2022. június 29., szerda
ANYASAROK

Mi jár anya fejében?

Tabusított érzések és gondolatok a gyermekágyi időszakban

Az Anyasarok keretein belül volt már szó a gyermekágyról és az azzal járó testi, lelki megpróbáltatásokról. Érintőlegesen beszéltünk arról is, mennyire megviselheti az anyát a negyedik trimeszterre jellemző hormonális hullámvasút. Szó volt a baby blues-ként is emlegetett gyermekágyi levertségről, hangulatingadozásról, s a szülés utáni depresszióról. Az anyaság azonban egy spektrum – nem csak két véglet létezik. Attól, hogy nem esünk mély depresszióba szülés után nem biztos, hogy élvezettel és felhőtlen örömmel állunk minden kihívás elé. Sőt megeshet, hogy olyan érzéseket vált ki belőlünk ez az új szerep, melyekkel anyaság előtti énünk nemigen tud azonosulni. Gyakran tapasztalom, hogy mi anyák ezeket a kínos vagy esetleg az önfeláldozó anya képével nem azonosítható gondolatokat inkább elhallgatjuk, tartva a kritikától, megbélyegzéstől. Pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos nyíltan és minél többet kommunikálni erről a különleges, ám embert próbáló szerepről, ami az anyaság.

Bűntudattal az anyaságba...

Az anyaság jóval azelőtt kezdődik, hogy kezünkbe adják az újszülött gyermeket. Bár ideális esetben minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy felkészüljünk erre a hatalmas váltásra, előfordulhat, hogy lesznek olyan aspektusai az új szerepünknek, melyek teljesen váratlanul érnek bennünket. Emlékszem, hogy kisebb-nagyobb akadályok előtt állva, a fáradságtól elcsigázottan, kimerültségtől elkeseredve, sokszor feltettem magamnak a kérdést: valóban készen állok én erre a feladatra, vagy esetleg elhamarkodottan hoztam meg a döntést, hogy anya leszek? És ha igazán őszinte vagyok magammal, szinte azonnal mardosni kezdett a bűntudat, amiért vágyakozva képzelegtem azokról a napokról, mikor nem egy kisember osztotta be az időmet. Nagyon hamar meg kellett tanulnom tisztázni magamban ezeket az egymásnak ellentmondó érzéseket – imádom a lányom, de néha annyira szeretnék egyedül lenni. Térre és időre volt szükségem, egy kis magányra, s lássuk be, ezek teljesen emberi igények, melyekben semmi különöset nem találunk mindaddig, amíg nem nehezedik vállunkra a gyermekünk iránt érzett felelősségtudatunk. Amint az anyaság tükrén keresztül tekintünk az olyan alapvető igényekre, mint a szabadság és énidő, sikerül valahogy teljesen elvesznünk a bűntudat sűrű ködében. Egy anya nem lehet önző, gondoljuk. Pedig valójában igenis lehet, sőt, tovább megyek, kell is, hogy néha az legyen. Legyünk magunkkal elnézők. Merjünk magunknak is adni az értékes időnkből – még akkor is, ha csak egy forró italra futja a friss levegőn.

Az anyaság sűrűjében

Egy amerikai jógaoktató egyik anyaságáról szóló írását olvastam, mikor szembe találtam magam a következő mondattal: „Úgy érzem, soha senki nem mondta el nekem az őszinte igazságot arról, milyen nehéz is valójában [az anyaság]...” Szíven ütött a gondolat, mert mai napig sokszor visszhangzik a fejemben a kérdés, miért nem beszélt nekem erről senki? És tényleg, miért nem beszélünk erről őszintén? Miért félünk azt mondani, hogy nehéz? Miért van az, hogy sokszor még ma is fél mondattal elintézzük az anyasággal kapcsolatos, egyébként borzasztóan összetett tapasztalásaink elbeszélését?

Sokszor előfordult velem, hogy a kérdéseim vagy panaszaim hallatán, az emberek azonnal tanácsokkal és javaslatokkal kezdtek bombázni. Habár tudom, hogy mindezt segítségnek szánták, sokszor valójában megnehezítette a dolgom, mert úgy éreztem, kaptam egy újabb elvárásokkal teli listát, melynek meg kell felelnem, ha azt akarom, hogy könnyebb legyen az életem. Ha pedig valami nyilvánvaló nehézségről szóltam – mint például, hogy mennyire kimerít az új szerepem, majd a kimerültség és tehetetlenség érzése mennyire feldühít – sokszor megkaptam, „hát ez ilyen”, „ezzel jár” kezdetű mondatokat. Hogyan is várhatnánk el, hogy az anyák meg merjék osztani ellentmondásos érzéseiket, ha nem tudunk empátiával fordulni egymás felé? Tévedés azt gondolni, hogy egy panaszkodó anya megoldást vár a problémáira – legfeljebb egy kis együttérzést, pár segítő kezet és megértő füleket.

Azok a bizonyos dolgok, melyekről senki sem beszél...

Mivel mindannyiunk számára más okoz nehézséget, lehetetlen minden olyan anyasággal kapcsolatos kihívást felsorolni. Mégis van néhány általánosan felmerülő megpróbáltatás, melyekről talán előnyös lenne a szülőségre készülés során értesülni. Például arról, hogy igazából tényleg mennyire fájdalmas és küzdelmes lehet a szoptatás – hogy a közhiedelemmel ellentétben, nem minden anyának megy ösztönösen, simán. Valahogy arról, hogy a gyermekágyi kimerültség a fáradtság eddig nem ismert foka – s ez nem csupán az anyára, de a kisegítő társra, az apára is igaz lehet. Hogy ez a fáradtság jó ideig mindennapos lesz, s hogy hatással lesz hangulatunkra, a párunkkal és a babánkkal való interakcióra – feszültebbek leszünk, türelmetlenek, nyűgösek és ingerültek, a bolhából is elefántot csinálunk.

Azt meg végképp nem köti senki az orrunkra gyermekünk érkezése előtt, pedig talán nem ártana, hogy ez a fajta elgyötörtség, melyet az első hetekben tapasztalunk, nem csak erőtlenség – ez a fajta lestrapáltság mélyről hozhat fel nemkívánatos érzéseket, amelyekkel eleinte lehet nem tudunk mit kezdeni. Például, előfordulhat, hogy megdühödünk, mikor a babánk ötödször ébred éjjel, mert a negyedik ébredés után egyszerűen fizikai képtelenségnek tűnhet ötödszörre is felkelni az ágyból. Vagy mondjuk megmagyarázhatatlan frusztráció kerít bennünket hatalmába, ha egy alkalommal a babánk csak húsz percet alszik a szokásos másfél óra helyett délután. És arról sem beszél senki, hogy ezt a hirtelen feltörő haragot szinte azonnal követi a keserű bűntudat és önmarcangolás – hiszen nem akar egy anya sem dühös lenni, mert a gyermeke korábban ébred és vágyik a társaságára.

Nehéz érzések ezek, melyekről talán nem is tudjuk honnan jönnek, azt meg végképp nem, hogyan kezeljük őket. A megoldás kulcsa a kommunikáció lehet. Minél több tapasztalatot osztunk meg egymással, annál nagyobb eséllyel fogjuk úgy érezni, nem teljesen kilátástalan a helyzetünk.

Úgy vélem, mai témánk mégsem kizárólagosan a gyermekágyi időszakra jellemző, mert elhúzódhat, sőt talán az anyaság örökös velejárója is lehet.