatni és tapssal köszönni meg a tőlük kapott felejthetetlen pillanatokat.

Anélkül, hogy ünneprontó lennék, egy dolog azért nem hagy nyugodni. Az amúgy is kis közösségünk miért nem figyel arra, hogy még véletlenül se keresztezze egyik koncert a másikat, egyik rendezvény a másikat. Nem új keletű gond ez vidékünkön. Pedig egy kis odafigyeléssel orvosolható lenne.

(Az írás a következő koncertek élményeinek hatására készült: Dresch vonós kvartett, Minton–Mezei duó, Folk Music Fest – Palics)