2022. augusztus 9., kedd

Milyenek a nők?

A régi, elhasznált, megöregedett, elázott, porosodó könyveknek különleges illatuk van. Szinte szaguk van, akár egy becsületes érett sajtnak. Úgy is kell bánni ezekkel a könyvekkel: miközben kidobjuk a szemetet a konténerbe, fejünket finoman oldalra fordítva, hogy a szemetes tetejének felemelésekor kiáramló szagok ne támadják direkt szembe szaglószervünket, meglátjuk a könyvet. Ott hever egy mézsárga fotel társaságában, de nem a fotelon, hanem a földön. A fotelt egy férfi használta, aki bicaját konténernek támasztotta, majd elszívott egy cigit és megivott egy LAV sört a fotelben. Merengőn bámulta a füstöt, mélyet kortyolt a kék dobozból, ádámcsutkáján legördült egy-két sörcsepp. A könyvet hanyag mozdulattal akkor dobta a földre, amikor belehuppant a fotelbe. Messziről láttam. Nem tudtam eldönteni, kultúrember-e az illető vagy inkább kényelemszerető? Vajon azért hajította a földre a könyvet, nehogy meggyűrődjön pihenő ülepe alatt, vagy azért, hogy ne törje a keményfedeles könyv az ülepét? A bicaja meg volt pakolva, a kockás táskákból üres műanyag palackok, a hátsó ülésre erősített ládából pedig rongyok kandikáltak elő. Egy szomorúsárga nejlonzacskó, amit a szél finoman rezegtetett, a ládához volt erősítve, benne kenyérdarabok. A férfi arcáról, ahogyan közelebb értem hozzá, továbbra sem tudtam eldönteni, hogy a kényelem vagy a könyv iránti szeretet miatt dobta le a keményfedeles, megviselt, mégis egyben lévő kötetet a földre. Lehetett akár tanár is, egy lecsúszott Néró.

Néró, akit egy rövidebb írásban már megörökítettem, matektanár volt, Sz. A. karikaturista barátom lelkes rajongója volt a jelenségnek, a Néró-jelenségnek, bicaj, vasalt nadrág, szárán az elmaradhatatlan csíptetővel. Magányos életében egy idő után már sem számok, sem diákok nem vették körül. A sárga fotelben söröző férfi egy lecsúzott Néró is lehetett volna, a matektanár ellentéte, aki köztudottan (jó érzés leírni ilyen szavakat, akkor is, ha tudjuk, hogy már senki sem emlékszik erre a nagyszerű és nevével ellentétben jólelkű matektanárra, pedig alig tizenöt éve még példák sokaságát magyarázta a különóráira járó nebulóknak, akiktől nemcsak azt várta el, hogy megértsék, amit magyaráz, hanem azt is, hogy precízen és szépen írják a számokat, füzetük legyen rendes) pedáns volt, átlátszó fülei között minden szál haja finom rendben a fejbőréhez tapasztva, mellénye rendben begombolva, olasz tavaszi dzsekije kopottan, mégis frissen feszült vékony alakjára. 

De lehetett akár olyasvalaki is a fotelben söröző férfi, aki számot vetett az életével, és úgy döntött, kiszáll ebből a képmutató futkosásból, nem fog sem korán kelni, sem túlórázni, csöppet sem érdekli, hogy van-e áram a házában, és beugrik-e a macska az ablakon, mert kitört az ablak, úgy fog élni, ahogyan a szél fúj, ahogyan a felhők járnak az égen, ahogyan a virágok kinyílnak tavasszal, majd elhullajtják szirmaikat.

Nem tudtam eldönteni, miféle szerzet üldögél a szemeteskonténer mellett, a kidobott mézsárga fotelben. Mire odaértem, ő felállt, leporolta a nadrágját, ami elég megdöbbentő volt, mintha nem három szemetes konténer tövében üldögélt volna egy kidobott fotelben, aztán végigmért, eltaposta a csikket, felült a bicajára és elhajtott. A szemetet bedobtam. Már indultam volna elfelé, de nem hagyott békén a fotel mellett heverő elnyűtt, megviselt könyv, amit a férfi a fotelból a földre dobott. Érdekelt volna, hogyan kerül a fotelbe? Vajon egy figyelmes és érdeklődő olvasó, aki erre járt, azért hagyta a könyvet a fotelben, hogy amikor legközelebb is erre jár, akkor újra a kezébe vegye és folytassa az olvasást? A könyv valószínűleg úgy került oda, ahogyan általában befejezett életek tárgyai – egyre gyakrabban, egyre kiszolgáltatottabban – kerülnek a szemétre, eladják a lakást, a házat, benne elmúlt életek tanúival. A tanúk, könyvek, vázák, fotelok, lemezek, papucsok, McCloud bundák, virágos pongyolák, kristálypoharak, faragott hátvakarók (másik vége cipőkanál) pedig a szeméten kötnek ki.

Felemeltem a könyvet. Kinyitottam. Megcsapott az illata, ami szinte, már-már szag volt, erőteljes szag. A napokban eső is esett, de hőség is volt, a könyv elázott, megszáradt, a lapjai közé szorult pornak pedig ilyen a szaga.

Jókai Mór Összes Művei Nemzeti Kiadás XXV. kötet Milyenek a nők * Milyenek a férfiak Budapest Révai Testvérek Kiadása 1913.

A másik oldalon  a cím alatt – MILYENEK A NŐK? Az állt, hogy ELBESZÉLÉSEK írta JÓKAI MÓR A FRANKLIN TÁRSULAT TULAJDONA BUDAPEST A RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA 1913.

Nem értettem, hogy a sorozat a Franklin Társulat tulajdona, vagy ez a kötet? És azt sem értettem, hogyan került ide, a zöld szemetes konténer mellett álló mézsárga fotelbe. Csak azt tudtam, hogyan került a földre. Annak szemtanúja voltam, ahogyan a fotelbe ereszkedő férfi, szájában a cigarettával, jobbjában a dobozos sörrel könnyedén a földre ejti.

Határtalan kíváncsiság kerített a hatalmába. Mert tényleg: milyenek a nők? És: milyenek a férfiak? Mindig is hittem abban, hogy címet adni tudni kell, a cím mindent meghatározhat (nem csak most, amikor a címen kívül egyebet nem is olvasnak). A Révai testvérek, Jókai Mór, a Franklin Társulat is ugyanezt gondolhatta, azt hiszem. Szinte látom magam előtt a háború előtti utolsó évben finom mozdulattal párnáira heveredő nőt, amint kezébe veszi a könyvet, hogy megtudja Jókai Mór titkait, amiket az emberekről őriz. Ugyanezt érzem. Ez lehet az olvasó és az író közös definíciója, amivel mindig egymásra lelnek: az egymás iránti kíváncsiság.