2022. július 2., szombat

Romok földjén

Podhorányi Zsolt: Mesélő délvidéki kastélyok

Kevés olyan vidéke van a történelmi Magyarországnak, ahol annyi háborút, rombolást és pusztítást kellett elviselnie a lakosoknak, mint a Délvidéken, az egykori Bács-Bodrog és Torontál vármegyék területén – írta Mesélő délvidéki kastélyok (2011 után második, bővített kiadás 2020) című könyve bevezetőjében Podhorányi Zsolt. A kötet szerzője a XVII. század utolsó évtizedeitől, a török hódoltság alóli fölszabadulástól harmadfélszáz éven át követi nyomon a vidék politikai, gazdasági, kulturális és közművelődési életét alakító-meghatározó arisztokrata családok életét, közéleti szereplését, különös figyelmet szentelve az otthonaik – a kastélyaik, palotáik és kúriáik – történetének. „A magyar kastélyok sorsa a gazdátlanság és a hanyatlás” – írta a szerző Romok földjén című beköszönő tanulmányában –, a XX. század országvesztő nagy háborúi fölmérhetetlen pusztítást végeztek az épületeken, sokat közülük leromboltak, köveiket-tégláikat más épületekhez használták föl. „A terület legjelentősebb, mintát adó arisztokrata kastélyai, és kifinomult ízléssel, műértő építész irányítása alatt épített úri lakjai jórészt elpusztultak.”

A hajdani Bácska Magyarország leggazdagabb vidékeinek egyike volt, a korabeli közfelfogás, de a történetírás szerint is itt termett az országban a legjobb gabona, „dúsgazdaggá téve a korabeli földbirtokosokat és a kereskedőket”, akik a Ferenc-csatornán hajóikkal egészen Németországig szállították a terményeiket, ahol azután busás haszonnal értékesítették. A középkorban szinte teljesen magyarok lakta területet valamikor a „legelőkelőbb famíliák birtokolták”, a lakosságot azonban majdnem teljesen elűzte a török hódítás.

Torontál vármegye területe az 1718. július 21-én megkötött požarevaci békét követően szabadult fel a török uralom alól, azonban a rendek nagy várakozása ellenére a területet nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem az osztrák örökös tartományok mintájára önálló közigazgatási egységként, az emlékezetes Temesi bánságként szervezték újjá. A közigazgatás megszervezését gróf Cludius Florimund Mercy táborszernagyra bízták, s csak Mária Terézia 1778. június 6-án kelt rendeletével helyezte vissza a vármegyét Magyarország közigazgatási egységébe. A déli, Balkánnal határos vidékeken, a határőrezredek területén azonban csak a XIX. század utolsó harmadában vezették be a polgári közigazgatást.

Szobek – VMMI, Göd – Zenta, 2020, 380 oldal

Szinte minden egyes bácskai és bánáti nemesi család története kivételes történet. A bajsai, a bajai és a szabadkai Vojnitsok a családi összefogásnak köszönhetik a fölemelkedésüket. Őseik egy katolikus dalmáciai délszláv família tagjaiként a XVIII. században a török elleni harcokban „tüntették ki magukat vitézségükkel”. Fölemelkedésük kezdetén, az 1730-as években Vojnits István a Habsburgok katonájaként szolgált, s Podhorányi Zsolt kutatásai szerint 1741-ben kapott nemességet Mária Teréziától. 1793-tól a Vojnitsok fölvették a bajsai előnevet, s ekkoriban már jelentős szerephez jutottak a vármegye életében: báró Vojnits István 1895-től Bács-Bodrog vármegye főispánja, 1905-től pedig – gróf Tisza István hűséges embereként – a Szabadelvű Párt elnöke lett.

A Lelbach német eredetű család, Hans Georg Lölbach 1659-ben született Heidelbergben, unokája Lelbach György a XVIII. században Cservenkán szerzett birtokot. Vagyonukat kereskedelemmel szerezték, kiváló minőségű gabonát szállítottak hajókon német földre, a Ferenc-csatornán utaztak föl egészen Würtzburgig. A családi vagyon alapjait Lelbach Konrád (1780–1861) rakta le, hosszú élete során a család a dúsgazdag földbirtokosok sorába emelkedett. Történetüket a kései leszármazott, az 1942-ben született Lelbach Gyula Romba dőlt világ című könyvében örökítette meg, munkáját Podhorányi Zsolt „az egykori Délvidék történetének egyik alapművé”-nek nevezte.

A Szenttamáson élő gabonakereskedő Dungyerszky család birtokai valamikor behálózták az egész Bácskát, „államokat alkottak az államban”, palotáik, kastélyaik – a kölpényi, a dunacsébi, az óbecsei – messze földön ismertek és híresek voltak. A szláv család „igyekezett beilleszkedni a korabeli magyar társadalom elitjébe. Olykor nehezen megmagyarázható kettős identitással rendelkeztek. A szerb gyökereikre büszke, sőt néha pánszláv eszméket valló és hirdető családtagok körében erős volt Tisza István tisztelete is, komoly közéleti szerepet, parlamenti képviselőséget vállaltak munkapárti programmal.” Podhorányi Zsolt szerint a Dungyerszky család karrierje a Monarchia tipikus képződménye volt „más történelmi kontextusban talán létre sem jöhetett volna”.

A bánsági Karácsonyi család története a Mesélő délvidéki kastélyok szerzője szerint a „tragikus végletek históriája”, Magyarország egyik leggazdagabb grófi családjaként felbecsülhetetlen kulturális értéket hozott létre az országban: Gróf Karátsonyi Guidó – akinek alakját Mikszáth Kálmán is megörökítette, s aki a XIX. század egyik legnagyobb mecénásának és műgyűjtőjének számított – budai palota építőjeként vált ismertté, fia, Karátsonyi Jenő viszont a Karátsonyi Bogdán által 1781-ben a kincstártól megvásárolt beodrai birtokon épített magának kastélyt, melyet 1857-ben Karátsonyi Lajos későklasszicista stílusban építtette újjá. Az úri lak később Karátsonyi Andoré lett, és a korabeli följegyzések szerint sok értékes műtárgy és 2500 kötetes könyvtár gazdagította helyiségeit. A Délvidék elszakítása után az épületet megszerző szerb üzletember, aki a „téglák árából remélt némi jövedelmet”, lebontotta. Nemcsak épületek pusztultak el, de a műkincsek gazdag gyűjteménye is elveszett.

Pompás villasor húzódott az egykori horgosi Kamaráserdőn is, ahol Röck Iván (1856–1923) majorsága Munkácsy Mihályt, Bartók Bélát és Mikszáth Kálmánt is vendégül látta, de a krónikák szerint átutazott a Kamaráserdőn I. Ferenc József társaságában Jókai Mór is. Fernbach Bálint kastélyát is hiába keresnénk Szondon, a család egykori, huszonhét szobás vadászkastélyának emlékét mindössze egy téglából emelt szentély őrzi. Podhorányi Zsolt Mesélő délvidéki kastélyok című munkája kivételes pillanata a történetírásunknak, a szerző példásan bizonyította: a régi paloták, kastélyok és épületek emlékében is megragadható a délvidéki magyar történelem minden pompája, fénye és nagysága.