2022. augusztus 10., szerda

Emlékfestők

Lehetségesen az emlékezés egyfajta (ön)azonosítási gyakorlat, ugyanakkor védőburok is a veszendőség hínárja ellen. Szaporodnak és népszerűek a memoárok, a dokumentumgyűjtemények, különösen a helytörténeti munkák: szinte minden településről íródott már monográfia. Retró rádiókból szólnak a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek népszerű slágerei, a két világháború között készült filmeket pedig több tévécsatorna is a műsorára tűzi. A divat hullámzóan visszatér, azok a ruhaneműk, amiket már majdnem eldobtunk, de megkegyelmezve mégis félreraktunk, két-három évtized elteltével ismét vígan hordhatóak. Így aztán mindenki könnyedén visszatalálhat abba a korba, ahol egykor a legjobban érezte magát, amelynek valódi részese volt, s amely értékrendjében, nyelvhasználatában és viselkedésmintájában egyazon nemzedék számára ugyanazt jelenti.

Most került a kezembe egy új kiadvány, amely szintén a múltrögzítés célzatával készült, s a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalmat dokumentálja, egészen 1957-től. Akik magukra ismernek a szövegekben meg a jól megválasztott, bőséges képanyagban, ma jószerével szülők, sokan már nagyapák és nagymamák. De ott serénykedtek a kezdetektől, esetleg valamivel később kapcsolódtak be, mondjuk a Diákhálózatba, vagy elkerekeztek minden évben a Gímesi Művelődési Táborba – akcióikkal, programjaikkal gyakran szétfeszítve, kijátszva az akkor fennálló hatalmi rendszer szorító kereteit.

Múltidézőek Stevan Kragujević fotói is a Zentai Múzeum kiállítási termében. Az egyik közismert, 1940-ben készült felvételén (megtalálható a Prostor večnosti c. albumában is) az a lajtos kocsi látható, amellyel (még a hatvanas években is) a lakosság részére szállították a kitűnő népkerti artézi vizet. A vízvezeték sokáig hiánycikk, csapvíz nincs, a mosógép csak álom; megannyi helyen pumpás vagy ásott kút sem volt. Működött viszont a városi fürdő, sokan oda jártak tisztálkodni, valamint üzemelt a mosoda is. Aki tehát igényelte a friss artézi vizet, meghatározott időpontban kirakta a kantákat, vödröket a ház elé, s azokat aztán aprópénzért megtöltötték a kocsira eszkábált víztartályból. Ha abból az utolsó csepp is elfogyott, indultak vissza a Vujić-háztól lefelé, a Népkert irányába, rögtön a sarkon volt a különösen finom vizet adó kút. Kragujević képein tehát Zenta, a visszavarázsolt város, már-már feledett épületeivel, embereivel, de amelynek utcáin tegnap még ott lépdeltünk; nehéz eldönteni, hogy akkor volt-e szebb, vagy csak mi mozogtunk benne otthonosabban.

Bizonyos dolgok meg maguktól törlődnek. Így már csak a múló emlékezet őrzi nagy labdarúgócsatáink színhelyeként azt a grundot, amelyet egyik napról a másikra befásítottak, aztán a Hotel melletti Nyíki cukrászdát, ahol Annuska néni szolgálta fel a híres rigójancsijukat vagy a fehér csillogással rengő sampitét. 

Adott esetben az emlékezés lelkünkre telepedő teherré is válhat. A minap például véletlenül futottam rá néhány levélre, azok íróját úgy ismertem meg, hogy zsűriztem egy körzeti szavalóversenyen. Azon egy középiskolás lány úgy adta elő a verset, mint egy tűzhányó. Dörgött, fénycsóvák kavarogtak, szótömbök szikráztak. Ezt szóvá is tettem az összefoglalóban (egyébként továbbjutott). Távozáskor, már a lépcsőházban, odajött hozzám, hogy kifejteném-e neki bővebben az észrevételeimet, mert tanulni szeretne belőlük. Segítettem a pályája elején, az eligazodásban. Merthogy – immár egyetemistaként – rengeteg minden érdekelte. Leveleztünk. Az életmódváltás szükségességéről írt. S rájött arra is, nyilván szelektálnia kell, mert így mindenben csak félmunkát végez. S közben persze küldte láttamozásra vibrálóan friss verseit is.

Vízhordók

Szerette a kavicsokat. Gyűjtötte őket. Hoztam neki egyet Dalmáciából, hiszen semmiség, ha az ember a tengerparton sétálva felfigyel egy különös alakú, tetszetős kavicsra, zsebre teszi, majd itt átnyújtja. Pusztán gesztus, de ő mégis nagyon megörült neki. Eltette. Én pedig egy – szintén neki szánt – másikat őrzök itt, a komputerem mellett, annak idején véletlenül nálam maradt (ő akkor már dolgozott). Átadni immár nem lesz alkalmam: meghalt, nagyon fiatalon, egyedül. Ez a kavics pedig itt áll előttem, nincs lelkem elrakni vagy eldobni. De miért is tenném? A leveleit viszont valószínűleg törlöm…

Bizonyos dolgok meg maguktól törlődnek. Így már csak a múló emlékezet őrzi nagy labdarúgócsatáink színhelyeként azt a grundot, amelyet egyik napról a másikra befásítottak, aztán a Hotel melletti Nyíki cukrászdát, ahol Annuska néni szolgálta fel a híres rigójancsijukat vagy a fehér csillogással rengő sampitét. Hűlt helye számos üzletnek, ahol hajdanán cipőt, ruhát vásároltunk. És megszűnt például kisvárosunk két mozija is.

Közben mind gyakrabban igyekszünk korrigálni a történteken, s már magunk is hajlandók vagyunk elhinni, kizárólag a jelen elmondásunk a hiteles: a tizenegyest nem a kapusba rúgtuk, hanem a kapu sarkába, Margitkát pedig nemcsak megcsókolni akartuk, de az a csók bizony elcsattant, mi több, a lányka nem is ellenkezett. Nos, ilyen konstellációban a falu ivójában a lelkes hallgatóságát dicsekvésével lekötő, huszár korában még Napóleont is foglyul ejtő Háry János sem lóg ki a sorból. Csak egy kicsit túlzásba vitte. Legalábbis hozzánk képest…