2022. július 4., hétfő

Az orosz–ukrán háborúk és azok történelmi háttere

A történelemben több olyan konfliktus is volt, amelynek az epicentruma vagy kiindulópontja, illetve maga a konfliktus a mai Ukrajna területén zajlott. Ez a mostani háború azért hátborzongatóbb az eddigieknél, mert mindkét oldal kezében modern fegyverek vannak, és mert a régi „szép” időkben a felek kivonultak egy mezőre és megvívták a csatájukat, ott valaki győzött, más vesztett, ez után vagy újabb csatát vívtak egy másik mezőn, vagy tárgyalni kezdtek a békekötésről. A mai háború szörnyűsége abban van, hogy városokban, városokért vívják őket, ahol sok a polgári áldozat.

A kijevi Rusz Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország bölcsője

A Kelet-európai-síkságon élő szlávokat a skandinávok (varégok, akiket nyugaton vikingnek neveztek) szervezték állammá. Elsősorban a svédországi skandinávok, akiket kevésbé érdekelt Nyugat-Európa, mint a Kelet-európai-síkság nagy folyóinak vidéke, ahonnan le lehetett hajózni egészen Konstantinápolyig, amely a kilencedik században az elképzelhetetlen gazdagság, kifinomultság, áru- és pénzbőség helye volt.

Persze Svédországból Konstantinápolyba jutni nem volt könnyű, így Rurik fejedelem Novgorodban (új város) rendezkedett be, és ott lett nagyfejedelem. Itt egy jól szervezett város épült, nem kellett visszamennie Skandináviába kereskedni. Aztán a meglehetősen északon fekvő Novgorod helyett délebbre telepedtek át a nagyfejedelem és követői, noha Novgorod is fennmaradt. Rurik fia, Ingvar volt (akit oroszul Igornak mondanak – I. Igor kijevi fejedelem), gyámja pedig Helgi (akit az oroszok Olegnek mondanak). A délebbi vidékeken ekkor már voltak más varégok is, akiknek a példáját Rurik utódai követték. Azonban a környéken szlávok tömegei is éltek. A Fekete-tenger vidéke pedig a görög-bizánci világ része volt (a manapság sokat emlegetett Mariupol és Herszon városok megnevezésének etimológiája is görög eredetű). Hogy a skandináv eredetű Rurik-utódok meddig őrizték meg germán nyelvüket, nem tudjuk, de Vlagyimir esetében már kétséges, hogy a név a skandináv Valdemar megszlávosított változata-e. Kijev jó helyen volt, már rég létezett ott település. A hely nevének etimológiája bizonytalan, a krónikák szerint az első skandináv hódítók/alapítók egyikének nevéből (Kyi) alakult ki. Kijevből nemcsak Konstantinápoly, hanem Bagdad és Perzsia felé is lehetett kereskedni. És Kijev lett az összes orosz „város anyja”. Bölcs Jaroszláv, akinek még mindig skandináv eredetű neve volt, a 11. században, úgy döntött, hogy elég volt a Kijevi nagyfejedelemségért folytatott harcokból, hiszen azért a környéken fejedelemségeket alapító Rurik-utódok harcoltak, és eldöntötte, hogy a fejedelemségekben egy furcsa örökösödési rendszert vezet be, amelyben a rangidős, vagyis a legidősebb/legrátermettebb lesz a kijevi nagyfejedelem, a többiek pedig a környező fejedelemségekben uralkodnak (Ilyen volt Csernyigov/Csernyihiv is, amelyről szintén szóltak hírek). Azonban azzal nem számolt, hogy egyre több lesz a Rurik-utód.

