2022. június 29., szerda
ZENEGÉP (43.)

Heavy metal a Heréskertben

A visszatekintő beszélgetés folytatása Ispán András újvidéki basszusgitárossal

Mikor olyan zenekarokban zenélsz, amelyeknek a közönsége több ezer fős is lehet, ott teljesítened kell. Akkor érzed igazán, milyen az, amikor valamit elrontasz. Nem tudsz hová bújni sem a zenésztársaid, sem a közönség elől. Ez óriási felelősség, a minőséggel magadnak és másoknak is tartozol.

Ispán András számtalan zenekart megjárt karrierje során, Szerbiában és Magyarországon egyaránt. A zenerajongóknak leginkább a Deák Bill Gyula, a Divlja Jagode és a Pero Defformero zenekarokból lehet leginkább ismerős. Az interjú első részében András a kezdeti nehézségekről mesélt, az első újvidéki zenekarairól, valamint arról, hogyan lett a Kőbányai Zenei Stúdió diákja.

HATÁROK KÖZÖTT, HATÁRON TÚL

– A határ nem ott, Horgosnál van, hanem lejjebb, de nem ér véget még Óbecsén sem, sokkal inkább Újvidéken. Temerinben az emberek még nézik a magyar adókat, követik a magyarországi eseményeket, Újvidéken viszont ez már nem annyira jellemző. Én pedig egyik napról a másikra egyszer csak Kőbányán találtam magam. Mindezt úgy, hogy nekem valójában alig volt ismeretem a magyar kulturális életről, egy ilyen helyen ez pedig alapvető.

A viszonylag rövid életű, nemzetközi Ámok zenekar 2006 októberében a budapesti Rocktogon klub színpadán. Balról jobbra: Matláry Miklós billentyűs, Ispán András basszusgitáros, Szloboda Tibor énekes
A viszonylag rövid életű, nemzetközi Ámok zenekar 2006 októberében a budapesti Rocktogon klub színpadán. Balról jobbra: Matláry Miklós billentyűs, Ispán András basszusgitáros, Szloboda Tibor énekes

– Tudtam, hogy a felvételi ideje alatt társalogni fogunk emberekkel, és nem akartam műveletlennek, analfabétának tűnni, emiatt megkértem Tibit, hogy ha a társalgások közben valaki említ valami magyar előadót, akkor mutasson valahogy dugiban, az ujjaival egy számot egytől ötig, hogy tudjam, miképpen reagáljak. Erre azért volt szükség, mert én akkor szinte egyik magyar előadó nevére sem reagáltam volna, mert alig ismertem őket. Ha egyest mutatott, ez azt jelentette, hogy nem bűn nem ismerni az előadót, de az ötös az istenség, élő legenda. A laza kis dumák le is mentek ezzel a recepttel. Nem égtem le.

– Elmentünk egy idősebb fazon mellett is, Tibi kapásból felismerte, és már suttogja is nekem: „Ja igen, itt a Póka Egon, az igazgató”, erre én jó hangosan visszakérdeztem: „Tibikém, ki a fene az a Póka Egon?” Persze mindenki rám nézett, Tibi meg már hiába mutatta az ötös jelzést pánikszerűen. Szerencsére Egon nem reagált. Jó pár évvel később, amikor már Egont barátomnak nevezhettem, visszaidéztem neki ezt a ciki jelenetet, amire azt mondta: „Szerencséd, Andriskám, hogy ezt akkor nem hallottam”, majd jót kacagtunk rajta.

