2022. július 2., szombat
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

A fiatalok elhagyják a templomot

Kedves atya!
A véleménye érdekel: a mai ifjúság, a fiataljaink miért tűnnek el a misékről? A gyerekeink „kibérmálkoznak” a templomból. Mi a magyarázat s a megoldás erre? Az unokám tizenhat éves. Hogyan tudom őt a vallás felé vezetni? Van erre ötlete? Esetleg lehetne nekik valamilyen előadásokat tartani? 
Válaszát köszöni egy aggódó nagymama

A mai fiatalok azért is tűnnek el a misékről, azért is bérmálkoznak ki a templomból, mert elkezdtek kicsapongó életet élni. De később, miután „kiégnek” és lezüllenek, visszatérhetnek Istenhez és a templomhoz, visszatérhetnek gyerekkori hitükhöz. Erre korunkban legkiválóbb példa Csókay András idegsebész élettörténete.

Doktor Csókay András kamaszként ismerte meg későbbi feleségét, Altai Daniellát. Nagy diákszerelem lett belőle. Erről ő így beszél Istennel a műtőben című, vele készített interjúkötetben:

„A Balatonhoz kötődik ez az élmény, Szigligeten volt egy régi családi nyaralónk. 1972 nyarán, 16 éves koromban már szinte minden barátomnak volt barátnője, ezért azzal a határozott elképzeléssel mentem le a Balatonra, hogy nekem is kell, hogy legyen. Közös baráti társaságba keveredtünk össze Danival, aki egyébként Daniella, csak mindenki Daninak becézte. Rögtön megtetszett. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert egy nagyon csinos hölgyet találtam, pedig nem ez volt a szempont, előtte már kinéztem valakit. És fellobbant egy szép és tényleg nagy diákszerelem.
Fiatalkorunkban nem tudtuk közel vinni egymást Istenhez. Inkább messzebbre vittük ekkor még egymást Istentől, és ez megbosszulta magát később. A lelki közeledés után a diákszerelmeknél sajnos mindig elérkezik az erős testi közeledés is. A fiatal is tudja – akár a szülők, akár az egyház által –, hogy nem ez az illendő, és innentől kezdve bűntudat alakul ki, aminek a következménye általában nem a bűn felszámolása, hanem a templom elhagyása lesz. Azért történik így, mert a 16-17 éves kamasz nem akarja elhinni, hogy ez rossz, nem tudja bűnbánattal meggyónni, és emiatt áldozni sem megy. A körforgás vége pedig az lesz, hogy már nem jár el misére. Nálunk is pontosan így történt sajnos.

Végzős gimnazistaként elhagytam a templomot, csak húsvétkor és karácsonykor mentem el a családdal, akkor is jobbára anyu unszolására. A műegyetemi életemben a „carpe diem” („ragadd meg a napot”) érzést hajkurásztam, sok bulizós barátot találtam. Rendezetlen életet éltem, a kicsapongásra való vágy fűtött, az Istentől teljesen elszakadtam. Daniellával éltük és élveztük a magunk kis életét, hatalmas nagy pogány szerelemben lubickolva, Istent olyan nagyon távolról szeretve. De hogy belépjen az életembe, na azt már nem! Ahogy a mai fiatalok elsöprő többsége is él.

Az egyetemen olyan baráti társaságom lett, amely nagyon szeretett mulatozni, ahogy sok egyetemista teszi ma is. Dani a mulatozást nagyon utálta, ő mindig hazament a buliból este tizenegykor, én szépen hazakísértem, majd visszamentem. Ez életem egyik legnagyobb kidobott ideje volt. Mindig mondom a gyerekeimnek is: nem voltam még soha olyan házibuliban, ahol éjfél után bármi érdemleges történt volna. Utólag visszagondolva semmi értelme nem volt, de mindig visszamentem. Dani már a kezdetektől felismerte, hogy ez hülyeség. A társaságunkra is ez volt a jellemző: csak a fiúk ittak, a lányok nem. Ők szegények csak elviselték ezeket az estéket. Érdekessége, hogy mindezek ellenére a baráti társaságban házasodási hullám indult el, talán pont mi kezdtük.
1980-ban összeházasodtunk Daniellával. Szép templomi esküvőnk volt, minden úgy történt, ahogy lennie kell. Lelkileg azt a változást hozta a házasság, hogy rendeződött az életünk, úgy is fogalmazhatok, hogy bűnmentessé váltunk. A házasság előtti házasélet nagyon káros – hiába próbáljuk szépítgetni. A bűnben való élés csökkenti az ember teljesítményét és tisztánlátását. A házasság felelősségteljesebbé tett, miután elkezdtem dolgozni. Mivel a reggeli munkába járás lecsendesíti a fiatalkori vadságot, akarva-akaratlanul felelősebb életét él az ember.