Rurik fia, Ingvar, vagyis I. Igor

Ezenkívül ez a vidék népvándorlások szempontjából elég „szeles”. Európa kapuja az Urál hegység és a Kaszpi-tenger között van, ami azt jelentette, hogy az Ázsiából, vagy Európa még keletibb vidékeiről érkezőknek valahol Kijevtől délre kellett elhaladniuk (Nem véletlen, hogy a Nyesztor-krónikában említés esik a magyarokról is). Az iszonyúan nehezen követhető Kijevi Rusz történetének a mongolok vetettek véget, az 1223. évi kalkai csatában, ettől kezdve ők nevezték ki a fejedelmeket, akik alattvalóik lettek. A mongolok a kinevezésében hol követték a hagyományt, hol nem. Aztán a Mongol Birodalom is szétesett, de annak legnyugatibb negyede az Arany Horda (ami a mongol nyelvből eredeztetve annyit jelent, hogy arany szálláshely, azaz a kán szálláshelye) tovább gyakorolta a hatalmat. A mongolok kisebbség voltak az oroszok lakta vidékeken, és Novgorod, és Moszkva is túlságosan északra volt, így az adó behajtására a helyi orosz fejedelmeket használták fel, ez nem tarthatott a végtelenségig, azért sem, mert délről az oszmánok jelentek meg, sőt nyugatról a magyarok is, II. Endre idejében egy időre (1188–1190) megszerezték Halicsot, a későbbi Galíciát, (régiesen magyarul Gácsország). Minden esetre a 16. században megújított orosz állam szláv volt, Moszkvából irányították, és az első uralkodója Rettegett Iván lett. Ez azt is jelentette, hogy a mai Ukrajna Oroszország területének keleti és déli része lett, és a határőrvidék szerepét kapta. Ebből ered az ország mai neve is. Folyamatosan katonáskodtak, egy átlagos kozák az lovas katona volt, szablyával, vérttel és egyebekkel felszerelve. Ehhez a fajta hadviseléshez értett, amelyben volt mongol, de nyugati hagyomány is.

Ahhoz, hogy tisztában legyünk a mai Ukrajna kialakulásával, még mindenképpen említést kell, hogy tegyünk a Litván-Lengyel Unióról, amelynek partjait a Balti-tenger, és a Fekete-tenger mosta, és meghatározó erejű állam volt 1385-től a 16. század második feléig. Később ezt az államot szétforgácsolta a lengyel nemesi köztársaság elavulása, majd 1792-ben fel is osztották az államot.

Az ezt megelőző időkben délen kialakult az önálló kozákság, amely a folyamatos háborúskodásra volt berendezve, főleg a krími tatárok ellen. A kozák szó szabadot jelent, és egy időben a lengyel területektől a Donig alkottak lovas szabadcsapatokat.

A határvédő szlávok

Az ukrán néplélekre hatással volt tehát az orosz, a török, a tatár, a lengyel és litván hagyomány is, ugyanúgy, ahogy az oroszra is a skandináv, bizánci és tatár. A lengyelek a 16. és a 18. században elég sokat háborúztak az oroszokkal, sőt 1612-ben el is foglalták Moszkvát. Ukrajnában a vezetést a hetmanok tartották kézben. Maga a cím lengyel-litván eredetű, és azt jelenti, hogy a hadsereg vezetője. Később a Dnyepertől keletre lévő vidékeken is használták, mint a hadsereg vezetőjének megnevezését. A 17 században az oroszok, a lengyelek, az oszmánok háborúztak egymással, időnként a kozákok is önálló erőként léptek fel, és ebben az évszázadban a helyi lakosság nagy fogyatkozást szenvedett.

Fontos megjegyezni, hogy Galícia és Volhínia a lengyelekhez és litvánokhoz tartozott. Tehát ezeket a területeket noha pusztították, nem vonták hatalmuk alá a mongolok. Idővel a mongolok egyre gyengültek a lengyel-litván állam (hivatalosan: Lengyel Királyság és Litván Nagyfejedelemség, amely időnként megújította unióját) Kelet felé terjeszkedett, és a mai Fehéroroszországban is területeket szerzett. A doni kozákok mellett a zaporozsjei kozákok is kialakultak, akik a mai Ukrajna délkeleti részén éltek. A kozákok szerepének kialakulásában a krími tatárságnak is szerepe volt, akiket az oszmánok hódoltattak (és majd csak a 18. században II. Katalin szünteti meg ezt az állapotot, amikor önálló kánság lesz, amit az Oszmán Porta az 1774-es kücsük-kajnardzsi békében ismer el.)