A belgrádi Beer Fest nagyszínpadán 2021 augusztusában a Divlje Jagode zenekarral. A képen balról jobbra Zele Lipovača gitáros, Ispán András basszusgitáros, Toni Janković énekes. Hátul Emil Kranjčić a dobok mögött bujkál (Fotó: Marina Pešić)
A belgrádi Beer Fest nagyszínpadán 2021 augusztusában a Divlje Jagode zenekarral. A képen balról jobbra Zele Lipovača gitáros, Ispán András basszusgitáros, Toni Janković énekes. Hátul Emil Kranjčić a dobok mögött bujkál (Fotó: Marina Pešić)

– Tehát úgy mentem fel, hogy semmiről fogalmam sem volt, aztán szép lassan megismertem az embereket. Büszke vagyok az ott töltött évekre, hogy barátom lett az egész tanári kar, és hogy olyan könnyen és nagy mértékben befogadtak. Amikor engem Bill felhívott, hogy legyek a kísérő zenekarának tagja, meglehetősen diplomatikus választ adtam a telefonba. „Kaphatnék egy kis gondolkodási időt?” – kérdeztem, mintha valami nagy elfoglaltságaim lettek volna, közben valójában arról volt szó, legyen időm meghallgatni a HBB diszkográfiát, hogy tudjam egyáltalán, miről van szó. Mindez azért, mert én külföldi előadókat hallgattam, a hazaiak nem is érdekeltek, a magyarországiak pedig el sem tudtak jutni akkor hozzám. Én az olyan magyar előadókat, mint Takáts Tamás, Török Ádám, Tátrai Tibor, Boom Boom, már ott ismertem meg Budapesten, mikor kijártam szórakozni. Hiába voltam én nagy „metálos”, a budapesti éveim előtt nem túl sokat mondtak az olyan együttesek, mint a Pokolgép vagy az Ossian. Érdekes volt ezek közül a nevek közül egyeseket előbb személyesen megismerni, mint a zenéjüket.

ÁMOKFUTÁS HAZAFELÉ

– A kőbányai közeg nagyon befogadó volt. Szóba sem került ilyen, hogy akkor most én Vajdaságból jöttem. Egy pillanatig nem éreztem és nem éreztették velem, hogy én kilógok abból a közegből valamiért. Tapasztalatom szerint a profi zenészek között ez így van, nem számít, ki honnan jött, mi az anyanyelve, bőrszíne, vallása. Szeretném azt hinni, hogy így van ez a rockerek között talán mindenütt, Újvidéken is. Nagyon jól éreztem ott magam, nagyon sokat lehetett tanulni, és én úgy érzem, hogy annak, amit meg tudtam volna ott tanulni, még a felét sem sajátítottam el. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én voltam a lusta, hanem a közeg volt nagyon értékes, tőlük rengeteg tudást és tapasztalatot lehetett szerezni.

András a Pero Defformero zenakar koncertjén 2019 júniusában. Balról jöbbra: Saša Friš gitáros, Goran Biševac énekes és András (Fotó: Hristina Panić)
András a Pero Defformero zenakar koncertjén 2019 júniusában. Balról jöbbra: Saša Friš gitáros, Goran Biševac énekes és András (Fotó: Hristina Panić)

– Miért jöttem haza? Mert hülye voltam. Így visszatekintve marhaság volt, de akkor okosnak tűnt. Hiába zenéltem én Deák Bill Gyula zenekarával, az feketemunka volt, mivel a jogi dolgaim nem rendeződtek. Mindeközben Szerbiában folyamatosan rángattak a katonasággal, tehát ez is ott lógott a fejem felett, a magyar állampolgárságot pedig nem tudtam megkapni. Akkoriban ez nem volt könnyű.

– Akkor egy pillanatra úgy gondoltam, lehet, hogy jobb, ha én most visszalépek egy lépést annak érdekében, hogy aztán előre tudjak lépni ismét kettőt. Visszaléptem egy olyan pozícióról, ahol már viszonylag elfogadtak egy idegen közegben. Valójában semmiféle jogi alapom nem volt az ott-tartózkodásom meghosszabbításához. Az állampolgársághoz nekem legalább egy bejelentett munka kellett volna, azt követően bt.-t vagy kft.-t kellett volna csinálnom, hogy zenélni tudjak hivatalosan. Ezek akkor nagyon új és ijesztő dolgoknak tűntek. Lehet, hogy 27 éves voltam, de semmilyen hasonló tapasztalatom nem volt előtte, mert Szerbia akkor (is) nagyon máshogy működött. Úgy gondoltam, most akkor itt se papír, se állampolgárság, behívhatnak, lebetegszem, mi lesz velem, meg még egy kis honvágy, és akkor így hülye fejemmel hazajöttem.

