2024. április 20., szombat

Távoli rokonaink

Jó mérkőzés volt az, 1954. június 30-án, a szakértők szerint a svájci labdarúgó-világbajnokság igazi döntőjét játszotta Magyarország és Uruguay. Az állítás ellenőrizhetően igazolt: a meccs megtekinthető az interneten. A magyar csapat a hosszabbításban nyújtott remek teljesítményével végül 4:2-re győzött, ehhez Kocsis egymaga három góllal járult hozzá. A dél-amerikai csapat is ragyogó játékosokból állt, különösen Schiaffino emelkedett ki intelligens játékával. Messze a legjobb azonban Szepesi volt, a rádióriporter, hangja betöltötte az udvarunkat, merthogy kitettük a rádiót, a közvetítést hadd hallják mások is (voltak ismeretlen focirajongók, akik az utcáról jöttek be).

Kisfiúként akkor tudatosult bennem, hogy bolygónk másik felén is léteznek földrészek, és ott is élnek emberek. Uruguay – akkor hallottam először. Peru, Csád, Csehszlovákia, Nigéria – ezek jellegtelen, semleges hangzású szavak. Uruguaynak viszont van egyfajta éles tartása, meg valami rejtező misztikuma.

Valamivel később jutott tudomásomra, hogy arrafelé élnek magyarok is. Nem sokan, de mégis.

Történt aztán, hogy valahol a kilencvenes évek végén Pesten tematikus tanácskozást szerveztek a világban megjelenő magyar nyelvű újságokról, működő rádióállomásokról. Valaki a kezembe nyomta a São Pauló-i Magyar Hírlap egy számát, a táskámba került, hazahoztam. Néhány hónap múlva került csak elő, s akkor bukkantam rá a hirdetések között egy értesítésre, amely a helyi csütörtök esti társaság tagjait látta el friss és szükséges információkkal. Nos, éppen akkoriban a bácskai kisvárosunkban nekünk is volt egy csütörtök esténként összejövő (a nevében megegyező) társaságunk, így magától adódott az ötlet levelet küldeni a távoli névrokonunknak, beszámolva arról, hogy kik vagyunk, hol élünk, mivel foglalkozunk, s miért ülünk le a kockás asztal mellé heti egy alkalommal. A Magyar Hírlap továbbította levelünket az illetékesnek, s láss csodát, viszontválasz is érkezett. A következő levélváltáskor már az az ötlet is felsejlett, látogassuk meg őket. Ám ekkor a kapcsolat hirtelen megszakadt: az ottani társaság nyolcvanvalahány esztendős elnöke ugyanis elhunyt, helyébe pedig nem lépett senki.

Így nem jutottunk el Dél-Amerikába. De másoknak ez legalább sikerült. Például a topolyai Gazsó Orsolyának, aki életében először beszélhetett bennszülöttekkel, s első ízben láthatott esőerdőt. Argentína, Brazília, Chile – és Uruguay. Utazónk szerint ez utóbbi nagyon európai, így igencsak otthon érezte magát. Különösen, hogy vendégül látta egy ott családot alapító kishegyesi férfi is. A távoli földrészen néhány évvel ezelőtt portyázó Kaláka együttes – másokhoz hasonlóan – vendége volt a montevideói Magyar Otthonnak. Szerintük Uruguayban azért érdekes a helyzet, mert viszonylag kevés a magyar, illetve a magyar leszármazott, és általában már ők sem nagyon beszélik a nyelvet. Ennek ellenére nagyon erős a magyarságtudatuk. Ez egy intenzív érzelmi töltetet adott a koncertnek. Öröm volt nézni – említik –, milyen élvezettel hallgatták az ismeretlen dalokat, melyek szövegeit ugyan kevéssé értik, de tudják, hogy felelevenítésük és továbbadásuk a magyar kultúra elmélyítését jelenti.

Itt mondjuk el, hogy becslések szerint a latin-amerikai magyarok száma megközelítőleg kétszázezerre tehető. A XIX. század közepén a menekülő 48-as honvédek érkeztek tömegesebben, majd a világválság és a világháborúk sodorták oda számos honfitársunkat. A kört az 56-os emigráció zárja. A legtöbben Brazíliában, továbbá Argentínában találtak új otthonukra. A mindössze három és fél millió lakosú Uruguayban hozzávetőlegesen háromezer a magyar nyelvterületről kivándoroltak és leszármazottaik száma.

Az összekötő kapocs az Uruguayi Magyar Otthon a fővárosban. 1936-ban alapították, fő küldetése azóta is a magyar kultúra valamennyi ágának fejlesztése, terjesztése (nyelv-, valamint népdal- és néptáncoktatás, színházi és sportrendezvények szervezése, hazai ízeket felvonultató gasztronómiai bemutatók stb.). Az elmúlt időszak egyik legjelentősebb eseményeként az Otthon csatlakozott a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségéhez, ez tovább bővítette tevékenységi körét és kapcsolatrendszerét. Így vehetnek részt többek között a különféle ösztöndíjazási programokban, támogatva a munkájukba is bekapcsolódó fiatalokat. Például a rokonszenves, színes bőrű Frimpong-Manso Zsanettet. Íme a bemutatkozása: „Édesapám ashanti törzsből származó ghánai–magyar állampolgár, édesanyám baranyai magyar, keresztszüleim vajdasági magyarok, én magam Szegeden születtem.” Megannyi kultúra vette körül gyerekkora óta, ám szülei mindig magyarul beszéltek hozzá, magyar népmeséken, verseken és dalokon nőtt fel. Mint mondja, a magyar próza, líra és nyelv szeretete miatt döntött az ELTE magyar szaka mellett. Spanyolt Madridban tanult, azt követően indult hátizsákos kirándulásra Uruguayba és Argentínába. Az ott szerzett pozitív élmények sarkallták aztán az ösztöndíjra való jelentkezésre; Montevideóban meglátogatta a Magyarok Házát, így került kapcsolatba az ottani magyar diaszpóraközösséggel. Annak kíván hasznos tagja lenni ott is, másutt is. Budapesten jelenleg mester szakos nyelvészként tanul, éppen ennek érdekében. Elkötelezetten vállalja a kultúrák közötti közvetítő szerepet.

Én pedig elköszönök az egyik montevideói rádióállomás műsorától (interneten simán behozható). De csak ideiglenesen. A jó ritmusú dél-amerikai muzsikát hallgatva azonnal más az ember közérzete. S könnyebben túlteszi magát a csütörtök esti társaságok hiányán is...