Oleg

Ebben az időben akár milyen fényes is volt a Kijevi Rusz, az ukránok szerepe az volt, hogy az oszmánoktól és egyéb támadásoktól védték a lengyel, litván és az orosz területeket. Moszkvában már a szokott módon öröklődött a császári/cári cím, apáról fiúra. 1453-ban Konstantinápolyt az oszmánok hódították meg, amely ekkorra már csak egy városállam volt, mégis a császári cím Moszkvához került, családi kapcsolatok révén is, és ez a saját értelmezésükben azt jelentette, hogy Moszkva lett a harmadik Róma. Azonban ezzel az is járt, hogy az oszmánok a Fekete-tenger vidékét elfoglalták.

A kozákok először a lengyelek ellen lázadtak fel és értek el sikereket 1648-ban, a cél a zaporozsjei kozákok helyzetének javítása volt (ezért még a krími tatárokkal is szövetkeztek). Ez igazi háború volt a lengyelek és a kozákok között, a lázadás vezére Bohdan Hmelynyickij volt. A lázadás okai szociálisak és vallásiak is voltak, de leginkább a kozákok sérelmei. Mivel lassan a lengyelek is rendezték soraikat, 1654-ben a Perejaszlavi szerződéssel Hmelynyickij Oroszországhoz csatolta a zaporozsjei kozákokat. Hmelynyickijt ukrán hősnek tartják. Ezután megváltozott a helyzet a Kelet-európai- síkságon, immár az oroszok lettek a legerősebbek. A zaporozsjei kozákok pedig az oroszokat szolgálva a krími tatárok ellen is harcoltak, sőt egy tamponzónát képeztek feléjük Oroszország szempontjából. Az oroszoknak megfelelt az alacsony intenzitású háború délen, mert északon akarták megverni a svédeket, ami majd végleg csak 1721-ben sikerül. Közben a kozákok az erdélyiekkel és a svédekkel is szövetkeztek, amit az oroszok úgy oldottak meg, hogy a Dnyeper mentén felosztották 1667-ben a kozákok területeit (andruszovói béke), balparti és jobbparti részre, és a jobbpartiakat a lengyelek, a balpartiakat az oroszok irányították. Ezután a kozákok az egyesülésért harcoltak a lengyelek ellen olyannyira, hogy 1668-ban Dorosenko kozák hetman még az oszmánoknak is behódolt, a cél eléréséért. A 17. század végén létrejött a szent szövetség, amely részt vett az oszmánok elleni háborúban, ezt a szerb történetírás csak Nagy Bécsi Háborúnak nevezi, mivel 1683-ban Bécs ostromával indult. A szövetség tagjai voltak az oroszok is, és a lengyel-litván állam, a Habsburgok, sőt Velence is. A pápa is támogatta őket. Ekkor a mai Ukrajna területén az oroszok és lengyelek közösen tettek rendet a kozákok között.

A 18. században az orosz állam erősödni kezdett, egyre kevésbé érdekelte már a perjaszlavi kiváltság, a kozákok hadviselése elavulttá vált, hiszen a puskapor átalakította azt (gyalogság puskával, és ágyúk). A kozákokat a mai Ukrajna területéről távoli területekre viszik harcolni, ahol nagyon nagy vesztességeket szenvednek, ezért tört ki a Bulavin féle lázadás, amelynek bukása után a vezető és a kozákok egy része az Oszmán Birodalomba menekül. Közben az oroszok igyekeznek centralizálni az ukrán területeket. E sérelmek miatt szövetkezett Ivan Mazepa hetman a svédekkel 1709-ben. Nagy Péter könyörtelen háborúkat vívott, sok embert vesztett (ezért egyes orosz történészek nem nevezik Nagynak, csupán I. Péternek). A Hetmanátus kontroll alatt volt. A 17. század második felében szinte áttekinthetetlen háborúk folytak, ami azt eredményezte, hogy az idő múlásával Oroszország minden kihívóját legyűrte. Az Oszmán és a Lengyel–Litván Birodalom elavult módon működött. Északon az oroszok kijutnak az északi Jeges-tengerre, a svédek már nem próbálják legyőzni őket, miután 1721-ben döntő vereséget szenvednek a poltavai csatában, amivel befejeződik az 1700-tól tartó nagy északi háború. Ekkoriban szerez Oroszország hatalmas észak-ázsiai területeket.

