2022. június 29., szerda
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Utazás a Holdra, és vissza

Telefoncsörgés zökkentett ki a napi feladatomból. Alig érintettem a zöld gombot, már hallottam is a fiam beszámolóját...

– Anya, képzeld, a Dominik jön hozzám a szünetben, és együtt csináljuk a projektet. Azt mondta a tanító néni, hogy csapatban kell dolgozni, és nekem a Dominik a párom, vele fogunk projektezni!

– Mit kell csinálni?

– Hát projektet!

– Jó, azt értettem, de mi a feladat?

– Mondom: találkozunk a Dominikkel, és írunk, rajzolunk. Már megbeszéltem, hogy nálunk leszünk, és te segítesz nekünk. Így haza is hoztam a nagy kék papírt…

– Várjál, lassan! Továbbra se mondtad el, hogy mi a téma?

– Nem figyelsz rám! Mondom, hogy jön hozzám a Dominik és projektet csinálunk!!!

Nagy levegő, türelem.

– Fiam, a projektnek mindig van témája, biztos mondta a tanító néni, hogy miről írjatok, rajzoljatok.

– Ja, hát a Holdról. De nem ez a lényeg, hanem hogy együtt kell csinálni, és a Dominik a párom!

Nos… Hold ide, Hold oda, a projekt a lényeg. Mert az a fiam képzetében egyenlő a haverkodással. Ha tudná, hogy mennyire nem… Vagy mégis? Majd kiderül, amikor a két kiskamaszt munkára fogom – állapítottam meg immár magamnak, miközben az anyatársammal már egyeztettem a szünidei találkákat.

A megbeszélt időpontban be is kerekezett az udvarunkba Dominik. Dávid már szaladt is ajtót nyitni. Látva őket ismét elöntött a büszkeség és a boldogság. Ők ketten ugyanis már óvodás koruk óta barátok. Azóta még két kisemberrel erősödött az immár „négyes banda”, ahogyan mi anyukák hívjuk a kis csoportot. Hihetetlen barátság alakult ki ugyanis négy fiú között: őszintén rajonganak egymásért, kitartanak a másik mellett, és a végsőkig védelmezik azt, akiről épp szó van. Ilyenkor mély tiszteletet érzek irántuk, és csodálom azt a köteléket, amely eltéphetetlenül feszeng a teljesen különböző jellemeik között.

A négy muskétás ezúttal kénytelen volt kettéosztódni, és a tanító néni elvárásai szerint párokat alkotni. Így került egy csapatba Dominik és Dávid. A nagyfiús kézfogásukból is látszott, hogy a projekt elkezdődött: át kell beszélni mindent. Természetesen a Holdról szó sem esett mindaddig, míg ügyeiket nem rendezték. Ezután is csak az irántam érzett tiszteletből fordultak felém a sokatmondó kérdéssel: mikor kezdünk?

Értettem én, már hogyne értettem volna! Mosolyogva hagytam jóvá fél óra szabadságot. A felelősséget is átvállaltam azzal, hogy még le kell tisztítanom az asztalt, és be kell kapcsolnom a laptopot. A telefonbeszélgetést követően ugyanis eldöntöttem, hogy itt az ideje tisztázni, mit is jelent megvalósítani egy projektet. Felkészültem mindenre: méltatlankodó sóhajok sorozatára, lázadásokra és ellentmondásokra is. A nekik megszavazott szabadságra tulajdonképpen nekem volt szükségem: hogy megfelelően felvértezzem magam türelemmel.

A legnagyobb meglepetésemre azonban 30 perc múlva önmaguktól bújtak elő a szobából, és telepedtek a méretes ebédlőasztalunk köré. Két csillogó, érdeklődő szempár szegeződött rám. Ez annyira ellenkezett az előre elképzelt forgatókönyvemmel, hogy csaknem kibillentett a rám jellemző egyensúlyból. Gyorsan összekaptam magam, és megdicsértem őket, hogy tartották magukat a megbeszéltekhez: ez az alapja egy jó projektnek – mondtam példálódzva.

És tényleg... Figyelmesen hallgatták, ahogy nagy vonalakban vázoltam a feladatok sorát: első lépésként adatokat gyűjtünk, majd piszkozatot készítünk, és tervet vázolunk. Meghatározzuk azt, hogy mi kerül a plakátra: szöveget válogatunk, képeket válogatunk, és más elemekkel is kiegészíthetjük a mondandónkat. A felső részre a meghatározás kerül, a közepére többnyire példák és magyarázatok, a plakát aljára pedig felsorakoztathatunk érdekességeket az adott témáról – soroltam, majd nekiálltunk adatokat gyűjteni.

