2024. április 19., péntek

A Latinovitsok XIX. százada I.

Podhorányi Zsolt Mesélő délvidéki kastélyok (2020) című könyve – amellett, hogy az egykori bácskai és bánáti kastélyok történetét mutatja be – bőséges betekintést nyújt építőik-lakóik, a nemesi családok olykor fölemelő, máskor lesújtó történetébe is. A szerző valójában a török megszállás alóli fölszabadulástól egészen a trianoni országösszeomlásig a délvidéki nemesség fölöttébb gazdag két és fél évszázados történetét mutatja be. Kevés olyan vármegyéje volt a történelmi Magyarországnak, ahol annyira mostoha lett volna a magyar kastély sorsa, mint a Délvidéken – írja könyve bevezetőjében a szerző, s tegyem hozzá nyomban: ahol a nemzet elitjének oly elszánt munkát kellett vívnia közössége megtartásáért, otthona megőrzéséért. A Délvidéken a nagy történelmi események mindig véres háborúkat, etnikai konfliktusokat hoztak, s az összetűzések szinte minden esetben „szenvedélyes öldöklésbe” torkolltak. Olyankor falvak és városok borultak lángba, égtek a lakóházak és a kastélyok, és menekülésre kényszerültek a lakóik. Vojnitsok, Lelbachok, Fernbachok, Dungyerszkyk, Karátsonyiak, Hertelendyek és a velük együtt a Bácska és a Bánát népeinek fölemelésén, javaik gyarapításán munkálkodó nemes családok sora írta be nevét nemzetünk történelmének legszebb fejezeteibe. Közöttük kitüntetett hely illeti meg a Latinovitsokat.

Podhorányi Zsolt könyve Egy befolyásos család a Bácskában című fejezetében így fogalmazott: a Latinovitsok nemzedéke a XIX. században döntő mértékben meghatározta Bácska közéletét, „történetük az egyik legtipikusabb köznemesi família” története. Otthonteremtő elődeik a XVIII. század elején az Adriai-tenger mellől, Cattaro városból jöttek Bácsmegyébe, Baján telepedtek le, egyik ősük 1719. szeptember 23-án nyert magyar nemességet. 1725–1726-ban megvásárolták a Borsód környéki pusztákat, 1751-ben megszerezték Madarast, 1800-ban pedig Katymárt – innentől vált ketté a Latinovits család borsódi és katymári ága. A család hírnevét és tekintélyét – Dudás Gyula A borsódi és katymári Latinovits-család története (Zombor, 1899) című tanulmánya szerint – borsódi Latinovits Benő alapozta meg, aki 1811-ben első aljegyző lett a vármegyében, ezt követően 1838-ig megtartotta megyei főjegyző hivatalát. Fia, Latinovits Miklós főszolgabíró és országgyűlési követ volt. Latinovits Dániel 1848 őszétől szolgálta a magyar szabadság ügyét, a Zomborban alakult 34. honvéd zászlóalj katonájaként 1849 januárjától részt vett a felső-tiszai harcokban. Latinovits Elek 1848 szeptemberében állt be a magyar kormány alá rendelt I. császári huszárezredhez, s részt vett a szerb felkelők elleni délvidéki harcokban. Latinovits János 1848. november 3-án altiszti rangban állt a szabadságharc szolgálatába, és szolgálta a magyar ügyet egészen Komárom feladásáig. Latinovits Lázár 1848 nyarától harcolt a Délvidéken, ezredével Világosnál tette le a fegyvert. Latinovits Sándor 1848 őszétől ugyancsak a Délvidéken harcolta végig a szabadságharcot.

A család egyik legismertebb főméltósága Latinovits Miksa szolgabíró fia, borsódi Latinovits Gábor prépostkanonok és c. püspök, országgyűlési képviselő volt, ki 1825. március 14-én született Baján. Gimnáziumi tanulmányait követően a bölcseletet Egerben, a teológiát Kalocsán hallgatta, 1848-ban szentelték áldozópappá. 1864-ben bajai plébánossá nevezték ki, 1878-ban pedig a kalocsai székesegyház kanonoka lett. Ugyanezen évben Baja város az elsősorban költőként ismert Tóth Kálmán visszavonulása után országgyűlési képviselőjévé választotta, ezt követően szabadelvű programmal – egészen 1893-ig – három országgyűlési ciklusban képviselte a várost. 1897. május 8-án halt meg – pályáját Bánáti Tibor 1996-ban megjelent Bajai arcképcsarnok című kötetében Latinovics Gábor c. püspök címmel rajzolta meg. Az ő országgyűlési képviselői nyomdokain járt az 1863-ban született Latinovits Géza, Latinovits Illés táblabíró fia, a jeles világutazó, akinek katymári kastélyában 14 000 kötetből álló könyvtára volt.

Latinovits Vincze, idősebb Latinovits Szaniszló fia ugyancsak országgyűlési képviselő és királyi főügyész volt. Jogi végzettségéből eredően 1848 előtt Bács megyénél vállalt hivatalt. A szabadságharc alatt fegyverrel szolgálta a nemzet ügyét, amiért azután az abszolutizmus idején hosszabb fogságot szenvedett. Négy ízben – 1861-ben, 1865-ben, 1869-ben és 1873-ban – országgyűlési képviselő volt. Bácsmegye 1861. február 7-i közgyűlésén ő indítványozta a nevezetes feliratot a királyhoz, mely szerint a megye következetesen ragaszkodik az 1848. törvénycikkhez. 1886. január 19-én, 63 éves korában Baján halt meg.

Latinovits Pál neve a Bácsmegye című hírlap szerkesztőjeként vált ismertté, amellett tevékeny szerepet vállalt Bács-Bodrog vármegye közéletében is. 1856-ban született Bácsborsodon, ifjú korában közgazdasági ismereteket szerzett Budapesten, 1886-ban a vármegye közgazdasági előadója lett, 1901-ben a király Bács-Bodrog vármegye főispánjává nevezte ki, tisztségét 1906-ig megőrizte. Pályája során elnöke volt a Bácsmegyei agrártakarékpénztárnak, a Bajai és a Zentai takarékpénztárnak; ugyancsak elnöke volt a Bácsmegyei Gazdasági Egyesületnek is. Gazdasági témájú írásai a vármegyei lapokban és a Földmívelésügyi Értesítőben jelentek meg.

Katymári dr. Latinovits János már a trianoni nemzedék tagjaként 1897-ben született Budapesten. Tanulmányait Budapesten, Zürichben és Cambridge-ben végezte, majd külügyi szolgálatba lépett. Több világnyelvet beszélt, külföldi tanulmányútjai során járt Kínában, Japánban, Ausztráliában, Afrikában és Amerikában. 1920 után tevékenyen részt vett a magyarországi csonka vármegye társadalmi és politikai életében, éppen ezért Bács megye törvényhatósága az örökös megyebizottsági tagsággal tisztelte meg. 1933 óta Bács megye felsőházi követe, 1937. november 6-tól pedig Bács megye főispánja volt.

Két évszázad során a földbirtokos Latinovits család tagjai előkelő szerephez jutottak Bács-Bodrog vármegye közéletében, sokan közülük hivatali feladatokat láttak el, de kitűntek az 1848–1849-es szabadságharc idején is. Volt közöttük főrendházi tag, követ, királyi kamarás, főispán, alispán, főszolgabíró, megyei főjegyző, tiszti ügyész, bíró, bankár és katona, emellett jelen voltak a tudományos életben és az irodalomban is.