Krím központja Bahcsiszeráj volt, amit az oroszok 1773-ban foglaltak el, nem hosszú időre. 1772-ben Lengyelország első felosztásakor Galícia Ausztriához került a Habsburg Birodalomba. A további felosztásokkor pedig Oroszország határai egyre nyugatabbra kerültek. Ennek az egyik csúcsa a kücsük-kajnardzsi béke volt. Oroszország I Péter és II. Katalin után nyugat felé fordult, és európai újdonságokat vezetett be. Ekkorra a terjeszkedő orosz állam már szinte teljes egészében kontrollálta a mai Ukrajna területét. Oroszország európai akart lenni, azonban az évszázadok során túl sok probléma torlódott fel. Ukrajna helyzete olyan volt, hogy a lengyel és az orosz államnak is végvidékként, védelem céljából volt rá szüksége. A beszélt nyelv valahol a lengyel és az orosz között volt. Ám a lengyelt és az orosz nyelveket előbb, sőt jóval előbb kodifikálták, a későbbiekben az ukrán beszélt nyelvet tiltották az oroszok, ugyanis kétségtelenek voltak a nyugati hatások, és itt nemcsak a lengyelre kell gondolni, hanem a szlovákra, ruténra stb. Ezenkívül a Dnyeper folyó, amely önmagában is jelentős választóvonal, a katolicizmus és az ortodoxia ütközésvonala is volt. Ezt a helyzetet komplikálja, hogy napjainkban az Orosz Ortodox Egyházból ismét kivált az Ukrán Ortodox Egyház, amit a konstantinápolyi pátriárka elismert, az orosz nem, így ma mindkettő működik Ukrajnában az egyik Kijev, a másik Moszkva központtal.

Lengyelország első 1772-es felosztásakor Galícia került a Habsburg birodalomba, a mai Ukrajna többi része pedig Oroszországhoz került. Az utolsó, legnagyobb kozák és parasztlázadás a Pugacsov féle lázadás volt 1773–1775-ben. Miután a lengyelekkel sokat harcoltak, már nem volt rájuk szükség, elavult fegyveresek lettek, akik több bajt okoztak, mint amennyi haszon volt belőlük. Pugacsovot természetesen kivégezték, az Ukrajnában élőknek, mint ahogy más orosz birodalomban élőknek sem volt esélye a központi hatalom ellen. Mindeközben az orosz birodalom igyekezett az ortodoxiát minél nyugatabbra terjeszteni, a Balkán-félszigeten is. A szerb felkelésbe direkt módon avatkozott be. De része volt Bulgária létrejöttében, és Görögország és Montenegró is ortodox állam volt.

Napóleon után Oroszország a Bécsi kongresszuson létrehozott konzervatív rendszert tartotta fenn (ezért segítette ki az osztrákokat a magyar forradalom ellenében). Azonban az 1853–1856 közötti krími háborúban a nyugatiak megalázó vereséget mértek rájuk. Néhány évtizednyi egyéb háborúskodás alatt kiderül, hogy az évszázadokig fegyveresek felvonulását megélő ukrajnai terület igazán jó potenciállal rendelkezik a mezőgazdaságot és az ipart illetően, így a központi hatalom azt fejlesztette fel, miközben üldözte az ukrán nyelv használatát. Betiltották az ukrán könyvkiadást (1863) és az iskoláztatást (1862). Az ukránok helyzete bizonyos szempontból kedvezőbb volt az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galíciában és Lodomériában, de ott a görögkatolikus vallást preferálták.

