2022. június 29., szerda

A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

Meghozta-e az irodalom a magyar kisebbségeknek a nemzeti újjászületés reményét, ígéretét? (7.)

Az éveken át tartó, folyamatos ellenségeskedés kapcsán Szenteleky Kornél 1928. február 21-én a következőket írta Csuka Zoltánnak Újvidékre: „A B. N.-ről írva véleményét mindenben aláírom. Csakugyan nagyon szomorú az a sok silány, vértelen, unalmas és erőtlen írás, ami vasárnapról-vasárnapra a kövér újságot megtölti. Sajnos nekem semmi befolyásom sincs a szerkesztésre és kicsit kedvtelen is vagyok arra, hogy harcot kezdjek a kiskorú kékharisnyákkal, a költővé ütött tehetségtelenekkel, akik – tekintve –, hogy a nagytőke protektorátusát élvezik – mégis csak erősebbek mint mi.”[1] A sziváci irodalomszervező, a Mi Irodalmunk szerkesztője a belátásban reménykedve ekkor még igyekezett szelíd megértést tanúsítani, leveleinek tanúsága szerint személyesen is kérte Fenyves Ferencet a Bácsmegyei Napló nemtelen támadásainak beszüntetésére. 1928. november 3-án ugyancsak Csuka Zoltánhoz intézett levelében arról számolt be, hogy találkozójuk során „Fenyves roppant kedves volt. Két óra hosszat folyt a legudvariasabb és bókolós hangú eszmecsere”, amelynek az lett az eredménye, hogy „egyelőre csendre van kilátás” . Ám hogy ezt maga sem hiszi el, arról ugyanennek a levélnek a folytatása tanúskodik: „Debreczenivel is beszéltünk, aki a legnagyobb felháborodással beszélt Bródyról és Fenyvesről, az utóbbi szerződésileg tiltotta meg neki, hogy a V.[ajdasági] I.[rás]-nak dolgozzon. […] Magam is úgy látom, hogy itt az új utakat, új életformákat keresők harcáról van szó a konzervatívokkal szemben.”[2]  

Szenteleky 1928. november 27-én Fekete Lajosnak írta Újvidékre: „Még ma írok Fenyvesnek, amelyben szeretettel arra fogom kérni, hogy becsülje meg munkánkat, hitünket, amiképen mi is megbecsüljük az övét. Mi erősnek hisszük magunkat, mert az erkölcsi igazságot érezzük a mi oldalunkon és azt hisszük, hogy ez erősebb segítőtárs, mint a tőke. Kérni fogom őt, hogy ne engedje odáig fajulni a dolgokat, hogy komoly harc fejlődjön, hiszen ez nem lehet az ő érdeke, s ezért szüntesse be provokáló, sértő, lekicsinylő írásait, nagy, lelkes, kézzelfogható teljesítményünkkel szemben.”[3] 1929. február 5-én Draskóczy Edének Óbecsére küldött levelében Szenteleky Kornél már így fogalmazott: „Fenyves egy nagyon zavarosan összetákolt magánlevélben válaszolt nyílt levelemre. Cezaromániás gesztusokkal védi ultimátumának jogosultságát, de gesztusaiban a jóságnak, meleg szívnek, sőt az öntudatos állásfoglalásnak sem találom semmi nyomát. Most már magam is úgy látom, hogy közénk hidat építeni egyelőre nem lehet. Ismét csalódtam egy emberben s bármennyire fájdalmas is ez, tovább kell menni és nem törődni többé vele, tovább kell kínlódnunk, küszködnünk rossz ekénkkel, de legalább az ugartörőknek tisztább és biztosabb a hite. Mert most már senki másban nem bízhatunk, csak önmagunkban s így van ez rendjén.”[4]

Herceg János pályája kezdetén tanúja volt Szenteleky Kornél irodalomszervezői küzdelmének, idővel a fegyvertársa lett, olyannyira, hogy annak 1933-ban bekövetkezett halála után szellemi örökősévé, a helyi színek érvényesülésének hirdetőjévé vált, 1941-ben pedig a Kalangya szerkesztését is átvette. Első verseit valamikor éppen Haraszti Sándorhoz vitte a Bácsmegyei Naplóhoz, aki kellő iróniával jegyezte meg, hogy ezzel a névvel ma már senki sem lehet magyar író. 1942-ben Budapesten Herceg János szerkesztésében jelent meg A diófa árnyékában című délvidéki antológia, melynek A szerkesztő előszava című bevezetőben az 1920-as évekre visszaemlékezve a következőket írta: a Bácsmegyei Napló „szerkesztőségében akkor még túlnyomórészt emigránsok ültek, akiknek ehhez a területhez nem volt egyéb közük, minthogy átmenetileg a vendégszeretetét élvezték. Nem tudtak és nem is akartak gyökeret verni itt, világpolgárok voltak, s megszokott »széles horizontjukba« jobban illett Európa, mint három csonka megye kevert népességével és letört magyarságával. Nemcsak a politikában voltak forradalmárok, hanem az irodalomban is, ők hozták magukkal a különböző izmusokat, ők voltak a Délvidék első irodalmi szervezői. Fiatal, bontakozó tehetség alig vonhatta ki magát hatásuk alól. Persze a zavaros irodalmi irányzatok mellé át kellett venni tőlük gyakran azt a politikai beállítottságot is, amely nem mindig vált a magyarság hasznára. A fiatalabb embereknek tetszett a »világpolgárok« szabadsága, fölénye, minden helyi jelleget lefitymáló magatartása, és évekbe tellett, míg rádöbbentek, hogy e magatartás mögött csupán könnyelmű felelőtlenség húzódik meg, semmi más.”[5]