1981-ben édesapa lettem, s ez csodálatos volt, hatalmas boldogságot éreztem. A házasság után egy kicsivel rendezettebb lett a hitéletem is, a szülővé válás is lendített ezen. Elkezdtünk Isten felé fordulni, de azért óvatosan. A gyerekek keresztelői például szép Isten-élmények voltak. Sajnos azonban megmaradtunk „vasárnapi keresztényeknek”.

Miután elvégeztem az egyetemet, elkezdtem orvosként dolgozni. Mivel sok minden elkeserített, teljesen kiégtem. Isten nélküli ember voltam, akinek a hittel felszínes kapcsolata volt. Újra kicsapongó életet kezdtem élni, majd pedig megjelent a házastársi hűtlenség is. Ezt a társadalom jelentős része nem tartja bűnnek, ahogyan a válást sem, mondván, hogy csak egy életünk van. De a bűn akkor is kifejti hatását, ha azt gondoljuk, hogy nem is bűn. Kihúzták alólam a talajt, illetve egész pontosan én húztam ki magam alól. 33 évesen történt meg az összeomlás. Lett egy házasságon kívüli gyermekem is. Elkezdtem a váláson gondolkodni, el is mentem ügyvédhez. Legidősebb gyermekem könyörgött: „Apu, mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne hagyj itt bennünket!” A feleségem ekkoriban járt Szicíliában a munkatársaival egy kiránduláson, és minden templomba bement az út során, hogy a házasságunkért imádkozzon.
42 éves koromban kezdődött el a megtérésem. Ennek a felvezetője az én életemben a feleségem állandó megbocsátó, nagy szeretete volt, amivel a „gonoszkodásaimra” reagált. A másik tényező az édesanyám volt, aki kezembe adott olyan könyveket, amelyek elindítottak a megtérés felé. Olvasás közben felébredt a lelkiismeretem. Dr. Kiss Ferenc anatómiaprofesszornak „Az Üdvösség útján” című füzetét olvasgatva megszületett bennem az az érzés, egy mélyről jövő vágyakozás, hogy Jézus tanítványa lehessek. Az is fontos körülmény volt, hogy elkezdtem gyónni, illetve a gyerekkorom templomait járni, és ez végül megváltoztatott.

A teljes megtérést az a nap hozta, amikor a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja templomban a hatalmas tiroli keresztnél imádkoztam. Ekkor a kereszten lévő Jézus-szobor felém bólintott, mintegy jelezve, hogy menjek tovább. Ez volt az a pillanat, amely mindent megváltoztatott. Ez az élmény a szívemig hatolt. Onnantól egy egészen más világ indult el, teljesen megváltozott az életem. Jobb férj, jobb apa, jobb orvos lettem. Annak az állandó felfedezésnek az örömében éltem és élek, hogy Isten országa köztünk és bennünk van.”

Kedves aggódó nagymama! Kérdezi, hogyan tudná 16 éves unokáját a vallás felé vezetni. Például úgy, hogy egy napon megismerteti vele Csókay Andrásnak és más megtérő embereknek az élettörténetét. Vagy úgy is, mint András édesanyja, hogy egyszer majd olyan lelki könyveket ad neki, amelyek elindítják a megtérés útján. Istentől még sok más ötletet is kap erre.

Ne csüggedjen el, és ne adja fel! Isten akarja minden ember megtérését. Ha mi is akarjuk és teszünk is érte, akkor a mindenható Isten segítségével ezt el is érjük szeretteink esetében. Mert Istennek minden lehetséges, még az is, hogy visszavezesse a tékozló fiút az apja házába.