Az első világháborúban az ukránok részben az Orosz Birodalomhoz, részben az Osztrák–Magyar Monarchiához tartoztak. A keleti front nagyrészt ukrán területeken hullámzott keletre és nyugatra, azonban az oroszok oroszosítani akarták őket, és az értelmiségben ekkor tudatosodott az, hogy nem számíthatnak semmi jóra egyik oldalról sem. A megoldást egy önálló ukrán államban látták. Ezt az Osztrák–Magyar Monarchiában meg is tudták fogalmazni, lévén, hogy voltak képviselőik és politikusaik, és az ukrán nemzeti mozgalom Nyugat-Ukrajnában bontakozott ki

Ekkoriban kezd kialakulni az ukrán nemzettudat, azonban ezt minden irányból akadályozták, noha Ukrajnában is létezett agresszív nacionalizmus, ami elsősorban a zsidók ellen irányult, már Bohdan Hmelynyickij idejében is üldözték őket. A ruténok létét sem ismerik el a mai napig sem. Az ország az első világháború végét az orosz birodalom összeomlása miatt független államkezdeményként várta ki, de a Vörös Hadsereg elfoglalta, miután a fehérgárdistákat szétverte, 1920-ban, így 1922-ben Ukrajna Szovjet Szocialista Köztársaság lett, ám nem a mai formájában, mivel a nyugati részei a felújított Lengyelország részei lettek, noha Lemberg (Lvov) kivételével Lengyelország keleti területeit ukránok és Beloruszok lakták, akik az oroszokra mint esetleges megmentőkre tekintettek, ez így volt már a dualista monarchiában is. Az ukránok létét ez után a legmarkánsabban a Szovjetunió története határozza meg.

Ukrajna a Szovjetunióban

Az eddigiekből is látszik, hogy Ukrajna történetét egy szenvedéstörténetként is meg lehet írni. Még a nagy októberi forradalom vezetői sem gondoltak arra, hogy elismerjék az ukránokat és Ukrajnát, ezért tüntetések voltak és megalakult az Ukrán Központi Tanács. Ez Oroszországon belül akart autonómiát, azonban a forradalmárok ezt nem akarták, ezért létrehozták Ukrajna Alkotmányozó Nemzetgyűlését, ezt először elutasították a bolsevikok, és harcok törnek ki, azonban az ukránok mégis megvédték magukat és kikiáltották az Ukrán Népköztársaságot (III. Univerziálé). Ez után a bolsevikok azt követelték, hogy a fehérgárdisták ellen harcoljanak, azonban ezt elutasították, így a bolsevikok ismét támadtak, ami után Ukrajna a függetlenségét kiáltotta ki (IV. Univerzálé).

A cári hatalom teljes eljelentéktelenedése után a szovjetek a németekkel tárgyaltak a háborúból való kilépésről, és elismerték Ukrajna függetlenségét. Cserébe Ukrajna élelmet kellett, hogy szállítson, azonban ezt nem valósította meg, így a németek egy újabb hatalomváltáshoz járultak hozzá. 1918 áprilisában létrejön a hetmanátus és Pavlo Szkoropadszkij vezetésével kikiáltják az Ukrán Államot. Ez viszonylag jól szervezett volt, létrehozták saját pénzüket, a hrivnyát, és az ukrán nyelv használatát biztosítják, azonban a széles néprétegek fokozatosan elfordulnak tőle, mert a szociális helyzetük rosszabbodik. 1918 végén azonban az elüldözött hatalom, miután a németek kivonulnak, megalakítja a Direktóriumot és felkelés robban ki. Megdöntik a hetmanátust, ezenkívül Oroszországgal keresik a szövetséget. Végül a vörösök foglalják el az országot, hadikommunizmust vezetnek be. Ez után a lakosság lázadozik, amire a kommunisták a terror fokozásával válaszoltak, erre általános lázadás lesz a válasz, és Szimon Vasziljevics Petljura, az ukrán atamán parancsnoka Lengyelországgal tárgyalt, ahol Józef Piłsudskival lemond a nyugat-ukrajnai területekről, majd elkezdődik a lengyel–szovjet háború, amelynek a vége rigai béke lett. Nyugat-Ukrajna a lengyeleké lett, Kelet-Ukrajna pedig a szovjeteké. Ismét nem sikerült az államalapítás.

A két világháború között az ukránok két részre voltak felosztva. A keleti részeket az oroszok, a nyugatikat a lengyelek és a románok (Bukovina megszerzésével) valamint a Csehszlovák Köztársaság Kárpátalja megszerzésével birtokolta. Lengyelországban betiltották az ukrán nyelvet, az ukránok jellemzően falvakban éltek, sok volt az írástudatlan, és sokan vándoroltak ki a tengeren túlra. Bukovinában románosítás folyt. Csehszlovákiában autonómiát ígértek a Podkarpatská Rusnak, de csak 1938-ban adták meg, amely azonban csak pár órát állt fenn, Magyarország ugyanis visszafoglalta egykori területét.

