2022. július 4., hétfő

Sziget és örvény

Miroslav Jovančić 2022-es kiállításához

Egyre kevesebb kép születik, amely sugárzásával, erejével, szépségével megállít, magához vonz, netán magával ragad, s beavat. Apályos korban apadó lélekkel élünk. Pedig a valódi művészet örök lehetőség, az Örök lehetősége, minden pillanatban adott s ekként nem korfüggő. Lehet most is jelen van, csak búvópatakként él. A művészetek süllyedésének valós oka sosem a társadalmi állapotokon, netán az Időn kérhető számon. A Teremtő sosem szűkmarkú. Sokkalta inkább az Ember szándéka, akarata, és képességeinek fenntartása gyöngül. A mi szellemünk halványul. Ha szembe akarunk nézni az apály okaival, az okokat bévül kell keresnünk.

Bicskei Zoltán felvételei

Láthatóan kevésbé fenséges és felemelő korunk művészete, mint a Teremtést átragyogtató ősi időké. Kinyilatkoztatást formázó magasrendű művészet jelenleg nem éltethető. A végletesen anyagba töppedt emberénél ez több okból sem lehetséges. Ha még művészetnek nevezhető az, amit a mai jobbak e néven művelnek, akkor annak hitelességét csakis a megélt – és a művészetbe átemelt – személyes sorson keresztül mérhetjük. Azok vehetők komolyan, akik sorsútjuk kálváriáját járva, azt őszintén és minél teljesebben tudják fölmutatni. Ezen az Én-vesztő úton képesek az Ön-való fényét földerengtetni, netán fölragyogtatni. E teremtő fény – a Teremtő fénye – nélkül nem beszélhetünk művészetről, csupán az alkotók különféle lelki, vagy pszichés tüneteiről. Természetszerűleg ez utóbbiak özöne a szembetűnő. Valódi képzőművészből még akad 2-3 a környékünkön is, és egy kisközösség számára talán ez elég lehetne. Ha fölismerné és eljutna hozzá. Ha, egyfelől nem lenne képcsömöre a képkonzervekkel agyonbombázott szemnek, léleknek, aki émelyedettségében, kábaságában, már nem keresi, vagy nem ismeri föl a tiszta képet; másfelől pedig a jobb alkotások is csak egyre kevésbé és kisebb intenzitással képesek érinteni a Mindenséget s ezáltal nézőjüket. Ilyen helyzetben illik komolyan venni minden valós erőfeszítést.

*

M. J. képeinek és életének alapkérdése a kor emberével azonos: miként győzze le démonait, hogy azokat meghaladva lelke és szelleme a daimon (alkotó szellem) által vezettessen. Festőnk megszállott ember, akit magasfokú fűtöttsége hajt a démonaitól a daimonok felé. Élete folyását, benne küszködését és küzdelmét, mint egy nyitott képes naplót nézhetjük évtizedek óta. Az ösztönvilág megnyílásától kezdve, a megrettent lélek harmóniát – kapaszkodót – kereső küzdelmén át, a fény üdvös szomjáig. Mint a saját lélekből építkező alkotók többségénél, festői világa egyöntetű. Noha az alapmotívumok a kezdetektől ugyanazok: a nő, a férfi, a zenész, a víz, a csónak, a növény, a macska, a gyík/sárkány, a farkas, a csillagok... – az évek múlásával mind árnyaltabbak és telítettebbek. A férfi képe szinte minden alkalommal a festő alakzata. Alakzata és nem alakja, mert mint maszkos önarckép, egy az alkotó által is megfigyelt, létbe mártott „figuraként” vonul végig az életművön. Ez az ön-kép alak többrétű: legtöbbször művész (hegedű, hangszer, ecset van a kezében), vagy törökülésben meditáló, netán transzban lévő jógi, néha szerető, vagy időnként rabcsíkos ruhára hajazó pizsamákban lebegve álmodozó hippi, de sokszor csak gyermekként összekuporodott, magára maradt, pőre lény. Többnyire lehunyt szemmel. Az ön-kép figura eleinte egy szúrós, örvénylő világba vettetett, mára ezek a viharos hullámmozgások és hegyes növények lágyabb televénnyé szelídültek. Az ön-figura szigetként lebeg fölöttük, bennük. Valójában minden belőle van, a lehunyt szem egyértelműen egy kivetülő, belső képre utal.