Itt még egy kicsit feszélyezettek voltak a gyerkőcök, de miután megbeszéltük, hogy a könyvek és újságok mellett az internetet is használhatjuk, már ajánlottak is. Elolvastuk a Wikipédiára feljegyzett ismereteket a Holdról, és videókra is rákerestünk. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy kis segítséggel az összetett kifejezéseket mily gyorsan fordítják le saját nyelvükre. A gondolataikat le is írtuk, a képeket pedig ők választották ki. Közben azt is megmutattam nekik, hogyan kell csak a nagy felbontású, nyomtatható képeket listázni a Google rengetegében, hogyan mentjük le azokat a saját gépre, és nyomtatjuk ki.

Az egyik videón a kutató bácsi egy bolygó modellt is használt a holdfogyatkozás szemléltetésére: ez nagyon tetszett a fiúknak, így eldöntöttük, hogy a plakát közepére mi is összeszerkesztünk egy hasonlót. Lassan a feladatok is kezdtek megosztódni: csodálattal vettem tudomásul, hogy pontosan tisztában vannak vele, kinek mi az erőssége, és mi a gyengesége. Dominik azonnal nekikezdett az írásnak: gyöngybetűk kerültek a plakátra. Dávidnak nagyon jó ötletei vannak és jól épít, csinálja ő a szerkezetet – egyeztek ki szempillantás alatt a barátok. Örömmel dicsértem meg ismét őket: megerősítettem, hogy mennyire fontos a közös munkánál, hogy mindenki azt csinálja, amiben a legjobb.

Gyorsan eljárt felettünk az idő, sajnos dolgoznom kellett. Miközben megismétlődött az ajtónkban a nagyfiús kézfogás, mosolyogva állapítottam meg magamban, hogy ez egy jó nap volt. Eljutottunk a Holdra anélkül, hogy bárki is sérült volna.

Tartottam azonban attól, hogy csak valami megmagyarázhatatlan szerencse mentett meg bennünket a kiskamaszok lázadásától, és a következő találkán duplán csap le ránk a generációs különbség. A fiúk azonban rám cáfoltak: három nap múlva azonnal nekifogtak a munkának. Jókedvűen születtek meg a mondatok, helyére került az újhold és a teli is, színt kaptak a Földet és Holdat jelképező hungarocellgolyók, és a Nap is megfelelő szögben „világított”. A pihenőnapokon Dáviddal azt is kitaláltuk, hogy egy régi óraszerkezet önmagától is forgatja majd a Föld körül a Holdat, így aznap a megerősített másodpercmutatóra szereltük rá a „bolygókat”.

Munka közben elmeséltem nekik, hogy régen az emberek nem ismerték az égitestek járását, így sok hiedelem alakult ki a holdfogyatkozásról: a régi temeriniek úgy tartották, hogy a Morkoláb eszi meg a Holdat. Ez megpiszkálta a fantáziájukat, és külön-külön le is rajzolták, hogyan képzelik el az égitestevő szörnyet. Így kialakult a plakát alsó része is… Visszatértünk a Földre.

Dominik és Dávid ragyogó szemmel nézték, ahogyan a plakátot felfüggesztettem az ajtónkra. Helyére került az elem is, és beindult az óramutató: pörgött a Föld, forgott a Hold, miközben a fiúk egymást túlharsogva sorolták mindazt, amit a napokban megtudtak. A prezentáció biztos nagyon jó lesz – szögeztem le büszkén, miközben kérdő tekintetek váltották fel a buzgóságot. Elmagyaráztam hát azt is, hogy a projekt a bemutatással zárul: valószínűleg a tanító néni kérni fogja tőlük, hogy a plakát alapján meséljenek a Holdról.

Magamban pedig duzzadó szívvel nyugtáztam, hogy csodálatos volt a közös utazásunk: Neil Armstrong is megirigyelheti, milyen zökkenőmentesen jártuk körbe a Holdat.

Igazuk van a fiúknak: a projekt valóban nem csak a Holdról szólt
Igazuk van a fiúknak: a projekt valóban nem csak a Holdról szólt