2022. augusztus 9., kedd

Magyar tenger?

A 19. századi Nagy-Britannia multikulturális társadalomként való ábrázolása, Homérosz által szőke hajtincsekkel, kéken csillogó szemekkel leírt, a Netflixen mégis színes bőrű színész által játszott Akhilleusz. A tévéképernyőt bámulva azon elmélkedek, vajon mikor jutunk el Malcolm X, Nelson Mandela, Barack Obama Jackie Chan vagy épp Brad Pitt személyében való megjelenítéséhez. De történelemhamisításról vagy művészi szabadságról van szó? Tudjuk jól, a 20. századi tökéletesítésük óta a filmek olyannyira hatásosak, hogy sokszor minden könyvnél döntőbb befolyással vannak ismereteinkre. De a Hollywood által fémjelzett iparág csúsztatott történelménél talán mégis létezik súlyosabb: egy legitim állam által kreált hamis történelmi narratíva.

A napokban ugyanis kisebb diplomáciai botrány alakult ki Magyarország miniszterelnökének megállapítása miatt, aki az uniós orosz olajembargó lehetősége kapcsán kijelentette, azon országoknak, amelyeknek vannak tengereik, tudnak olajat szállítani a világ bármely pontjáról, de Magyarországnak nincs tengere, azonban „lenne, ha nem vették volna el őket". Néhány nappal a történelmi megállapítás után – a horvát politikumot követve – a Horvát Állami Levéltár közlemény formájában válaszolt: „Magyarországnak senki nem vehette el a tengerét, mert nem is volt neki."

A Magyarságkutató Intézet nemzetünk virtusához méltóan reagált a történelmi tények megtagadására, s készített egy gyakorlatilag megcáfolhatatlan tanulmányt. A kutatás levéltári adatokra támaszkodva kimondja, Fiumét 1466-ban vásárolta III. Frigyes német-római császár, Ausztria főhercege a családja, a Habsburgok számára. Később számos átalakulás történt, de végül Mária Terézia uralma alatt a város és térsége a Horvát Királyság kötelékéből közvetlenül a magyar Szent Korona fennhatósága alá került. Ez a helyzet egészen az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as megszűnéséig állt fenn, amikor Fiume a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. A kutatók a tanulmány végén megjegyzik, a trianoni békediktátumban a következő megállapítás szerepel: „Magyarország lemond Fiuméra és a körülötte fekvő azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek a volt Magyar Királysághoz tartoztak, s amelyek később meghatározandó határok között feküsznek."

Jogosan merül fel hát bennünk a kérdés: miért kellett Magyarországnak lemondani a tengeri kikötőjéről, ha valójában nem is volt neki? Egyáltalán miért kreálhat a horvát politikum a levéltárral karöltve egy ilyen narratívát? Félelemből? Tartva a magyar revizionista gondolatoktól? Nem. Épeszű ember egy pillanatra sem gondolhatja komolyan, hogy vezetésünk Horvátország vagy Fiume magyar közigazgatásba való beillesztéséről elmélkedik. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy az adriai kikötő, ez a hajdani nemzetközi színtér, amely sok-sok nemzethez és birodalomhoz tartozott, s látott velenceit éppúgy, mint törököt vagy jugoszláv kommunistát, ma – részben – Horvátországé. S jelenleg egy százalék alatti magyarság él a területen (képviseletük székhelye ironikusan a Josip Jelačić bánról elnevezett közterületen található).

Ez a realitás, a mai valóság. De miért tagadnánk a múltat? Amikor hajdani magyar Adriáról beszélünk, akkor nem területről van szó. Hanem érzésről, a múlt iránti fájdalomról. Arról a megalapozott tapasztalatról, hogy sem a Magyar Királyság, sem a Monarchia nem a népek börtöne, és annyi különbség és viszály ellenére is jó volt együtt élni. Hogy nekünk, a magyar nemzet tagjainak is lehetett tengerünk, és nem kellett méregdrágán kikötőt bérelni.