2024. április 20., szombat
CÍMLAPTÖRTÉNET

Egér helyett inkább sikló

Paunović Anna: Fontos megőrizni a környezetünket, az ivóvízforrásainkat

Azt, hogy a biológia fogja az életét jelenteni, már gyerekkorában tudta, de az egyetemen még a nagy testű emlősök érdekelték, végül pedig csak azért, mert nem tudott belenyugodni a kísérleti egerek végzetes sorsába, a hüllők és a kétéltűek mellett döntött. Ma Paunović Anna a belgrádi Természettudományi Múzeum herpetológusa, 2015-től vezető kurátora, 2020-tól pedig múzeumi tanácsadója. Követve édesanyja példáját, aki az egykori Jugoszlávia kémiatankönyveit írta, ő lett az 5., a 7. és a 8. osztályos biológiatankönyvek társszerzője. A gyermekei vannak az első helyen, de nagy természetjáró, érdekli az angol nyelv, a jóga és az éneklés is. Belgrádban, az Ada ciganliján, a főváros egyik legkedveltebb kirándulóhelyén találkoztunk, a természetben.

– Újvidéken fejeztem be az egyetemet, majd 1996-ban, amikor férjhez mentem, hamar találtam munkát a belgrádi Természettudományi Múzeumban. Valahogy a munka várt rám. Úgy kezdtem dolgozni, hogy az első tíz napot Ulcinjban töltöttem, a tengeren kutattunk. Ott olyan siklókkal is találkoztam, amelyeket addig nem láttam. Nagyon sikeres volt az a terepmunka. Azóta Montenegró már külön állam, Szerbiának pedig nincs tengere, mégis a nyugdíjaztatásom előtti napokat is hasonlóképpen szeretném eltölteni, a tenger mellett, akár Görögországban.

Gondolom, most is utazgatnak az országban többfelé. Kutatóként, az ország melyik része a legizgalmasabb?

– Az ország minden részén van valami különleges és izgalmas. Vajdasági vagyok, és szeretem a vajdasági terepet is. Általában a belgrádiak a hegyes vidékeket kedvelik jobban. Én szeretem a magas hegyeket, de a Fruška gorát is. Az utóbbi két évben sokat utaztam a Natura 2000 programnak köszönhetően. Délen, Pčinja környéke nagyon érdekes, sok mediterrán faj él ott. Az az egyedüli hely, ahol azokat a fajokat lehet megtalálni, amelyek Észak-Macedóniára, Montenegróra, Albániára jellemzőek. Ez a terep nagyon tetszett, de a Tara, a Kopaonik és a Fruška gora is tartogat meglepetéseket. A Kopaonikon, ahol a turizmus az elsődleges, mégis vannak olyan helyek, ahol a természet szinte érintetlen. Ugyanakkor a Rtanj is nagyon szép és a Sićevaci-szurdok is. Akárhova mentem, kellemesen meglepődtem, mert sok helyen urbanizált területről van szó, mégis jól védik a természetet, van béka, sikló és gyík is. Európa most arra törekszik, hogy a védett területeket is látogatni lehessen, hogy a lakosság, a turisták együtt tudjanak élni a természettel, a növény- és állatvilággal. Ez tetszik, mert nem lehet a természetet úgy védeni, hogy teljesen kizárjuk az embereket. Nagy területen ez lehetetlen. Őriznünk kell azt, amink van, és gondot viselni róla.

Említette a kétéltűeket. Azt mondják, a gyíkok tisztább élőhelyet keresnek maguknak, és ha valahol megjelennek, akkor elégedettek lehetünk. Igaz-ez?

– Lényegében a kétéltűek érzékenyebbek a külső hatásokra. A gyíkok és a siklók alkalmazkodóképesek, de a békák és a gőték már érzékenyebbek, mert számukra fontos, hogy a víz tiszta legyen, illetve éppen azért, mert nem tartózkodnak állandóan a vízben, lényeges, hogy a part is tiszta legyen. Van is arra példa, hogy olyan helyeken, ahol például kitisztították a csatornát, visszatértek, nem kellett őket visszatelepíteni.

Mennyiben segítik a természetkutatók munkáját az elmúlt években történt környezetvédelmi megmozdulások, a minivízerőművek elleni megmozdulások vagy a Jadar környékének védelme?

