2022. június 29., szerda

Nénik

Még a vécére is autóval jár, elevenítette fel a minap az egyik kedves barátom alig néhány éves korából azt a mondatot, amelyet a vizualitást már akkoriban is előtérbe helyező gyermekként nem igazán tudott megfelelően értelmezni. A nagymamája egyik szomszédasszonyának a szavajárása volt, és három-négy évesen teljesen érhető módon okozott neki némi fejtörést annak a megfejtése, miért járhat valaki autóval a toalettre, egyáltalán milyen távolságban lehet az otthonától a fürdőszoba, ha már valamilyen jármű igénybevételére van szüksége, illetve milyen lehet az a jármű, amely alkalmas erre a furcsa szolgálatra, rendes autóról van szó, vagy csupán valamiféle játékról, amire rááll, ráül vagy ráfekszik az illető, és elviszi oda, ahova szeretné.

Aztán megértette, hogy nem kell mindent szó szerint érteni abból, amit a felnőttek mondanak. Igaz, ehhez a felismeréshez nagymértékben hozzájárult az a néni is, aki akkor vigyázott rá, amikor a szülei dolgoztak. Ma már talán bébiszitternek neveznénk, akkoriban csak néninek hívták. Igaz, nem is volt a bébiszitter típus. Történt ugyanis, hogy a nénihez egyszer betoppant a nászasszonya, aki nagy örömmel újságolta, hogy hozott neki cseresznyét, a barátom meg kíváncsi kisgyermekként, aki már akkor is szerette a hasát, ami persze azóta sem változott, alig várta, hogy elmenjen, és végre kérhessen pár szemet. Otthon ugyanis arra tanították, hogy a vendég előtt szépen, illedelmesen viselkedjen, és ezt másutt is igyekezett betartani. Szerencséjére, mert így a vendég, az a bizonyos nászasszony, nem láthatta azt a hosszadalmas kínszenvedést, amit a kissé furcsa állagú cseresznye megkóstolása után élt át. A cseresznye ugyanis valójában cseresznyepaprika volt, méghozzá jó csípős. Olyannyira, hogy – ahogyan meséli – hirtelen azt sem tudta, vízzel vagy bodzaszörppel öblögesse, vagy inkább a nyelvét a keze ügyébe kerülő törlőronggyal törölgesse, miközben a néni csak állt és nevetett diadalittasan. Fogta a hasát, úgy nevetett. Aztán évekig nem kért cseresznyét, bárhol is kínálták neki, mondván, vele ezt soha többé nem játssza el senki.

Nos, miután megértette, hogy nem kell mindig mindent szó szerint érteni, és rájött arra, hogy azok, akiket a nagymamája szomszédasszonya az ítélkezés súlyától és felelősségétől cseppet sem zavartatva ilyen módon próbált megbélyegezni, olyan emberek, mint amilyen egyszer majd ő maga is lesz, nevezhetjük őket a jóindulatunk fokát mérő skálánktól függően elfoglaltaknak, kényelmeseknek vagy akár lustáknak is, miközben persze fogalmunk sincs arról, hogy csupán kényelmi vagy sokkal inkább gyakorlati, netán egészségügyi szempontból ragaszkodnak annyira az autójukhoz.

Akármelyik szempont is érvényesül azonban a mindennapjainkban, a ragaszkodás mindannyiunkban ott van, hiszen bármennyire is tisztában vagyunk azzal, hogy az egészségünk megőrzése érdekében mennyire fontos lenne a rendszeres testmozgás – amit egyebek mellett úgy is megvalósíthatnánk, ha autó helyett gyalog vagy kerékpárral járnánk, mégis egyszerűbbnek látjuk, ha kondibérletet váltunk, vagy különféle otthoni berendezéseket vásárolunk –, az autóval való közlekedésről nem szívesen mondunk le, amit mi sem bizonyít jobban annál a minap közzétett felmérésnél, amelynek eredményei szerint a magyar autósok hatvanegy, míg az európaiak hatvan százaléka nem tudja elképzelni az életét saját autó nélkül, így nem is tudna lemondani azokról az előnyökről, amelyeket a személygépkocsi használata nyújt számára. A felmérésből ugyanakkor az is kiderült, hogy a válaszadók hetven százaléka elsősorban a mindennapi úti célok elérése, azaz a munkahelyre, az óvodába és az iskolába való eljutás, illetve a bevásárlás érdekében ül autóba, húsz százalékuk munkavégzésre, tizenegy százalékuk pedig szabadidős tevékenységekre használja az autóját.

Miközben azon morfondírozunk, hogy mi melyik csoportba tartozunk, gondolkodjunk el azon is, hogy a barátom nagymamájának szomszédasszonya vajon az ilyen magas számok tükrében is megpróbálná-e az ítélkezés súlyától és felelősségétől cseppet sem zavartatva megbélyegezni azokat, akik az általa elképzeltnél gyakrabban ülnek autóba. Akár így tenne, akár úgy, korántsem biztos, hogy igaza lenne. És akkor sem biztos, hogy az volt. Ugyanúgy, ahogyan annak a néninek sem biztos, hogy az volt, aki fogta a hasát, úgy nevetett. Mindenesetre tőlük is tanultunk valamit. Ha mást nem, azt, hogy nem kell mindent szó szerint érteni abból, amit mondanak.