2022. június 29., szerda

A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

Meghozta-e az irodalom a magyar kisebbségeknek a nemzeti újjászületés reményét, ígéretét? (6.)

1921. augusztus 14-én Pécsett kongresszust tartottak a megszállt területek szakszervezetei. „Egy ideig ott voltam a tömegben, élveztem a tömeg hangulatát” – írta Válságok és erjedések (1962) című visszaemlékezésében Lőrinc Péter. A kongresszuson Petar Dobrović javaslatára előkészületeket tettek a „szerb–magyar köztársaság” kikiáltására. Megválasztották az ideiglenes intéző bizottság tagjait, köztük volt dr. Hesslein József a Baranya-megyei Magyar Újság főszerkesztője, Boros Imre hírlapíró, Doktor Sándor és mások. Az általuk megfogalmazott kiáltványban egyebek mellett ez volt olvasható: „Mi nem engedjük ideplántálni a borzalmakat. Fegyverrel, szerszámmal, puszta kézzel, minden erőnkből ellenállunk. Fel lesznek robbantva a bányák, elpusztulnak az üzemek, rommá lesznek a városok, mielőtt az első terror katona betenné a lábát. – Baranya–Baja–Szerb–Magyar–Közt. Intéző Biz.”. Az intéző bizottság levelet vitt Gosset ezredeshez, melyben tájékoztatják őt, hogy „Az SHS katonai hatalom által megszállva tartott területek lakossága f. évi augusztus hó 14-én megtartott népgyűlésen proklamálta a Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, amelyet az SHS állam fennhatósága és a kisantant védelme alá helyez.”[1] Linder Béla és Petar Dobrović Belgrádban utaztak, hogy a szerb politikai vezetőknél támogatást szerezzenek, s ekkor Nikola Pašić miniszterelnök hozzájárult ahhoz, hogy önkéntesek toborzásűval köztársasági zászlóaljakat állíthassanak fel, s ezek egyenruhával és fegyverrel való ellátását az SHS kormánya biztosítsa. Ezt azonban a szerb miniszterelnök sem gondolta komolyan – a szerbek számára a Pécs környéki megszállt területek megtartása ekkorra már végképp lehetetlenné vált. Linder Béla augusztus 18-án visszatér Belgrádból Pécsre, de 19-én családjával együtt elhagyja a várost. (Petar Dobrović már ekkor Belgrádban maradt.)

Fotó: Gergely József

1921 szeptemberében a Pécs kiürítésére vonatkozó döntés megszületését követően Baranya területéről igen sokan menekültek Szlavóniába. Szűts Emil kutatásai azt bizonyítják, hogy az Eszékre érkezettek száma néhány nap alatt megközelítette a húszezret. Ilyen nagyságrendű elvándorlásra senki sem számított, ezért elhelyezésük szinte megoldhatatlan feladat elé állította a várost. Csuka János, a kor hű krónikása A délvidéki magyarság története 1918–1941 (1995) című művében megállapítja: „Pécs és Baja kiürítésére vonatkozó döntést megelőzően már 450 szláv menekültet helyeztek a délvidéki közigazgatásban. A Jugoszláviába került pécsi emigráció vezére Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Pécs város polgármestere volt, aki a pécsi köztársaság rögeszméje körül a legtöbbet buzgólkodott. Linder Belgrádban telepedett le, kapcsolatokat teremtett a belgrádi politikai körökkel, és a csoportja később sok bajt és zavart okozott a délvidéki magyarságnak. Állandóan szította a gyanút a szerb politikusok között és ahányszor bonyodalom támadt Belgrád és Budapest között, Linder egészen nyíltan úgy szóban, mint írásban a legerélyesebb lépéseket sürgette Magyarország ellen, a frankhamisítási per idején, és a marseille-i királygyilkosság után is.”[2] Ami tehát 1918–1921 között Pécsett történt, az egyszerre volt haza- ás nemzetárulás, és akik ebben részt vettek, egyszerre voltak haza- és nemzetárulók. Ez volt az alaphelyzet 1921 augusztusa után is, bárhová sodorta is később a történelem a résztvevőket.