– Egyetemista koromban, amikor eldöntöttem, hogy a kétéltűekkel és a hüllőkkel szeretnék foglalkozni, a Stara planinán voltunk. Az a terület mára, 30 év után nagyon megváltozott. Sokkal több víz volt azon a hegyen. Hálás vagyok azért, hogy az emberek belátták, szükségünk van a vízre, a tiszta környezetre. Nem kell nekünk bánya, mert például azon a területen, ahol tiszta a termőföld, hosszú távon a biotermelés sokkal több pénzt hozhat, miközben tiszta marad a föld. Ha én dönthetnék, a vízforrást soha senkinek sem adnám el, mert az érték. Nem a kőolajjal lesz a jövőben gondunk, hanem az ivóvíz hiányával. Ezért okoz gondot az is, hogy Belgrádban a Makiš mezőtől kezdik építeni a metrót, ugyanis ott vannak a város ivóvízforrásai. Kis ország vagyunk, nekünk nincs annyi pénzünk, hogy a tengervízből nyerjünk ivóvizet, őriznünk kell a vízforrásainkat, nem szabad eladnunk azokat.

Ön tudós, de környezetvédő is?

– Remélem, hogy igen. Azon dolgozom. A környezetvédelem nélkül az egész tudomány értelmét veszíti. A tudományos anyagok is a környezetvédelemtől függnek. Hiába írok én egy fajról, ha egy tó kiszárad, vagy felásnak egy területet, és eltűnik az adott faj arról a területről. Vigyázni kell minden védett területre, de arra is, ami nem az.

Belgrádban az emberek szelektálhatják a műanyagot, ami nagyon jó, ugyanis a műanyag lebomlási ideje nagyon hosszú ideig tart. Bár a napokban olvastam, hogy találtak egy gombafajt, ami könnyen lebontja a műanyagot. A természetben megvan mindenre a megoldás, ezért is kell óvni, mert például mi lett volna, ha ez a gombafaj eltűnik, mielőtt felfedeztük volna, hogy lebontja a műanyagot? Az emberek veszítettek volna ezzel a legtöbbet.

Az elmúlt 20–30 évben, amióta kutatja a hüllőket és a kétéltűeket, van olyan faj, amelyik eltűnt?

– Szerencsére nincs. Ahogy melegszik az éghajlat, délről megjelentek olyan új fajok, amelyek nem voltak vidékünkre, például Vajdaságra jellemzőek. Érdekes, hogy Belgrád közepén gekkóra bukkant a kollégám. Azóta tudjuk biztosan, hogy Belgrádban, Újvidéken és Niš környékén vannak gekkók. Ezeket a polgárok hozták ide, ahogy a teknősbékákat is, a tengerről. Ám miután elszöktek a tulajdonosuktól, sikerült nekik túlélni, mert már nem olyan kemények a telek. Így helyi gekkópopulációról is beszélhetünk. Az elmúlt 15 évben nagyon sok ember tart otthon egzotikus hüllőt és kétéltűt, így indiai és amerikai kígyókat is lehet találni. A többségük nem éli túl a környezeti hatásokat, de például a gekkó mellett az a teknős, amelyiknek a fején piros folt van, nagyon szépen feltalálta magát. Újvidéken is van belőlük. Invazív fajtának tartják, mert sokkal többet eszik, mint a hazai teknősök, akik még válogatósak is. A bevándorolt teknősök már szaporodnak is, ami baj, mert elnyomják az őshonos fajokat.

A munkája a hobbija is?

– Valójában igen. De nagy macskakedvelő vagyok. A nagyapám etette a macskákat és a madarakat Újvidéken. Én a madarakat annyira nem tudtam megkedvelni, de a macskákat igen. Most is van egy vörös kandúrom otthon. Olyanok, mint a gyerekek. Akinek nincs háziállata otthon, az nem érti ezt meg. Nyugdíjasként szeretnék crazy cat lady-ként házban vagy nagy lakásban élni – a legjobb lenne a tengeren – sok macskával.