– Sokszor nálam is aludtak a vajdasági barátaim, mikor feljöttek valami koncertre, tehát volt kapcsolatom az otthoniakkal. Mikor visszajöttem Szerbiába olyan volt a benyomásom, hogy itthon valami történik, mert minden zenekarban tárt karokkal fogadtak. Először Németh Attila hívott el a kikindai Amentesbe zenélni, aztán később ennek a következménye az volt, hogy én őt hívtam el az Ámok együttesbe, amit Szloboda Tibivel és a nevergreenes Matláry Mikivel csináltunk. Az első komolyabb munkámat csak 2005 végén kaptam, de ez nem is kapcsolódott a zenéhez. Az Amentesben viszont együtt muzsikáltam egy nagybecskereki billentyűs sráccal, Damjan Deurićtyal, ő később Dado Topićtyal zenélt, majd a Divlje Jagode billentyűse lett 2010-ben. Mikor basszusgitárost kerestek, akkor ő engem ajánlott, így elhívtak egy meghallgatásra.

András 2018 elején Pero Defformero-koncerten (Fotó: Szabó Attila)
András 2018 elején Pero Defformero-koncerten (Fotó: Szabó Attila)

SZAMÓCÁK KÖZÖTT

– Emiatt Zágrábba kellett utaznom, ott eljátszottunk közösen pár dalt, majd egy hónap múlva értesítettek, hogy én lettem az új basszusgitáros. A Divlje Jagode nagy zenekar, sokan járnak a koncertjükre, több generáció hallgatja őket a mai napig. Éreztem ezt Bill mellett is: a felelősséget a muzsika és a tiszteletet a közönség iránt, szóval ez nem hatott az újdonság erejével. Mikor már koncertre is mentünk a zenekarral, és megállt a lakásom előtt a turnékombi, rajta a Divlje Jagode felirattal, akkor már a szomszédok is zenészként kezdtek tekinteni rám, és nem egy hosszú hajú lumperként. Érdekes dolog volt ez. Ennyi kell, hogy zenészként tekintsenek rád Szerbiában.

– A Divlje Jagodéban megpróbáltam nem a szürke háttérember szerepében lenni, hanem a saját egyéniségemmel 100 százalékban metálosan lezenélni a dalokat, ahogy azt azok a dalok megérdemlik. Mint később kiderült, ez nagyon nem tetszett Zele Lipovačának, a zenekar alapítójának és egyedüli állandó tagjának. Ma már értem ezt, akkor még nem értettem. Ő már egyszer megjárta Alen Islamović kilépésével, aki mindent beleadott, amikor a zenekar tagja volt. Karakter volt, és azóta is követeli vissza a közönség, már több mint 30 éve. Emiatt Zelének nem kell egyéniség a zenekarba, csak az a szükséges alap, amit egy dal kíván. Manapság azt játszom csak, amit muszáj, nagyon egyszerűen, minden extra nélkül. Most már értem, hogy nem nekem kell megreformálnom a bandát, ez nem az én dolgom. Odáig fajult a dolog, hogy hosszú évek után ismét pengetővel játszom az ujjaim helyett. És tudod mit? Nem is olyan egyszerű egy banális sémát követni.

– De hogy visszakeveredjünk ahhoz, miért szakadt meg ezt a történet egy időre: volt ott több gond is. Nekem nem a legjobbak a szociális képességeim, hogy elmondjam, ha valami bajom van, illetve gyakran nem ismerem ki magam ezekben a nagy tárgyalásokban. 2012 első felében szálltam be, és 2014 végén léptem le. Kezdtem magam úgy érezni, mint amikor már 10. napja vagy valakinél vendégségben. Ez az érzés, amikor nem mondja ki senki, de ott van a levegőben: „Na és akkor meddig gondoltál te maradni?” Az olyan helyzetekben pl., amikor én foglalkoztatott vagyok egy akkora „cégnél”, mint a Divlje Jagode, alárendelt helyzetbe teszem magam, még ha nem is kellene, és kerülöm a konfrontálódást. Mikor már kiszálltam a zenekarból, teljesen „leszarom” hozzáállásom volt. Amikor felhívott a Zele, hogy itt van Újvidéken, és találkozzunk, akkor már egészen máshogyan dumáltunk, de ameddig a bandában voltam, én nem tudtam felszabadulni.