Hogy egyébként mekkora hitele volt a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságnak a legitim magyarországi baloldal előtt, annak ékes bizonyítékát adja a Magyar Szociáldemokrata Pártnak a „köztársaság” kikiáltásakor a Népszavában közzétett véleménye, amely Szűts Emil közlésében így hangzik: „Őszintén megvallva nehezen adjuk rá fejünket, hogy ehhez a kérdéshez hozzászóljunk, Száz ok is hallgatásra kényszerített bennünket eddig, és teszi lehetetlenné ma is, hogy mindent úgy mondjunk meg, ahogy ezt az ügy érdekében elmondanunk kellene […]. Az a fölfogásunk, hogy amikor az egész világ szeme Magyarországon függ, mégsem előnyös reánk nézve úgy állítani be az egész baranyai kérdést, mintha arra lenne szükségünk, hogy fegyveres erőhatalommal foglaljuk el azt az országrészt, amely sohasem volt elszakítva az anyaországtól, és csak jogellenesen, az erősebb jogán állott megszállás alatt eddig. […] Linder Béláról azt tudjuk, hogy sem nem szocialista, sem nem kommunista. Linder egyszerűen polgári forradalmár, aki legföljebb az októberi forradalom álláspontját képviseli. Nem tudjuk megérteni, hogy miért kell ebből az emberből a magyar sajtónak kommunistát, egy fiók Lenint, vagy Trockijt csinálni, amikor éppen Pécs munkássága tekinti őt legkevésbé ilyennek. Az is rejtély előttünk, hogy a szerb hivatalos körök miként néznének el kommunista üzelmeket Baranyában, miként adnának menlevelet a saját területükre kommunistáknak, amikor éppen a napokban hozták meg törvényüket a kommunisták ellen és tűzzel-vassal fognak hozzá a kommunista mozgalom elfojtásához.” [3]

Ez volt a „szerb respublika” három évének története, melyet a magyar és a szerb történetírás közel hét évtizeden át szakadatlanul fényezett. Aki pedig mindebben afféle „művész köztársaságot” látott, az meghamisította a történelmet. És mi lett a „haladó gondolkodású” pécsi művészek, lapszerkesztők, írók és költők sorsa? Természetes és magától értetődő: követték vezetőiket – a hangadó forradalmárokat – az emigrációba. A királyi Jugoszlávia készségesen biztosított a számukra menedéket – mindaddig, amíg a hatalom számára nem váltak kellemetlenné, esetenként terhessé. Akkor egyszerűen áttette őket a határon, még csak meg sem köszönve egykori szereplésüket. Jelenlétük azonban nem múlt el nyomtalanul, írói, újságírói, lapszerkesztői és képzőművészeti tevékenységük eredendően meghatározta a bácskai, a bánáti és a baranyai magyarság szellemi- és olykor közéletét is.

 

„Megfeketedett vajdasági napok bitangjában”

 

Az éj s a köd küldötte vagyok én.

A szakadékok üzennek egymásnak

Velem.

 (Reményik Sándor: Tőlem…)

 

A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság emigránsai közül a legtöbben újságíróként helyezkedtek el, de akadt közöttük orvos, tanár, ügyvéd és tisztviselő, sőt munkás is. „A menekültek között sok volt az újságíró, író, közíró, sok volt a baloldali ideológus – legtöbben magyarok – írta a Magunk nyomában (1962) című visszaemlékezésében Majtényi Mihály. – Ezeknek mind kenyér kellett… eleinte sokan, mint fizikai munkások dolgoztak, de nem szűntek meg az itteni, gyenge lábon álló magyar újságok szerkesztőségeit ostromolni. Beszüremkedtek lassan a redakciókban, mások hivatalokba kerültek… tény – hogy az irodalomnál maradjak – Vajdaság tele lett egyszerre »tollforgatókkal«. […] Amit magukkal hoztak, kétségtelenül több volt – világnézetileg határozottabban több –, mint a vajdasági, tehát »vidéken élő« írók átlagáé. […] Pécsi menekültek… sokáig élt itt ez a szó. A húszas évek végéig majdnem kizárólagosságuk volt (a Pestről és Szegedről jött menekültekkel együtt) a szerkesztőségekben. Pécsi menekültek voltak a gyárakban, a kezdeti munkásmozgalomban, sőt – a sportban is. Kolóniájuk volt Beográdban, legtöbben Suboticán és Noviszádon éltek, magyar lapjuk volt Eszéken.”[4]

