A két éven át tartó járványhelyzet szorításában, akárcsak az orosz-ukrán háborúból érkező rémhírek következtében többször előfordult velem az elmúlt időszakban, hogy a szociális médiák zajától és az emberek zúgolódásától a természetbe menekültem. Nem tudtam érdemben elbeszélgetni a körülöttem élőkkel, képtelen voltam megszabadulni a stressz okozta sötét gondolatoktól, s úgy éreztem, hogy az egyetlen energiaforrásom a tiszta levegő, a napsütés és a madárcsicsergés lehet. Néhány ilyen séta alkalmával feltámadt bennem egy ösztönös vágyódás a természetbe. Egyre több időt szerettem volna tölteni a szabadban, és bevonni ebbe a barátaimat és a családomat is. Meglepő volt számomra, hogy a többség igazából semmire sem becsüli a természetet, nem lát benne értékeket és nem érez iránta semmiféle felelősséget sem. Döbbenetes, hiszen a világunk mi magunk vagyunk. Az óceánok és a tengerek, a hegyek és a völgyek, az ökoszisztéma varázslatos mivolta mind-mind bolygónk apró-cseprő csodáit képezik. Ezt sokan így gondolták már 1972-ben is, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete június 5-ét környezetvédelmi világnappá nyilvánította. A környezetvédelem sokkal több, mint egy akciódús nap, amikor alkalmi megmozdulásokat szervezünk és arról beszélgetünk, mit kellene másképp tennünk, hogy a bolygónkat megőrizzük. A környezetvédelem maga a bolygónk – és annak jóléte.
Nap mint nap cserélem én is odahaza a konyhai szemetest, hiszen hulladékkal megtölteni felettébb könnyű, azonban a hulladék sorsa már úgy véljük nem a mi felelősségünk. Ez egy nagyon téves gondolatmenet, ugyanis a háztartásunkból kikerülő hulladékanyagért kizárólag mi magunk felelünk. A szelektív szemétgyűjtés csak az első tudatos lépés afelé, hogy jobb világot éljünk. Nemrég találkoztam egy roppant szimpatikus kezdeményezéssel, ami a mezőgazdaságban keletkező veszélyes hulladékok gyűjtését szorgalmazza. A felhívás számomra egyenlő volt egy felismeréssel a társadalmunk részéről, hiszen egyes gazdaságokban a növényvédőszeres flakonok évek, akár évtizedek óta is felhalmozódhatnak. Természetesen ezeknek a megfelelő tárolását sem anyagi okokból, sem más feltételek miatt nem tudják a termelők odahaza biztosítani, így ez az akció megoldást nyújthat az évek óta húzódó problémára. Sokkal több ilyen kezdeményezésre lenne szükség ahhoz, hogy a környezetünket megóvjuk olyannak, amilyennek kaptuk. Egy indián közmondás szerint: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Ezen gondolat mélysége elképesztő felismerésekhez vezet. Megóvni a környezetünket, hogy gyermekeink és unokáink legalább olyan szépnek lássák majd, mint mi, ez jelenti a valódi küldetést. Átadni nekik azon értékeket, amiket a Földünk magában hordoz. A napsütést, az esőt, az ivóvizet, a lágy szellőt, a világ csodáit.
Tévedünk, amikor úgy véljük, hogy a bolygónk kiapadhatatlan energiaforrásokkal rendelkezik, hiszen a mérhetetlen pazarlás és az ember által okozott károk napról napra nehezítik saját és Földünk jólétét is. Fákat, sőt mi több erdőket irtunk ki világszerte, mindazért, hogy hasznot húzzunk belőlük, holott a leghasznosabb küldetésük a levegőnk tisztántartása lenne. Tonnákban mérhető le nem bomló hulladékot hagyunk magunk mögött kirándulásaink helyszínén, és az utak mentén, simán kidobva a feleslegessé vált szemetet a kocsiból, mondván, hogy ott fogja a helyet. A természetben nem csak, hogy fogja a helyet, hanem példának okáért egy műanyagpalack több, mint 400 év alatt bomlik le! Amikor szeméthegyeket látok a Tisza menti sétányokon, a parkban, vagy kirándulás közben az erdőben, összeszorul a gyomrom a gondolattól, hogy ezeket mind-mind emberek dobták el. Egy sokkal jobb hellyé tehetnénk a világot, nem kellenének hozzá sem önkéntes munkaakciók, sem kollektív szemétgyűjtések, mindössze egy kis tudatosság és közös tenni akarás a jövőnkért. Ha belegondolunk, mindezen problémák hátterében az emberi kapzsiság áll. Dédapáink, nagyapáink aligha befolyásolták az éves terményt, mondhatnánk úgy is, hogy a jóistenre bízták mindazt, ami a földeken megterem. Pedig bizonyára akkor is voltak csapadékosabb és kevésbé csapadékos évek. Manapság úgy építjük ki az újabbnál újabb öntözőrendszereket, hogy a szemünk előtt lebegő cél nem más, mint a nagyobb terméshozam és annak értékesítése. Azonban nem mellékes hosszútávú (talán már nem is annyira hosszú) célként a szemünk előtt tartani az ivóvizeink mérhetetlen pazarlását. Azt, hogy ami jelenleg oly egyértelmű, mivel gond nélkül tudunk kutat fúrni, az talán jó néhány év múlva már nem lesz ennyire evidens és kézenfekvő. Most, amikor fákat vágunk ki, tűzrevalót és papírhegyeket látunk magunk előtt, félő azonban, hogy néhány év múlva a szennyezett levegőt fogja majd eszünkbe juttatni a mértéktelen fakitermelés.
Igazság szerint már tegnap el voltunk késve azzal, hogy tegyünk valamit a Földünkért, de ha mától kezdve Te és Én már odafigyelünk, akkor kettőnkkel többen lesznek mindazok, akik szeretnék megmenteni a bolygónk egészségét. Akard, hogy ez a világ a gyermekeid és unokáid számára tiszta és egészséges hely legyen! Lebegjen a szemed előtt a cél, hogy amit kölcsön kaptunk, féltve őrzött kincsként adjuk vissza.