Részletek a Szabadkai Városi Múzeum: Historizmus Bácskában kiállításáról (Fotó: Molnár Edvárd)

A pécsi emigránsok túlnyomó többsége tehát képtelen volt gyökeret engedni a Vajdaságban. Igazi birodalmuk a szerkesztőségek voltak, s legfeljebb egy-egy nevezetesebb kávéházi asztal – ezekért azonban egymással is meg kellett küzdeniük. Jöttek, mint szélfútta kalandorok, a világpolgár pózában tetszelegtek, romboltak maguk körül, fölényesen bíráltak minden helyi kezdeményezést, s ha érdekeik úgy kívánták, gúnyosan léptek át minden útjukba került akadályt. Majtényi Mihály a már idézett művében a kései megbocsátás elnéző derűjével fogalmazott: „Ó, hogy rajzottak [az emigránsok] ott a subotocai korzón, a központban… Ott ültek a kávéházi »művészasztalok«-nál, lapot alapítottak (hetilapokat, persze, riportújságokat, mint Noviszádon), átléptek, kiléptek, beléptek a különböző szerkesztőségekbe, »húzták« egymást különböző »lemarasztalásokkal«, mesterei voltak az újságcsinálásnak és az előlegkérésnek. És olyan csudálatos zsargont beszéltek! »Apuskám, pacák, muki… na, ne mondja jóember!« – beleszőtték ezt a nyelvet a mindennapokba, éppen úgy, mint írásaikba, a hírfejekbe… bökverseik sokszor közbeszéd tárgyát képezték a városokban… Komoly irodalmat… »keveset csináltak«. […] a könyvkiadás ereje legfeljebb egy-egy almanachra futotta akkor a polgári lapok karácsonyi és húsvéti mellékleteként. Eleinte a legtöbben »aktivisták« voltak, és ez a szó a kassáklajosi hangot és a szabadverset jelentette, s mert a polgári lapok húzódoztak attól, hogy ennek az »irodalmi nyelv«-nek helyet adjanak, arra kellett nekik a hetilap, riportlap, irodalmi újság. (Az Utca, Fekete Tivadar lapja, Heszlein (sic) József lapja, a Fáklya, aztán többek összefogása, az Út). Itt élték ki valóban irodalmi ambícióikat.”[6] A heves lendület persze az évek múltán lecsendesedett, némelyek egészen konszolidált „polgári” életet éltek, de egy valamiben engesztelhetetlenek voltak: továbbra sem tudták elképzelni a közös munkát a helyi írókkal, újságírókkal és szerkesztőkkel. Kiengesztelhetetlen szembenállás volt – egyebek mellett – mindvégig a Bácsmegyei Napló és az újvidéki konzervatív napilap, a Reggeli Újság között.

Pastyik László a kor eseményeit tárgyalva az emigráció szerepének megítélésekor a kérdés összetettségére hívta fel a figyelmet: „A pécsi emigránsok ideológiájukat tekintve nem képeztek tömböt, tudatuk töredezett volt, ezt akkori írásaik s életük későbbi alakulása is híven bizonyítja. A legbaloldalibb írók polgári lapoknál helyezkednek el, s csak külmunkatársként dolgoznak baloldali orgánumokba. Haraszti Sándor és Mikes Flóris két otthont is vallhatott magáénak: a polgári demokratikus Bácsmegyei Naplót és a szakszervezeti (a párt irányítása alatt álló) Szervezett Munkást.”[7] Az ő szerepük – s mellettük Lőrinc Péteré és Csuka Zoltáné – ennyiben tiszta, egyértelmű. A többi pécsi forradalmár ideológiai szerepének megítélése már bonyolultabb elemzést igényel, az egyéni életpályák részletesebb vizsgálata nélkül szinte lehetetlen.

(Folytatjuk)

[1]
                Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933; Zombor, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943. 60–61. p. 

[2]              Szenteleky Kornél 1943, 100. p.

[3]
                Szenteleky Kornél 1943, 103. p.

[4]              Szenteleky Kornél 1943, 119. p.

[5]              Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi nyomda, é. n. [1942] 8. p. 

[6]              Majtényi Mihály: Magunk nyomában; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1962. 88–89. p.

[7]              Pastyik László: A pécsi emigráció szerepe a jugoszláviai magyar sajtó első évtizedében; In: Jugoszláviai magyar művelődéstörténet; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1984. 159. p.