2022. november 29., kedd

Pázsit

A szabadkai vasútállomás közelében mindig lehet szabad parkolóhelyet találni. Legalábbis délután négy óra után. Ez nagy megkönnyebbülés ebben a felfúvódó városban. A magam részéről egyáltalán nem tartom fontosnak, hogy a bolt, a Korzó, a városháza bejárata elé parkoljak. Nem kellemes az érzés, ami a hatalmába kerít, amikor dohogok, hogy annyit kell gyalogolnom a célig, amennyi idő alatt otthonról be is gyalogolhattam volna. Ezért le is szoktam az effajta dohogásról. És keresem a hűvös parkolóhelyeket. Nem azt nézem, hol van szabad parkolóhely, hanem hol van hűvös, de ne legyen túl nagy a fa, ha véletlenül jönne a vihar, ami gyökerestül tépi ki a fákat, ne tegye totálkárossá az autót. Tehát vannak szempontok, csak erre akarok utalni, vannak, akadnak szempontok azon kívül, hogy mennyire van közel a parkolóhely a célhoz.

Megálltam, és leparkíroztam az autóm a vasútállomás közelében. Konkrétan átellenben. És a sarkon befordulva a Raichle-palota felé vettem az irányt. A valamikori Vasút tér, Rogina bara, Mária Terézia park, Park kralja Petra, Mária Terézia park, Lenjinovpark – Lenin park mellett vezetett az utam. Mindig ámulok a rézsút besettenkedő napsugarakon, ahogyan az úttest közepén fürdenek a májusi porban. A platánok alatt, akárha valami nagyobbacska városba érkeztek volna. Mármint a napsugarak. De az utazókon is ezt látom, a megérkezőkön. Mentem tehát a saroktól néhány lépésnyit, és figyeltem, tekintetemmel a napsugarakat kerestem. És a szemem megakadt a saroképület előtti pázsiton. Azon a zöldellő földdarabon. Amelyen le volt nyírva a fű, s bizonyosan meg is van locsolva rendszeresen, attól zöldellik vidáman, akár egy ír lóhere a Szent Patrik-rendezvényen. Ámultam, olyan nagyon tetszett nekem a látvány. Aztán lépkedtem tovább. És a tekintetem továbbra is az úttest és a járda közti széles részen tartottam, részben még mindig a napsugarakat kerestem az úttesten, részben pedig látni akartam a további zöld pázsitdarabokat, amint díszítik az egykori villák előtti utcarészt, mint megannyi vidám zöld asztalterítő. Ám azt kellett látnom, hogy a sarki épületen túl következő bérpaloták előtt a fű kedvére nő. Inkább paré. Olyan, akár egy középkorú asszony álla körül a szőrszálak, váratlanul, támadón és erős akarattal jelennek meg. Ilyen volt a fű, a paré a bérpaloták előtt. Visszanéztem, hátha csak odaálmodtam a pázsitot. De nem, valóban ott volt, zöldellt vidáman. Egy darab reménység, rendezettség, a kapitalizmus bája. Ki gondolta volna, hogy valaha is úgy fogom gondolni, akár egy pillanatra, hogy a kapitalizmusnak van bája. És van neki! Kétségtelenül annak kell tekintenünk a tulajdonnal való törődést, ami azon a darab zöld pázsiton olyan egyértelműen meglátszik. Vagy inkább a közterületen látszik meg, hogy senkié? De hát ez sem igaz, villant át a fejemen, hiszen a lassan kidőlt-bedőlt, jobb sorsra érdemes bérpaloták már hosszú évek, talán két évtized óta nincsenek sem állami, sem társadalmi tulajdonban. Magántulajdonba kerültek, gazdáik vannak, akik várják a megfelelő vevőt. A bérpaloták előtti fű nem a gazdák gondja, hanem a városé. Akkor a sarki épület esetében miért van másként? A kapitalizmus bája miatt. A tulajdonnal való törődés nem ugyanaz, mint a haszonra való várakozás. Lassan lépkedtem, bámultam a poros parét, nagyjából Sisi egykori mellszobrával átellenben járhattam. Azt hiszem, olyan ez a dolog a pázsittal meg a paréval, mint a hazaérkező vendégmunkás az autóban összegyűjtött szendvicses papírral, cigis dobozzal, ásványvizes üveggel – amikor átér a határon, az egészet kidobja a kocsiból. Majdnem odaértem a gyalogátkelőhöz. Szomorkás lettem, korholtam is magam, hogy egy darab gyönyörű pázsittal is képes vagyok elrontani a saját hangulatom, amikor jobbról zümmögést, brummogást hallottam. Odakaptam a fejem, s látom ám, hogy a sarki bérpalota kertjében egy rövidnadrágos férfi szemmel látható otthonossággal nyírja a füvet. Ami ugyanolyan szép és selymes pázsit, akár a másik sarki palota előtti. A két pázsit között meg az elhanyagolt paré szürkéllik. Akár az élet, gondoltam, és megrántottam a vállam. A barátaim megláttak, és elindultak, megrendelni a kávét. Átügettem a zebrán, utolértem őket, lehuppantam a kávézó udvarában, és éreztem, hogy mégiscsak jó lesz ez a délután.