2022. augusztus 18., csütörtök
ANYASAROK

Mom guilt*, avagy az anyai bűntudat

*az a hirtelenül eluralkodó, gyakran a semmiből jövő, vagy kisebb nehézségek kiváltotta érzés, hogy nem vagy elég jó szülő, vagy egyszerűen csak nem vagy elég, hogy amit teszel, nem megfelelő a gyermeked számára, s hosszú távon bizonyára komolyan elfuserálod az egész gyereknevelést...

Milyen érzés?” – kérdezte egy közeli ismerős, mikor bemutattuk neki a lányunkat. Milyen érzés anyának lenni – úgy értette. Az fogalmazódott meg szinte azonnal a fejemben, vajon össze tudom ezt foglalni egy szóban, röviden, s vajon mennyiben lenne a válaszom kielégítő, ugyanakkor hiteles is? Lehetek-e elég őszinte anélkül, hogy bűntudatom lenne amiatt, hogyan is érzek valójában? Miközben két másodperc alatt több lehetséges választ is végigpörgettem a fejemben – megszólalni még nem tudtam ugyan –, anyai agyamnak volt arra ideje, hogy máris bekapcsolja bennem a lelkiismeret-furdalás funkciót: miért olyan nehéz válaszolnom erre az egyszerű kérdésre? Miért nem tudok egy ilyen hétköznapi szituációban simán csak mintaanya lenni és rávágni az érdeklődő barát kérdésére, hogy fantasztikus, csodálatos, kimondhatatlanul jó érzés az anyaság. Mert ugye, csak ilyen érzés lehet... (?)

Az anyaság csodálatos érzés. Hihetetlen is egyben. Ez a szó visszahangozott bennem már a várandósságom alatt is. Mert az. Hihetetlen. Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan képes erre az emberi test. Na meg arra, hogy még meg sem érkezik az új kis élet, agyunk már anya üzemmódra vált. A gömbölyödő has lesz számunkra a világ – legalábbis arra a kilenc hónapra. Persze már a gömbölyödő pocakkal sem felhőtlen a viszony. Napról napra változik a testünk, a gyermekkel együtt növekszik, s nem is tudjuk hányadán állunk vele. Nem biztos, hogy azonnal tudjuk szeretni folyton változó külsőnket. S ha véletlenül nem tetszik, amit a tükörben látunk, tudatunk felszínére lebeg a bűntudat. Miért érzünk így?

Azután megérkezik az új pici élet, s pár napig minden tökéletes. Az első napok éber pillanatai az ismerkedésről szólnak. A lányunk is sokat volt kézben. Hol én dajkáltam, hol a férjem babusgatta. Aztán viszonylag gyorsan eljött az a nap is, amikor kibúvót kerestem az állandó szimbiózis alól. Nem akartam, hogy az ébrenlét perceit, esetleg óráit is a karomban töltse, mert ott volt, mikor evett, mikor aludt, mikor éppen keserves sírás közepette elaludni próbált... vagyis, a karjaimban volt a nap huszonnégy órájának legalább kétharmadában. Féltem is és egyben szégyelltem is bevallani magamnak, de elegem volt. Fáradt voltam és pihenni akartam. Nem fél órát, nem egy órát, hanem egyhuzamban legalább egy napot. Be kellett azonban érnem azzal, hogy mikor már jóllakott, tiszta pelenkában, tele pocakkal le tudtam tenni pár percre a hintaszékébe vagy a kiságyba. Csend és nyugalom, ritmikus babaszuszogással aláfestve. És én csak ültem, és görgettem az Instagramot. Két perc mennyország. Mert nagyjából ennyi idő kell, hogy valami átkattanjon az anyai agyban. Máris mardosott a bűntudat, ami csak fokozódott, ha véletlenül észrevettem, hogy a babám kitartóan csakis engem néz, mintha a tudtomra akarná adni, elhanyagolom éppen. Persze az elhanyagolás nem itt kezdődik, de az érzelmektől és hormonoktól túlfűtött fejemben ezt nem láttam ilyen tisztán – ostoroztam is magam rendesen.

Az anyai bűntudat jelen van a társadalmunkban, átszövi a mindennapjainkat, sokszor mégis borzasztó nehéz azonosítani, s még nehezebb semlegesíteni. Az anyai bűntudat olyannyira osztott anyai érzés, hogy az angol nyelvterületeken már külön fogalmat használnak rá: mom guilt. Legtöbbször külső behatásra mozdul rossz irányba a belső iránytűnk – a sok jó tanács, mintaanya és „így legyél jó anya” útmutatók között anélkül hagyjuk el a realitás talaját, hogy észrevennénk. Valótlanul magasra tesszük a lécet, és összetörünk ahányszor elmulasztjuk elérni. Szépen lassan őrlődünk magunkban, amiért úgy érezzük, nem vagyunk elég jók. Könnyű csodálatosnak érezni az anyaságot, mikor csendesen szuszog karjainkban az alvó gyermek. De akkor is csodálatos, mikor torka szakadtából ordít éjjel háromkor? Akkor is kisimult idegekkel és rezzenéstelen arccal tudjuk venni az akadályt? S amikor éjjel már sokadszorra ébred, vagy mikor már mindent megtettünk érte, mégsem nyugszik? A mai napig nehezemre esik felkelnem éjjel a babámhoz. A férjem ilyenkor általában azzal vádol, hogy ok nélkül haragszom a lányunkra, hiszen ő nem tehet róla, hogy az éjszaka közepén lett éhes. Pedig nem a lányunkra haragszom. Senkire sem haragszom. Én csak haragszom... Ráadásul irtó rosszul érzem magam a dühöm miatt. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért nehezemre esik felkelni, s amiért dühöt vált ki belőlem az éjszakázás, pedig lehetne meghitt is az együtt töltött kis idő.

De bűntudatom van akkor is, ha leülök a gyermekem mellé egy könyvvel, s olvasok, míg ő játszik. Bűntudatom van, ha nem én főzök neki, hanem üveges készételt kap. Bűntudatom van, ha úgy múlik el a nap, hogy nem énekeltem el neki egy dalt sem, vagy nem mondókáztunk, nem szavaltam neki verset. Akkor is így érzek, ha egyszer egy héten véletlenül nem mentünk el sétálni, és aznap nem szívott a lányom friss levegőt. Bűntudatom van, ha nem engedem, hogy szabadon járjon-kelljen a lakásban, vagy ha elveszítem a türelmem, és rámordulok valamiért. Mérges leszek, amikor még azelőtt felébred a délutáni alvásból, hogy elvégeztem volna a teendőimet, s aztán szinte azonnal rosszul érzem magam az érzéseim miatt. Bűntudatom van, ha úgy érzem nehéz. Mikor azt érzem, nem bírom tovább, mikor menekülnék, s azt kívánom, bárcsak pár órára egyedül maradhatnék.

Szóval... milyen érzés? Mély megdöbbenésemre, fogalmam sem volt, mit is válaszolhatnék erre a kérdésre. „Ugye jó?”, érkezett a segítség a kérdezőtől. Én pedig ültem ott kukán, s bólogattam, igen, jó az anyaság, s miközben másra terelődött a beszélgetés, mardosott az anyai bűntudat, amiért nem tudtam a feltett kérdésre azonnal rávágni, hogy nagyszerű érzés anyának lenni. De az igazság az, hogy egy szóban nehéz lenne megfogalmazni, őszintén és a valósághoz híven, milyen is ez az új szerep. Annyi biztos, hogy az érzelmek között folyton ott lappang a mom guilt, s az esetek túlnyomó részében teljesen indokolatlanul.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)