Három hónappal a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság bukását követően, 1921. november 15-én Eszéken, emigráns újságírók szerkesztésében megjelent a Magyar Újság, amelynek Vidor László, Péchy-Horváth Rezső és Kiss János voltak a főmunkatársai. A lapról Pastyik László megállapította, hogy a „lehetőségeihez mérten kivette a részét az induló jugoszláviai kultúréletből”. Hesslein József és Somfai János 1922-ben Nagybecskereken jelentette meg a rövid életű, mindössze kilenc számot megélt Fáklyát, amely az „általános emberi” magatartás propagálásával kívánt kultúrairányító szerepet vállalni. Hozzájuk csatlakozott az ugyancsak emigráns Volák Gyula is. 1922 áprilisában Csuka Zoltán Újvidéken megalapította a Kassák Lajos Ma című lapjának programját követő Út elnevezésű folyóiratát, amely megjelenést biztosított egyebek mellett Láng Árpád (Lőrinc Péter), Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Tamás István és Arató Endre számára is. Avantgárd törekvéseik azonban nem találtak szélesebb érdeklődőkre, az „illatkoncert” és az ehhez hasonló matinéik a közönybe fulladtak. A Délvidék magyarjait akkoriban súlyosabb gondok nyomasztották, semhogy a heppeningekben leltek volna választ a zaklató kérdésekre. Ezt Csuka Zoltán hamar belátta s az évtized végére már Szenteleky Kornél leghívebb munkatársává, nem egyszer nagy kezdeményezéseinek támaszává vált. 1925-ben a Szabadkán megjelenő Szervezett Munkás című lap gyűjtötte maga köré az emigránsokat – elsősorban és ismételten Haraszti Sándort, Mikes Flórist és Láng Árpádot (olykor Lőrinc Pétert, máskor Lőbl Árpádot), akik az Út című aktivista folyóirat bukásából azt a tanulságot vonták le, hogy a végtelen világegyetemre nyitott „Ember” hedonista gesztusainál hatékonyabb a „társadalmi folyamatokba beépített akció” – ezért ismét osztályharcos művészek lettek.

Fotó: Gergely József

Az újságírók közül Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Tamási István, Farkas Frigyes, Pázmány Zoltán, László Ferenc, Vidor Imre, Flamm József és Diószeghy Tibor már 1922-ben Szabadkán, Fenyves Ferenc lapjához, a Bácsmegyei Naplóhoz szegődtek, s kialakították a délvidéki magyar irodalom „fejlődését vitákkal ösztönző szellemiséget”[5] – ahogyan Vajda Gábor fogalmazott 1975-ben megjelent A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra című tanulmányában. Valójában arról volt szó, hogy az emigráns írók-újságírók, akiknek többsége – Lőrinc Péter megfogalmazása szerint – egyszerre „elvesztette proletár öntudatát, osztályharcosságát, és csupán a megélhetésre gondolt”,[6] híven osztotta a liberális napilap tulajdonosa és szerkesztője nézetét, és igazi világpolgárként vetett gáncsot minden helyi kezdeményezésnek, így Szenteleky Kornél irodalomszervezői tevékenységét is, amely a helyi erőknek és tehetségeknek biztosított volna terepet és megszólalást, kifutási lehetőséget és kiteljesedést.

Valóban találó a meghatározás: ami a délvidéki magyar írók és újságírók, az írásaikkal szerepet vállaló közéleti személyiségek számára sorskérdés volt – a jugoszláv királysághoz csatolt magyarság életének megszervezése –, az rendre az idegenből jött, és a megélhetési kiszolgáltatottságban élő pécsi emigránsok bírálatának, gáncsainak és árulásának volt kitéve. A lojalitásáról ismert Fenyves Ferenc lapja, a Bácsmegyei Napló szünet nélkül bírált, és buktatott meg minden magyar intézményteremtő kezdeményezést. Haraszti Sándor[7] a Napló 1922. évi karácsonyi számában aktivista hevülettel ostorozta a vajdasági magyar irodalmat, rá egy évvel pedig Csuka Zoltán Megyünk című verseskötetéről H-i szignóval írt nem kevésbé heves bírálatot, amelyben a „megfeketedett vajdasági napok alatt, a magyar irodalom bitangjában” véli magát az igazság letéteményesének. Írására ugyancsak a Napló munkatársa Havas Emil 1924. januárjában reagált a Franyó Zoltán szerkesztette aradi Géniuszban. Elszánt hangon védelmezte a vajdasági magyar kultúrát, s kellő határozottsággal megállapította, semmilyféle erkölcsi alapjuk nincs bírálni és becsmérelni a mi kultúránkat azoknak, „akik nem e földből nőttek ki, nincsenek idekötve, csak a jelenükért dolgoznak, de nem ismerik a múltunkat, s nem számolnak a jövőnkkel. Igyekeznek a legjóhiszeműbben, hogy a fal, amit építünk, erős legyen, és megbírja a tetőt, amely alá menekültek. De nem vettek részt a fundamentum lerakásában, s nem óhajtanak mindig a tető alatt maradni.”[8] Ez azonban a viták hosszú sorának a nyitányát jelentette.

