2022. július 1., péntek
MAGYAR SZÓ TAXI

„Olyat dolgoztam, hogy nem is vettem észre, hogy dolgozom” – VIDEÓ

Utasunk Kiss-Butterer Márta, újvidéki pedagógus, képzőművész

Február 25-én útjára indult a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora, így már nemcsak olvashatnak, hanem nézhetnek is bennünket. Ezentúl minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A videót a Magyar Szó online felületén és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a beszélgetés szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.

Kiss-Butterer Márta mindig is festőként képzelte el magát, ezért is jelentkezett a Művészeti Akadémiára. Az élet mégis úgy hozta, hogy tanár lett, és nem is akármilyen. A koronavírus-járvány okozta nehézségek sem gátolták meg abban, hogy a gyermekeket kreatív módon tanítsa a képzőművészetre. Erre figyelt fel népes Facebook ismerősi táborából valaki, aki felterjesztette a Živojin Mišić Egyesület díjára, és még abban az évben az egyik legjobb tanárnak választották Szerbiában.

– Én nem is hallottam addig erről a díjról, mert nem is érdekelt, meg nem is azért dolgoztam életemben, hogy valami elismerést kapjak. Ez nagyon meglepett azért, mert elsősorban nem én jelentkeztem erre a pályázatra, hanem munkatárs, igazgató, gyerekek, vagy szülők jelenthetik be erre a díjra a tanárokat. A Facebookra föltettem minden munkát, és egyszer érkezett egy e-mail azzal, hogy gratulálnak, bejutottam a legszűkebb körbe, és küldjem el az adataimat, és, mondjam el, mit csináltam a gyerekekkel. Persze nagyon-nagyon meghatódtam.

Ön hogyan élte meg ezt a pandémiás időszakot? Ugyanis nagyon szeret a gyerekekkel foglalkozni, ott mégis csak a számítógép képernyője előtt tudta őket tanítani.
– Az első két-három hét nagyon nehéz volt, mert mi, tanárok sem tudtuk eléggé jól kezelni az internetet, azt se tudtuk, mi a Google-tanterem. De én olyan személy vagyok, mint a macska, hogy minden érdekel, mindent keresgélek. Most is kutattam, hogy milyen módon bírnám prezentálni a munkákat, és hogyan tudják majd a gyerekek ezeket visszaküldeni nekem, de elsősorban az volt a problémám, hogy bezárták a gyerekeket, az üzleteket, és én nem tudtam, hogy milyen hozzáférhető anyag állt a gyerekek rendelkezésére otthon. Elsősorban a játékra helyeztem a hangsúlyt, hogy a gyerekek ne muszájból dolgozzanak. Nekem is kihívás volt minden. Mondhatom, hogy a napi 24 órából több mint 12 órát ültem. Az isiász is elfogott, és nagy fájdalmakat tűrtem, de alig vártam, hogy a gyerekek elküldjék a feladatra a választ. Az elsők között emlékszem vissza arra, hogy nem volt festék. Mondom, most hogy dolgozzam föl velük a színeket, és eszembe jutott, az ételnek van színe. Akkor küldtem nekik példákat meg videókat a YouTube-ról, hogy nézzék meg. Hát, az fantasztikus munka volt! Játszottak a kajával. Arra is adtam, hogy ez egészséges étel legyen, és össze is fűztem, hogy a járvány alatt az egészségre is vigyáznunk kell. Amennyire nehezen kezdtük, és mindenki félt tőle, én a vége felé sajnáltam, hogy ezt majd abba kell hagyni, pedig mi olyan jót szórakozunk.

Mindig ilyen könnyen átlendül a nehéz helyzeteken? Most az élet bármely pontjára gondolok.
– Én olyan egyén vagyok, akivel nagyon nehéz dolgok történtek. Például gázrobbanás az udvaromban, és fölrobbant egy lakás. Hála Istennek, a lakó az élve maradt, senkinek semmi baja nem történt. Másnap, amikor ez megtörtént, azon gondolkoztam, hogy milyen módon bírom elhárítani. Egy táborban néztem a téglákat, hogy hoppá, nekem nincs pénzem, nincs téglám, nincs semmim se, de föl kell építeni most a három falat a szomszédok felé, mert ott lyuk van. Mondom a kollégáknak, hogy mit szóltok hozzá, hogy most itt megkérdezzük ezt, akié a tégla, hogy mindenki egy téglát elvesz, aláírjátok, mivelhogy a ti aláírásotok sokat ér, és fölépítjük közösen az egyik falat. Azt mondták, nagyszerű. De ez egy a sok nehézség közül. A Művészek falával is, amit fölépítettünk, meg akartam mutatni a környezetnek, hogy a legrosszabb dologból is maximálisan kihozhatjuk a szépet.

Önnek mindig a tanári pálya lebegett a szeme előtt?
– Soha! Nem is akartam tanár lenni. Emlékszem arra az órára, amikor a módszertantanárunk, Solarović Milan, megkérdezte harmadikban, hogy, kiből lesz tanár. Senki nem jelentkezett, és arra gondoltam, hogy én nem azért iratkoztam be az akadémiára, hogy tanár legyek, hiszen festészetre vettek föl, és én nagy művész leszek. Elkezdődött a gyakorlat módszertanból, ami úgy nézett ki, hogy a tanár elvitt egy csoportot a meghatározott iskolába. Az első órámra egyetemistaként,nagyon jól emlékszem. A színtónusokat kaptam. Láttam előzőleg, hogy volt egy zongora abban a teremben. Összeszedtem a zongoratudásomat, és megpróbáltam a zenét összehozni a festészettel. Az óra után odajött a tanár, és mondta, hogy te tudod, hogy mekkora tehetség vagy a tanári szakra, de engem még akkor sem érdekelt. Az első munkahelyemen nem is tanárként, hanem takarítónéniként kezdtem, mert nem kaptam munkát, és muszáj volt dolgozni, mivel négyen voltunk gyerekek, édesapám pedig egyedül nevelt bennünket, mert édesanyánk nagyon korán meghalt, és én nem akartam senki nyakán lenni. Először Nagykikindán dolgoztam a Žarko Zrenjaninban egy évig. Nagyon jól kijöttem a diákokkal, annyira, hogy egy év után, amikor elmentem az iskolából, a fél iskola ott állt, a gyerekek, és együtt sírtunk. Akkor döbbentem rá, hogy azt, amin osztozunk egymás között, az egy csodálatos dolog.
Márta a műsor végén egy igen fontos üzenetet osztott meg a nézőkkel, olvasókkal:
– Van egy mondás, hogy nem nehéz akkor dolgozni, ha valamit szeretünk, és észre sem vesszük, hogy dolgoztunk egész életünkben. Én úgy érzem, hogy olyat dolgoztam, hogy nem is vettem észre. Ezt kívánom mindenkinek, hogy megtalálják önmagukat úgy, mint én.

Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!