Az utóbbi évek képein a lények egyre súlytalanabbul lebegnek, mindinkább transzparens képzetté párlódnak. A festő alakzata – a többiekével együtt – a gyermekrajzhoz és az ősi művészetekhez hasonlatosan statikus érzetű. Az időtlenné merevült alakok és lények; a jógi-póz folyamatos jelenléte; az erős, tiszta színek tüze; különösen pedig az indázó ornamensek hangsúlyos mivolta, erősen idézi az ind művészetet. Természetes az áthallás a lelkiséget központba állító ind kultúra világával, hiszen M. J. képi világát is a lélek mélyén feszülő szenvedélyek feloldásának, az önátadás vágya alakította. A megtisztulás utáni vágyakozás szinte képről képre tetten érhető. Évtizedek óta ütköztek, ötvöződtek, ölelkeztek a sötétkék és mélyzöld érzéki örvényei a sárgák, barnák és pirosak sugárzó fénynyalábjaival. Az alkotót és művészetét lényegében e „kettős” színvonzat feszülésében láthatjuk az opus során. A túlsúlyban lévő kék és zöld természeti/érzéki/démonikus világa küzdött a kevesebb, meleg színű fénynyalábbal – benne a mind barázdáltabb, maszkszerűbb, ugyanakkor egyre áttetszőbb emberrel. A korábbi évtizedek kék-zöld dominanciája (a nyers természet és az ösztönvilág) s vele e rabul tartó világ uralma visszaszorulóban van. A lassú, keserves vedlése e színeknek, és a vele azonos tartalomnak, hosszú belső küzdelem eredménye, amit csak alkotójuk ismerhet. Hiába láthattuk mi, nézők évtizedek óta a lépcsőfokokat a sejtelmes sugallatú képek sorában, a meghaladás, mint mindig, most is váratlan, nem megfogható misztérium. Immár egy lépéssel fentebb, mi is világosabban látjuk, hogy az önmagát feltáró festőből miféle rejtőzködő világ került fényre. Fontos pillanat, mert a mai ember alapgondját képezi: el lehet-e jutni sötétségünk karmából a teremtő, szellemi fényig? A kék-zöld lassú apadása és a melegebb színek fölfokozottabb jelenléte, akárcsak a szigorú ornamentika szervesebbé oldódása és felszabadult, életerős mozgása egy fokozatosan megbékélő lelket mutatnak.

Hová vezet ez az út, hová a festő élete, hová a mi életünk?

Az utóbbi 2-3 év képei mintha sorsa elfogadását, egy, a passzivitásában is erősödő lelki magatartást tükröznének. Egy megszenvedett nyugalom-szigetet. Bizonyos rálátást saját démonaira. Amivel máris a daimon iránya van közelebb. És ez engem barátként is megnyugtat. Még akkor is, ha a megbékélés okát még nem látom tisztán.

Ha az újabb festményeket, grafikákat egybevetem a korábbiakkal, azt látom, hogy ezen a repedezett földhöz hasonlatos ön-arcon, mind többször nyílik föl a szem és benne a szembogár válik erőteljes ponttá. Ezzel párhuzamosan látni, miként válik egyre hangsúlyosabbá a rabcsíkos ruhák jelenléte és kifejezettebb rajzolata is. A sors mind vaskosabb rácsozatába öltöztetett alkotó-figura teste pedig kezd áttetszőbbé, szellemlénnyé párlódni. Sajátos kettősségek örvénylenek. Az alkotót körülhullámzó környezet viszont kevésbé félelmes lett, sajátos kertté kezd rendeződni. A figurák kezdetekben merevebb, mértaniasabb növényvilággal voltak körülszőve. A festő, mintegy az örvénylést fékezve – önmagának határt szabó kerettel, kerítéssel övezte önmagát és világát. Mostanra ez szervesebb, szabadabban lélegző növényzetté vált, ahogy maga a festői eszköztár is kifinomultabb és sokrétűbb lett.