A szovjet birodalomban Ukrajnát a Szovjet-Oroszországba kezdték beolvasztani még a polgárháború alatt, de Lenin föderációs státuszt adott neki, noha teljesen a központi hatalomtól függött. Hadikommunizmust folytattak, nagy volt a szegénység. A helyzet a NEP (az új gazdaságpolitika oroszul: Novaja ekonomicseszkaja polityika) bevezetése után enyhült.

A szovjet birodalomban 1925-től elkezdték a helyi káderek alkalmazását, így Ukrajnában ukránosítás történt. Ez az iskolákat, a kultúrát, a hivatalokat, sőt az egyházat is érintette. 1930-ban viszont Sztálin elkezdi ennek felszámolását, majd oroszosításba és tisztogatásba kezd. 1932 és 1933 között az NKVD (Belügyi Népbiztosság) úgy körülzárta a falvakat, hogy azokból nem lehetett kijutni. Miközben a Szovjetunió gabonát exportált, talán többen is éhen haltak, mint hétmilliónyian, még a kannibalizmus is előfordult. Ez volt a hlodomor, az éhhalál ideje. A történésekről a Nyugat nem tudott szinte semmit, olyan tökéletes volt a hírzárlat (majd csak később derül ki az egész.).

Ez után következett a nagy csisztka (tisztogatás). Kivégzések és Gulágra küldések is napirenden voltak, és fokozódnak egészen 1937-ig. Közben a nehézipart fejlesztik megerőltetett tempóban. Ukrajna a mezőgazdaság és az ipar fejlesztéséhez is jó terep maradt. Az ukránokat, mint más szovjet parasztokat is, ez után a kollektivizáció sújtja, a kolhozok és a szovhozok létrehozása. Mindezt állami erőszakkal teszik. Az ukránul működő egyházak birtokait is elveszik, az ukrán templomokból mozit, kultúrházat csinálnak.

A második világháborúban a németek és a szovjetek sem kímélték Ukrajnát. A szovjetek megszerezték a lengyel és a román területeket. A nyugat-ukrajnai területen kegyetlen eszközökkel kezdik bevezetni a szovjet rendszert, miután Lengyelországot megtámadták, Romániát pedig ultimátum elé állították. A németek június 22-i támadásuk után néhány hét alatt már a Dnyepernél vannak, augusztusban pedig már az egész területet meghódították. Közben hallatlan népirtást visznek végbe, faji alapon, elsősorban a nagyszámú zsidóságot gyilkolják módszeresen, de az „alacsonyabb rendű” ukránokat is (emlékirataiban ezt Rommel tábornok nagy hibának nevezte).

Ukrajnában nagy volt a csalódás a németek viselkedése miatt, sokan hajlandók voltak felszabadítóként fogadni őket, de amikor látták mit csinálnak, és hogy milyen kegyetlenül dolgoztatják őket, akkor elmentek az erdőkbe és partizánok lettek, az egyik legkeményebb ellenállási mozgalmat hozták létre, ám egyes kozák csapatok a németek mellé álltak.

A háború után kezdett körvonalazódni a mai ill. a tegnapi Ukrajna területe. Lengyelországi területeket, a Kárpátalját, Besszarábiát csatolták egybe, majd 1954-ben a Krím-félszigetet is hozzácsatolták.

 A függetlenség elnyerése, és amit kezdtek vele

A peresztrojka, Gorbacsov és a Szovjetunió bomlása közben 1991. augusztus 24-én kiáltották ki a függetlenségüket, amit a választópolgárok december elsején meg is szavaztak. Ukrajna lemondott atomfegyvereiről, amelyekből sok volt az országban, cserébe a budapesti egyezményben Oroszország, az USA és Nagy-Britannia garantálta az ország függetlenségét és integritását.

