2022. július 4., hétfő

Múltunk az üvegfal mögött

Kisgyerek korom óta vonzódok a történelem iránt. Egyszerűen lenyűgözőnek találtam, és találom most is, hogy e tudomány révén megtudhatom, miként éltek a régi korok emberei, több száz évvel előttem élt nagy alakok életét ismerhetem meg, közben pedig megláthatom, hogy miként fejlődtek a technikai eszközök a szakócától az űrrakétáig. Bizonyára nem tévedek nagyot, ha megállapítom, hogy a hozzám hasonlóaknak, a múlt szerelmeseinek a többsége a történelmet nem az iskolapadban görnyedve szerette meg, miközben dátumok és definíciók tömkelegét tömték a fejébe, sokkal inkább a múzeumok kiállítótermeiben, ahol egy karnyújtásnyira vagy csupán egy üvegfalnyira láthatta mindazt, ami az előző évszázadokból, sőt évezredekből visszamaradt. Nyilván nem kevesen vannak, akiket egy múzeumi látogatás élménye késztette arra, hogy a régészetet, a történelmet, a paleontológiát, a természettudományok sokaságának valamelyikét vagy éppen a muzeológiát válassza hivatásának. A mai napon többek között erre is emlékezünk, hiszen május 18-án ünnepeljük a múzeumi világnapot.

Az ember bolygónk egyetlen élőlénye, amely képes felfogni az idő feneketlen mélységeit, vele együtt pedig önnön mulandóságát. Ennek egyik következménye, hogy egyrészt nagy értéket tulajdonítunk egy-egy múltbeli tárgynak, másrészt magunk is igyekszünk hasonló tárgyakat hagyni az előttünk lévő generációkra. Itt nem kell rögtön az egyiptomi piramisokat vagy a kínai nagy falat felidéznünk, elég, ha arra gondolunk, hogy a legtöbb családban féltve óvják a nagymama vagy a dédnagymama szakácskönyvét, régi megsárgult képeslapokat vagy éppen fontos eseményeket megörökítő újságokat, amelyeket régen elhunyt családfők őriztek nagy gonddal. Ezenfelül mi magunk is egy-egy nyaralás esetén gyakran veszünk emléktárgyat, hogy unokáinknak szolgáljon bizonyítékul arra, hol is jártunk egykoron. A múzeumok ezen emberi tevékenység monumentális emlékművei. Mementói annak, hogy az ember, mint megannyi más tevékenység esetében, e téren is igyekezett tökélyre fejleszteni azt, amibe belefogott.

(Illusztráció – Pixabay.com)

A műgyűjtés hajnala évezredekkel ezelőttre tehető. Közismert, hogy már az ókori Egyiptom fáraóinak monumentális síremlékei felbecsülhetetlen kincseket őrző kultuszhelyek voltak. Ninivében a távoli Kr. e. IX. században trófeagyűjtemény létesült. Az Újbabiloni Birodalom legnagyobb uralkodója, Nabukodonozor (Kr. e. 605–562) felállíttatta az „emberiség csodakabinetjét”, amely az ország minden kincsét bemutatta. A mesés kincsekhez katalógus is készült, így ezt nevezhetjük az első igazi műgyűjteménynek. A műgyűjtés területén, ahogy oly sok mindenben, az ókori görögök játszották az úttörő szerepet. Hellász legnagyobb műgyűjteménye az Akropolisz lábánál álló márványpalota, a Propüleia egyik szárnyában létesült a Kr. e. V. században. Itt festményeket, ötvösmunkákat és áldozati ajándékokat gyűjtöttek. Az értékek állaga és biztonsága felett egy külön az erre a célra kijelölt elöljáró őrködött. Sőt rendszeres időnként leltárt készítettek, amelyen többek között feljegyezték a tárgyak súlyát, azt, hogy mely istennek ajánlották fel, valamint az adományozó nevét, hovatartozását és foglalkozását.

A mai múzeumok névadója az alexandriai Museion, vagyis a „múzsák csarnoka”, amelyet I. Ptolemaiosz fáraó alapított a Kr. e. III. században. Az intézmény létrehozásával az uralkodó legfőbb célja az volt, hogy otthont adjon a tudósok számára, és elősegítse kutatásaikat. A Museion küldetése a templomokban és kisebb könyvtárakban őrzött tekercsek összegyűjtésében rejlett. A gyűjtés mellett az írnokok másolatokat is készítettek a szövegekről. A könyvtár mellett a Museionban kutatóhelyiségek is voltak, valamint Propüleia mintájára gyűjteményt alakítottak ki. A „múzsák csarnoka” teremtette meg a műgyűjtés és a gyarapítás tudományos alapjait, belőle kiindulva alakították ki a tudatos használat kereteit. Ez után, I. Ptolemaiosz példáját követve, a legtöbb jelentős európai birodalom igyekezett mesés kincseiből egy tudományosan rendszerezett gyűjteményt létrehozni. Nehéz feladat lenne mindet még csak felsorolni is. Talán elég, ha megemlítünk néhányat azok közül a nagy gyűjtemények közül, amelyek ma is léteznek és még mindig a csodájára járnak. A Vatikáni Múzeumok kezdeteit a reneszánsz korban kell keresni, amikor II. Gyula pápa elkezdte építtetni Vatikánváros épületegyütteseit. 1753-ban alapították a londoni British Múzeumot. 1803-ban jött létre a Musée Napóleon, amely a világhírű Louvre elődje. 1870-ben New Yorkban pedig megalapították a kiemelkedő művészeti múzeumot, a Metropolitan Museum of Art-ot. Ma már szinte a legtöbb településen van múzeum, még a falvakban is találunk néhány termes falumúzeumot.

A múzeumok azonban nem mesés múltbeli kincsek tárházai csupán. Ezt a mai napon különösen ki kell hangsúlyozni. Sőt ezen intézményekben a legfontosabb munkafolyamatok rejtve vannak a látogatók előtt. A múzeumok szakemberei a terepen gyűjtik be a kiállításokon látható tárgyakat, majd a kiállítótermek mögötti eldugott helyiségekben rendszerezik, dokumentálják őket, és ami a legfontosabb, igyekeznek különböző óvintézkedésekkel és eljárásokkal ezen tárgyak állagát megőrizni, hogy azok minél tovább ellenálljanak az idő kíméletlen vasfogának. A legtöbb múzeumi tárgy is ritkán látható. A kiállítótermekben ugyanis csak a legimpozánsabbak és a legnagyobb érdeklődést kiváltó darabok kapnak helyet. A gyűjtemények javát a múzeumok raktárjai rejtik. Szerencsére a világháló ezen a helyzeten sokat változtatott. A múzeumok a rejtett kincseikből sokat meg tudnak mutatni az internet segítségével, közzé téve a tárgyak képeit, leírásait, sőt a felhasználók most már akár virtuális sétákat is tehetnek a kiállítótermekben vagy akár az egész intézmény területét is bebarangolhatják. Tegyük hozzá, az, hogy manapság az internetezőket a múzeumok tartalmas honlapokkal várják, szintén ezen intézmények munkatársainak a munkáját dicséri. Talán nem véletlen, hogy a múzeumi világnap mellett ma van az internet világnapja is egyben. Összegezve tehát, ha a mai világnapon lehetőségünk van néhány órát eltölteni egy múzeumban a kiállított tárgyak és diorámák között, gondoljunk arra a rengeteg, évszázadokat átívelő munkára, amely lehetővé tette, hogy a múlt szépségeiben gyönyörködhessünk.