M. J. művészi hitelességét jelzi, hogy esetében a festészeti és a vele azonos lelki küzdelem azonossága minden szinten leképezhető.

A Vízről álmodtam c. tavalyi képe egy tűztestű lényt ábrázol a festő vonásaival, sokkalta barázdáltabban, sötétebben és megszenvedettebben, mint ahogy azt ma a tükörből láthatnánk. A törökülésben ábrázolt, hegedűt tartó figura belül vörös hullámzású, szoborszerű képe az égre figyel, fején a hold visszfényével. Aggodalommal, komoran néz a sötétlő csillagos égre, egyik szemén a kék, másik körül a vörös csillan, miközben a háttérben a rőt sivatag óriáshulláma meredezik. A figura alatt vonuló halaknak emberszeme van és a mögöttes ég melegkék színét tükrözik. Minden egy (áttetsző) rétegben, egymás alatt. Legalul egy óriáskígyó bőrmintázatának ornamense húzódik, de lehet, hogy a világot tartó óriásteknős farka az...

A női figura metamorfózisát nem szándékom végigkísérni, de legújabb óriásképén, a Vörös címűn, a Manet-, Schiele-, Oláh Sándor-aktok továbbfestését is látni vélem, ahol a nő megfoghatatlan színű bőre alatt állandó színkavalkád bújik meg, vagy elő. A lavírozott, áttetsző színekben vibráló női alakzatok, a festő alakjával ellentétben, mindig mozgásban vannak.

Kevéssé szokás emlegetni, talán rosszul értelmezett tapintatból, képeinek fő motívumát, a magányt, noha szerzőjük valódi élveboncolással járja körül ezt a témát. Mintha a kívülállók is megijednének ennek súlyától, pőre látványától – a hallgatás csöndje övezi e központi témát. A mai művészek – mint írásom elején említettem – nem tudnak másból elindulni, mint a „saját” belső valóságukból, ami Jovančić esetében együtt járt a nyüszítő, vacogó magány leképzésétől. Láthattuk a forrongó, magmatikus, amorf lélek örök oldódni vágyását, az extázis, az egyesülés óhaját egy elernyedő, egyre erőtlenebb, merevebb, hideggé-rideggé tett (kül)világ kiürített méhében. Ezt a magányt benső kínja mára éteribbé, azaz szellemiesebbé párolta. Áttetszőbb lett s ezáltal egybejátszóbb. Az újabb képeken hősünk mindjobban belesimul az őt körülvevő Mindenségbe. Oldódó szigetként vár, mozdulatlanul. Immár egy békésebb megragadottságban látjuk együtt az örvénylést és méhében az ember-szigetet. Talán legmegkapóbb fölmutatása mindennek a Frida és én c. festmény, ahol a sötétté csomósodott arc és a ránk meredő, a háta mögötti csillagos űrre ébredő döbbent tekintet jelzi: a múlhatatlan fájdalom elfogadása ez. Csöndes beletörődés az embernek bőrbe zárt határába, a határokba, a mindenben körülhatárolt, zárt formákban élő végtelen lét örök kettősségébe. A megnyugvást e képen inkább a festőt körülölelő kozmosz és az őt borító fényruha sugárzó szépsége jelzi. S talán az utat, a ki-utat is.

A várt következő lépés, az átlépés, a teljes eggyé válás, a föloldódás boldog örömujjongása a bölcsek szerint is magasztos állapot. Isteni kegyelem kell hozzá. Persze, ahhoz is, hogy idáig érkezzünk. És sok szenvedés. Ami a szeretet másik arca és egyúttal a fény művészete emberben és vásznon egyaránt. Min múlik, hogy Művészet lesz-e? Alkotója született adottságán túl, a művész lelki-szellemi állapotán, oda-adásának mértékén. Azaz a Teremtő kegyelmén és az Ember szándékán. Mint minden e világon.

 

Magyarkanizsa, 2022 áprilisa