Azóta többpártrendszer van Ukrajnában, azonban ukránok milliói hagyták el, hiszen egyik kormány és államfő sem tudta/akarta a jóléti társadalmak felé közelíteni őket, ehelyett hatalmas korrupció volt az országban. Ráadásul a Barátság kőolajvezeték működését sem biztosították, ugyanis saját célra csapolták meg, amikor úgy ítélték meg, szükségük van energiahordozóra.

A politikai életben az Oroszországhoz és a Nyugathoz való viszony jelentette a törésvonalat. Már 2004-ben lázongások voltak a vélt, vagy valós választási csalások, valamint a korrupt politikai elit ellen. Ez volt a Narancsos forradalom, azonban Viktor Juscsenkó sem hozott gyökeres változásokat, és egy mandátum után távoznia kellett. A függetlenség ideje alatt kiemelkedő politikus volt Julia Timosenkó, ám nem a teljesítménye miatt, hanem azért, mert elítélték hatalommal való visszaélés miatt (és börtönben is volt). Közben Oroszország elkerülte ezt a sorsot, ott ugyanis az államszervezésre képtelen Jelcint a keménykezű, hidegvérű és tehetséges Putyin váltotta, aki rendezte Oroszország belső viszonyait.

2014-ben, a 2013. december 1-jén Kijev főterén a Majdanon kezdődött és fajult el tüntetés, mert Viktor Janukovics nem írta alá az EU-társulási szerződést, noha azért utazott Vilniuszba. Janukovics az euroatlanti integrációból nemzetbiztonsági okokból táncolt vissza, valamint azért, mert Putyin jobb ajánlattal állt elő. Ám a kijeviek tovább tüntettek, sőt a helyzet egyre súlyosabb lett és halálos áldozatok is estek, mégpedig akár nyolcvan is, ha hihetünk a forrásoknak. Állítólag az oroszbarát krími autonóm terület belügyi osztagának tagjai lőttek a tömegbe, a háztetőkről. Máshol, főleg Nyugat-Ukrajnában is voltak békés tüntetések

A tüntetéssorozat eredménye az lett, hogy előrehozott választásokat tartottak, de Janukovics Oroszországba távozott. Később 2019-ben hazaárulásért elítélték. Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krím-félszigetet, ahol a lakosság mintegy 60%-a orosz, és Szevasztopol fontos orosz kikötő. Ezt nem érezte biztonságban Putyin, amennyiben folytatódik Ukrajna közeledése a Nyugathoz. A nyugati szövetségesek elítélték az orosz annexiót, amelyet viszont Putyin egy népszavazással is megerősített (2014. márc. 16., amit senki más nem ismert el), de Putyin kész tények elé állította világot, és a Krím-félsziget Oroszország része lett március 18-án. Ezzel a budapesti egyezmény érvényét vesztette, és Oroszország nem is foglalkozik többé vele. Még ebben az évben kikiáltották Donyeck és Luhanszk megyék függetlenségét, és harcok kezdődtek. Sőt július 17-én egy malajziai civil repülőt is lelőttek, amely Amszterdamból Kuala Lumpurba tartott. A vizsgálatok nem derítették ki, hogy melyik fél volt a tettes.

2018-ban tengeri villongás volt a két ország között, amelyben Oroszország ismét megmutatta, hogy kontrollálja a Kercsi-szorost és az Azovi-tengert.

2019-ben Volodimir Zelenszkij színészt választották meg Ukrajnában elnöknek, aki nyugatbarát politikát folytatott. Putyin orosz elnök alapos előkészületeket hajtott végre, és február 21-én elismeri a Donyecki és Luhanszki „Népköztársaságokat, és három napra rá háborút azaz „különleges katonai műveletet” indított Ukrajna ellen.

Ukrajna legújabb kori története tragikus, arról szól, hogyan lehet egy formailag demokratikus rendszerben rossz döntéseket hozni. Ezen kívül a külpolitikájuk nem volt elég óvatos, nem gondolták át helyzetüket és Oroszország közelségét. Mégis Ukrajna története tele van sérelemmel és a nagyhatalmak kegyetlen bánásmódjával, talán a lengyel történelemhez lehet hasonlítani, azonban még annál is tragikusabb, és a tragédiák sorozata tovább folytatódik…