Az egyetemi éveim alatt a Danubiusban búvárkodtam, mert szeretem a tengeri élőlényeket is. Ez régen volt, de mivel ma már a gyerekeim nagyok, szeretnék újra ezzel foglalkozni. Ha tengeren születtem volna, valószínűleg tengerbiológus lettem volna, de ha David Attenborough 96 évesen is utazik, lehet nekem is lesz időm arra, hogy tengeri állatokkal foglalkozzak, ez egy teljesen más világ.

Gyerekként nem voltak nagy terveim, csak tudtam mit szeretek, tudtam mit szeretnék tanulni, és csak reméltem, hogy találok munkahelyet. Mielőtt a múzeumba kerültem, rövid ideig iskolában is dolgoztam. Azt gondoltam, hogy miután az édesanyám kémiatanárnő volt, én soha nem fogok iskolában tanítani. Mégis kipróbáltam, és tetszett is, mégis jobban éreztem magam a kutatásban, hiszen kutató biológus vagyok. A múzeum pedig ideális munkahely, hiszen a kiállítás megszervezéséhez kell a kreativitás, a gyerekekkel is foglalkozunk, előadásokat is tartunk, terepre, a természetbe is megyünk...

Széleskörű az érdeklődése…

– Igen, jógázom is. Most a vírusjárvány ideje alatt nem mentünk a tornaterembe, de rájöttem, hogy az online jógázás egészen jó, mert közel van a zuhany, meg nem kell sehova se menni, csak bekapcsolom a számítógépet, az oktató a kamerán keresztül követi, hogy jól csináljuk-e a gyakorlatokat. Belgrádban az a baj, hogy minden messze van.

Ugyanakkor nagyon szeretek énekelni is. A nagyapám már kiskoromban mondta, hogy énekelni fogok. De nem vagyok elég magabiztos, ezért énekelek kórusban. Nincs zenei képzettségem sem, mert az édesanyám nem szerette volna, ha zenével foglalkozom, ő azt akarta, hogy tudós legyek. Nem biztos, hogy jól döntött, de a lemaradást a kórussal kompenzálom. A kis kórusban különböző korúak vagyunk, és azt énekelünk, amit szeretünk, például Depeche Mode-t, EKV-t és hasonló dalokat. Terveztük, hogy turnézni is elmegyünk, de a járvány miatt nem sikerült a tervünket megvalósítani. Két éve már nem találkoztunk, most már lehetne. Ez is olyan mint a jóga, csak másféle meditáció.

Én a gyerekeimet beírattam a zeneiskolába, de őket ez például nem érdekelte. Jó volt, hogy a zeneiskola után mindig dúdoltak, ez tetszett. A lányom jól énekel, de ő nem így gondolja, nem is foglalkozik vele, a fiamat pedig nem is hallottam még énekelni, amióta megváltozott a hangja.

Mit tanulnak a gyerekek?

– A lányom, Marija, 24 éves, gyógyszerészeti kutató. Ő szerintem ambícióval született. Most is kongresszust szervez, nagyon tudatos a mindennapokban. Szereti előre tudni, hogy mi fog történni. A fiam, Mladen, 21 éves, elektrotechnikát tanul. Mindketten nagyon jól választottak, mert mindkettőjük szakmájára szükség lesz a jövőben.

Ön belgrádinak vagy újvidékinek érzi magát?

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

– Mindkettőnek. Én kétéltű vagyok! Mielőtt megismertem Milant, a férjemet, akivel már nem vagyunk együtt, azt gondoltam, hogy soha nem tudnék Belgrádban élni. Borzasztó városnak gondoltam, ahol nagyon sok ember él, és nem merek majd autóval közlekedni. Az élet azonban rácáfolt erre: amire azt mondtam, hogy nem, az biztos megtörtént. Akkor Belgrád olyan volt, mint most Újvidék, nem volt ilyen hatalmas. Idővel megszoktam. Figyeltem, hogy vezetnek az emberek, hogy közlekednek, megtanultam, hogy a buszra fel kell tolakodni, ha oda akarsz érni időre. Tőlünk, vajdaságiaktól ez idegen, és nekünk ezt nagyon nehéz megszokni, különösen azt, hogy soha nem mondják azt, hogy „köszönöm”, „tessék”, nem szabad finomkodni, különösen a közlekedésben, ahol mindenki morcosan vezet.