– Aztán 2016-ban visszahívott vendégként, szinte az egész évet végignyomtam velük, akkor már máshogy álltam hozzá. Zele mindig nagy előszeretettel tartott Fidel Castró-s méretű beszédeket a zenekari tervekről, amik akár órákig eltartanak. Nos, mikor visszakerültem kisegítőként, és sor került egy ilyen szónoklatra, akkor én félbeszakítottam, hogy bocs, Zele, engem ez nem érint, erről dumálj az állandó tagokkal. Valójában ez a fajta nyílt kommunikáció hiányzott közülünk korábban is. Aztán mikor visszajött a basszusgitáros, akkor szólt, hogy nincs már rám szükség, utána 2021-ben ismét visszatértem. Most viszont volt fotózásunk, megyünk egy német turnéra, a zenekar videójában is helyet kaptam. Végre létezik egészséges kommunikáció és baráti viszony köztünk, ami mindennél fontosabb, és független az éppen aktuális zenekari státusomtól.

A Deák Bill Blues Band fellépése 2004-ben az akkori Old Man’s Pubban. A képen balról jobbra: Sárközy Pál gitáros keze és a hangszerének egy része, Szabó Csaba dobos, Deák Bill Gyula és Ispán András (Fotó: Részler Lajos)
A Deák Bill Blues Band fellépése 2004-ben az akkori Old Man’s Pubban. A képen balról jobbra: Sárközy Pál gitáros keze és a hangszerének egy része, Szabó Csaba dobos, Deák Bill Gyula és Ispán András (Fotó: Részler Lajos)

FORMÁLÓDÓ JELEN ÉS JÖVŐ

– A legstabilabb zenekarom már 2014 óta a Pero Defformero. A járvány miatt persze mi kevesebbet koncertezünk, és megcsináltuk időközben a BES zenekart is, ami valójában ugyanaz a tagság, más énekkel. A gitáros, Saša Friš, szinte kényszert érez – ami valahogy érthető is –, hogy ne kizárólag az anyazenekarával azonosítsák, ami leginkább arról ismert, hogy szatírát csinál a heavy metal eszközeivel a szerbiai életstílusból.

– A BES énekesének egyértelműen Strahinja Cerovinát szerettük volna, egyrészt barátunk, másrészt a Concrete Sun zenekarban bizonyított annyit, hogy tudni lehetett róla, kiváló frontember, elsőosztályú „torokkal”. Egy gond van csak: annyira karakteres hangja van, hogy mikor angolul énekel, abból biztos „Concrete Sun” lesz, így megegyeztünk, hogy a szövegek inkább legyenek szerb nyelven. Évekig írtuk a dalokat, aztán az egész lemezmegjelenést és a promóciót megszakította a koronavírus-járvány. Kijöttünk egy debütáló lemezzel, mikor még kocsmába se lehetett menni, nemhogy koncertre. Nagyon sok munkát fektettünk bele mindenbe, emiatt aztán kicsit csalódtunk, mert épp lecsúsztunk a saját koncertjeinkről a járvány miatt.

– Mindig foglalkozom újabb projektekkel, folyamatosan alakul valami. Jelenleg is több nemzetközi projekt van kialakulóban, most meglátjuk, mikor, hogyan és mi lesz ezekből. Ezekről egyelőre nem mondhatok többet, mert még amolyan szakmai titoknak számítanak.

– Miért jó Szerbiában élni? Itt, lehet, nem élünk túl jól, de a kocsmázásnak, a jó ételnek, italnak, a minőségi emberi kapcsolatoknak azért még mindig van kultúrájuk. Ilyen lazaságot ekkora nincstelenség közepette, mint itt, ritkán látni bárhol a világon (nevetés).