A Haraszti–Havas-szóváltással szinte egy időben 1923 decemberében a Vajdasági Kultúra című erősen a katolikus egyház befolyása alatt álló lap d. szignójú szerzője Vajdasági Írók Almanachja című frissen megjelent kiadvány kapcsán szóvá tette, hogy a benne szereplők „nem vajdaságiak, mert a szélrózsa minden irányából idesereglett idegen fiókák és írók […]. Ez az almanach egyáltalán nem reprezentálja a vajdasági és magyar irodalmat. Kevés kivétellel csupa olyan név »képviseli« benne a vajdasági irodalmat, akik pécsiek, pestiek, tehát egyáltalán nem vajdaságiak, és akik nemcsak azelőtt, de most is teljesen ismeretlenek a magyar olvasóközönség előtt. […] A Vajdasági Kultúra tiltakozik az ellen, hogy idegen emberek adják itt ki magukat vajdaságinak, és munkáikat a Vajdaság irodalmát reprezentáló literaturának […].” Szerencsétlen kísérletezésnek tekinti, hogy emigráns kalandorok és „felfújt nagyságok” mint valódi vajdaságit és magyart akarják magukat és termékeiket a naiv és jóhiszemű magyar közösség nyakába varrni. „Köszönjük az »előkelő idegen«-ek szíves és erőteljes érdeklődését a vajdasági magyarság garasai iránt, de talán próbálkozzanak ezentúl a mások, ne a magyarok bőrére bazírozni kisded üzleteiket, kevesebb félrevezetéssel és kiabáló üzleti szemponttal, mint ez a silány naptárocska.”[9]

(Folytatjuk)

[1]              Szűts Emil 1991, 168–171. p.

[2]              Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918–1941; Budapest Püski Kiadó, 1995. 29. p.

[3]              Szűts Emil 1991, 177. p.

[4]              Majtényi Mihály: Magunk nyomában; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1962. 85. p.

[5]              Vajda Gábor: A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1975. 25. szám, 162. p.

[6]              Lőrinc Péter 1962, 272. p. – Lőrinc Péter a továbbiakban így fogalmazott: „Az emigráció a lehetőségét, de a szükségét is megteremti – szinte már az elfajzásnak, a tévelygésnek, a desperádó-jellem kifejlődésének. Ha csak önmagában nem hordja az ember szigorú cenzorát cselekedeteinek. És ez a cenzor legsikeresebben az önmagunkban hordozott Párt maga lehet. De az ilyen ember könnyen és hamarosan megtalálja az utat újra magához a Párthoz, és ebben a pillanatban már kívülről is újra megkapja az erkölcsi támaszt, amely belülről sohasem hagyta el. Az ilyen ember a magányban sincs soha – egyedül! – De az ilyen ember általában ritka volt, mondom, a baranyai emigráció soraiban is. Haraszti, Mikes Flóris, Fiser Mihály, Csébyék – apa és fia –, Hatz Karcsi, Bodnár Zsigmond, Flamm Jóska, Udvardi, Andorka és számosan mások – emberek és mozgalmi emberek is maradtak az emigrációban is, de a nagy többség, a baranyai emigrációs szervezet ellenére is – amely persze nem párt volt, és minden párt tagját magába fogadta, azaz ebben az időben inkább a pártonkívülieket – elvesztette proletár öntudatát, osztályharcosságát, és csupán a megélhetésre gondolt.”

[7]             Haraszti Sándor délvidéki újságírói éveivel részletesen foglalkozik Befejezetlen számvetés című könyvében; Budapest – Magvető Könyvkiadó, 1986. 254 p.

[8]              Idézi Bori Imre: Prolegomena egy vajdasági irodalomtörténethez; Híd, 1968. június, 658. p.

[9]             d.: „Vajdasági Írók Almanachja”; Vajdasági Kultúra, 1923. december 29. 30. p.