2022. június 29., szerda

Pali bácsi meg a térkő

Pali bácsi hosszú évek óta egyedül él, de nem magányos. Távol élő családtagjai látogatják, ahogy idejük engedi, a kisvárosban meg mindenkivel jóban van. Segítőkész, beszédes ember, töretlen életkedvvel és humorral még nyolcvanon túl is. Így könnyen talál valakit, akivel aztán meghányja-veti a világ dolgait. Az utcában meg gyakran áll valaki a kapu előtt, mert várja a fuvarost, a házi tejet, a postást, aki ugyan órákkal később jár erre, de sebaj, úgyhogy azokhoz komótosan odaballag.
Mindig megörülnek neki, hisz ízesen beszéli a vidékre főleg régen oly jellemző nyelvjárást, remek szófordulatokat használ és rengeteg szólással, közmondással fűszerezi a történeteit.
Ma reggel arra kerültem, mert tudtam, hogy kész lett az új kerítés, meg kell azt vizsgálni.
Pali bácsi kint állt, épp a kaput nyitogatta-csukogatta, jól szuperált, meg szépen lefestették a léceket. Megdicsértem, de mégse ez lett a téma. Az öreg akkurátusan rápöfékelt, letelepedtünk a kispadra, mert az is van a ház előtt, régen majd mindenütt volt, s már kezdte is.
– Mondta tegnap a szomszéd, hogy ad kapukulcsot meg pénzt, mert hozzák a térkövet, és nem lesz itthon egész nap. Ha megtenném, segítsem már ki. Hát persze, jól megférünk egymás mellett, meg időm is van, nem kóricálok én már nagyon sehova. A térkő meg ugye csak fontos dolog, majd minden faluban van, a községháza előtt, ahol az egyen szökőkút, ez a módi. A szomszédnak is lesz, a garázs előtt. No, meg is jöttek a szállítók úgy dél körül, lerakták szép akkurátusan a dobozokat, fizettem, mindenki elégedetten ment a dolgára. A szomszéd meg úgy örült, hogy megkínált a tavalyi szederpálinkával, pedig amúgy elég fukar ember, tyúkok alól kiszámolja a tojást. Nem azért, de megmondtam én ezt neki szemébe is, csak nevette. Azt mondta, úgy jut az ember ötről a hatra, ha fogja a pénzt. Beszélgettünk ott kint az udvaron erről-arról. Megköszöntem azt a nyeletnyi kis itókát, s közben botor módon elkottyintottam néki, hogy az unokánk, aki az angolokhoz ment ki óvónőnek, azt telefonálta, hogy olyan szépen énekli a csoportja magyarul a gólya, gólya gilicét, hogy öröm hallgatni. Ha azon a fránya számítógépen tarthatná velünk a kapcsolatot, mi is hallhatnánk. Még a szkájpot is kinyögtem, pedig majd beletört a nyelvem, nem való az ilyen szó magyar ember szájába. A szomszéd meg rálegyintett, hogy van neki. Én nem tudom, hogy a csodába, de ennek mindene van, mint a jó boltban. Rögvest húzott be a belső szobába, hogy nyitva a gépe, már mutatja is. Meg hogy van egy oldal, több száz ismerőse van rajta, némelyikről azt se tudja, ki fia-borja. Hát, jó ismerős az, akit nem ismerünk, avval nincs baj, mondtam nagy bölcsen. De csak legyintett, hogy a lájk a lényeg. Én meg bólogattam, mint a kürti harangozó. Mert lányom, minél inkább nem ért az ember valamit, annál jobban kell bólogatni. Majd kibökik a lényeget előbb-utóbb. Ott előttem kezdte ám kapcsolgatni a masinát, és tényleg, már ott is volt a képernyőn a Jani, az öccse, a kezében meg sörösüveg, mint a való életben. Meg is mutatta, hogy ha tetszik nekem ez a fénykép, hol nyomjam meg a billentyűt, na, azt hívják úgy, hogy lájk. Ezzel is okosabb lettem így vénségemre. A telefon semmi ehhez képest, pedig mikor bevezették, hozzánk járt a környék megcsodálni, persze ez már nagyon régen volt. Tudom én, hogy van okostelefon már a karon ülőnek is, mutat az is képet, zenél, minden gyerek, unoka az birizgálja, amíg rájuk nem szólok. Ez a gép viszont nagy, mint egy kisebb tévé, mit ki nem találnak!


Majd kis töprengés után hozzá tette az öreg, hogy csak azt nem érti, ha ilyen sok módja van már a kapcsolattartásnak, miért van annyi magányos ember.