Ha azt mondom Kör, akkor sok ember az alakzatra gondol, de a magyar emberek, közülük is a rockzene szerelmesei egyből, egy emberként kiabálják: „Kör közepén állok, / Körbevesznek jó barátok / Körbevesznek jó barátok és rosszak.”. Mindeközben valaki tényleg beáll a kör közepére, és mintegy jelmagyarázatként, a dalszöveggel egyidőben, mutat magára és a körülötte állókra. De nem kell ahhoz rajongónak lenni, hogy ezt a zenét ismerjük, hiszen pl. egy házibuli, de egy lakodalom slágerlistájának kötelező eleme ez a dal.
Azt pedig, hogy egy ekkora slágerrel (és még számos másikkal) lett gazdagabb a magyar rockzene, az Edda Műveknek köszönhetjük. Több mint 240 dallal a hátuk mögött még mindig tömegek gyűlnek össze a koncertjeiken, csarnokokat töltenek meg.
Az együttes több alkalommal járt már Vajdaságban is. Megfordult már a törökbecsei Nagyboldogasszony-napokon, de az adorjáni Hurka- és Kolbászfesztiválon is. Legutóbb Pataky Attila, az együttes frontembere lépett fel Óbecsén. Ott csíptük el egy rövid interjú erejéig.
Nem először jár Vajdaságban. Hogyan érzi itt magát, milyen érzés határon túl fellépni?
– Tulajdonképpen ez egy kicsit felfokozottabb állapot. Az ember talán maga előtt látja a múltat, jelent és a jövőt, a történelmünket. Ha átjön a határon, akkor dobban még plusz kettőt a szíve. Általában igyekszem nagyon-nagyon jó hangulatot teremteni, meg jó bulit csinálni, mert ez a dolgom: énekelek, és az emberek mosolyognak és boldogok.
47 éve van a pályán. Milyen érzés újra és újra színpadra állni? Még ennyi év után is van izgatottság?
– Inkább összeszedettség van, tehát az ember összeszedi magát testben és lélekben, hogy a legjobbat tudja nyújtani. Ez tulajdonképpen már maga a profizmus, ez azonban egy nagyon érdekes szó. Az asszisztensemmel nagyon sokat beszélgettünk már erről, és kiderült, hogy a profizmus már egyfajta igényszint. Fontos, hogy az embernek soha ne fogyjon el a türelme, lelke hozzá, hogy 100 százalékot nyújtson és adjon magából.
Milyen dalok fognak ma felcsendülni?
– Megvan a saját rendszerem, hogy hogyan teremtsem meg a boldogságot az emberek lelkében, a szemében. Legjobban az időutazás jött be nekem: elkezdem a kezdeteknél, és pillanatok alatt eljutunk a mába. Amúgy meg van miből válogatni, 242 dalom van. Gömöri Zsolttal 130-at írtunk együtt, úgyhogy tényleg van.
Fotó: Gergely Árpád
Bár lehet, hogy egy frontembertől nem szabad ilyet kérdezni, de ki lehet-e választani a kedvencet?
– Ahogyan említettem: ez pontosan 242. Ezek ott vannak rajta az albumokon, és nem tudom kiválasztani. Ez olyan, mintha kétszáznegyvenkét gyereke lenne valakinek, akiket szeret. Azt hiszem, meg kell próbálni egyformán szeretni, úgyhogy nincs ilyen. Annyi van esetleg, hogy pl. itt ez az album, a 35. a sorban. Ez most a legfrissebb, a legkisebb. Tehát ő él a legjobban ebben a pillanatban velem. Itt vannak velem, még hallgatom én is újra és újra. Meg természetesen a legaktuálisabb is. Mindegyik albumunkon van egy olyan dal, ami megmutatja, hogy éppen abban a pillanatban, amikor azt a lemezt írtuk, hogy azokban a hónapokban, években én mit gondoltam a világról. Most is, a legújabb albumon is van ilyen. A címadó dal, a Hírvivő, az azért nagyon-nagyon fontos, mert nagy szüksége van most a világnak hírvivőkre, az igaz szívű emberekre.
Frontember mellett ön családapa is. Volt-e ön előtt egy példa, mielőtt apává vált?
– Nekem édesanyám egy örök példa. Bár odaát van már, de velem van. Édesapámtól is nagyon sokat kaptam, bár kőkemény ember volt. Nehéz volt gyerekként megélni, de később ezer haszon jött belőle. Ő volt az, aki összekovácsolta a Pacsirta Rádiót, és életemben először meghallhattam, hogy mi az a Rolling Stones, Beatles, Uriah Heep, Yes, a Who… Gyorsan valahonnan szereztek egy régi rossz orosz dobozgitárt, és azon elkezdődött az, ami ma idehozott hozzátok.
Soha nem volt kérdés, hogy a zenészpályát választja?
– Dehogynem. Ma már persze nem kérdés, de akkoriban édesapám mindenképp építészmérnököt szeretett volna varázsolni belőlem. Így én egy építőipari technikumot végeztem, még dolgoztam is három évet a szakmában, de hát aztán vége lett. Jobb így az építőiparnak is, meg nekem is. Jól jártunk mindketten. A viccet félretéve, édesanyám pocakjában is már zenét hallgattam, hiszen ha jó kedve volt, és gyúrta a tésztát, főzött, mosott, takarított, mindig énekelt. Gyönyörű hangja volt édesanyámnak. Édesapám is énekelt, nővérem meg harmonikázott. A muzsika ott volt a családban. Én is mindig énekelek. A feleségem is csodálkozik, hogy ha nem szakad rám az ég, vagy valami nagyon rossz hír nincs a családban, akkor mindig énekelek, otthon is. Dudorászok. Édesanyám Dudorász Petinek hívott gyermekkoromban. Volt egy ilyen mese. Szeretem a vidámságot, a boldogságot, a jó pohár bornak az ízét, bár már régóta nem iszom alkoholt, de szerettem. Egyszerűen az életet, a szerelmem csókját, a fiaim mosolyát, az unokámét, a barátaimét. Én a boldogságot keresem, a napfényt. Ezt akarják eltakarni előlünk minden áron most a világban. Ez ellen munkálkodik a világ, hogy ne így legyen.
Egy zenész hogyan tud küzdeni ez ellen, ami pont most itt van körülöttünk, amit ön is említ?
– Én nem akarok küzdeni. A küzdelem az mindig veszteséggel jár, meg halottakkal, meg valaki veszít. Ez olyan, mint egy válásnál: nincs győztes, csak vesztes. Tehát én nem a küzdelmet választom, hanem azt, hogy szeretetet adok. Szeretetet kapok és adok. A zenekarnak ez a dolga. Visszük a dalainkat, az álmainkat, azok álmait, akiket ma úgy hívunk, hogy Edda-tábor. Az ő álmaikat dallá formálva adjuk vissza, és ez egy elképesztő boldogságos körforgás. Én ebben élek, ebben létezem – ez az én világom. Ebben töltöm az életem 99 százalékát. A többi egy százalék ez a bolond világ. A dalokban megírom a gondolataimat, a véleményemet, igyekszem utat mutatni. Az igazi előadó dolga az, hogy utat mutasson a fény és a szabadság felé, és a szeretet útján járjon. Ha ezt teszi, akkor akár még a mennyországba is juthatna.
